Tik-tak. Az órának három mutatója van. Egy kicsi és vastag, egy vékony hosszú és egy szintén vékony, de kevésbé hosszú. A nagy és a kicsi lassan, kimérten mozognak, a másik vékony rángatózó mozgása sokkal érdekesebb. Vonszolja magát körbe-körbe, minden egyes szünetet apró rezdülés követ, mintha végleg meg akarna állni, de valami nem hagyná. A karóra szíját nem egyszerű bekapcsolni, de erre már régóta van egy trükkje: ha az egyik szíjat sikerül átbújtatnia az erre való csaton, csuklóját a melléhez szorítva gyorsan át kell fordítani a karját, így a kapcsot már fél kézzel is tudja rögzíteni.

Ilyenkorra általában már felöltözve állnak a szűk és sötét előszobában a testvérével, indulásra készen. Az óra a csuklóján lötyög, gyakran elfordul – a súlya lehúzza, így a kapocs van felül, ami sokszor becsípi a bőrén a szinte láthatatlan szőke szőrszálakat. Nem szereti ezeket az alattomos, semmiből jövő, apró csípéseket. Nem számít rájuk, és mindig megijed. Attól fél, hogy valami bogár mászik a pulóvere alatt.

Induláskor az anyjuk újra és újra elmagyarázza neki, hogyan kell állnia a kis- és nagymutatónak ahhoz, hogy elindulhassanak haza. Ennyi idősen ezt teljesen feleslegesnek érzi, de nem szól egy szót sem, bólogat. A vékony, rángatózó mutatóról sose beszélnek.

Azokon a napokon, amikor kölcsönkapja az anyja óráját, a nagynénjükhöz kell átmenniük. A nagynéni, akivel évek óta nem találkoztak, egyszer telefonált, hogy szívesen látná őket. A férjével nem messze laknak, saját gyerekük nem született, most ki tudja, miért, kedvük támadt foglalkozni vele és az öccsével.

Már az első alkalommal is egyedül mentek, az anyjuk nem ért rá elkísérni őket a húgához, akivel sose voltak valami jóban. A buszpályaudvarra lementek gyalog, ott felszálltak egy buszra, nem volt nehéz megtalálni a megállót. A testvérét leültette, ő inkább állva maradt. Félt, hogy messze sodródnak a jelzőgombtól meg az ajtótól, és a leszállásnál nem tudják majd átverekedni magukat a tömegen. Az ujjain számolta a megállókat, nehogy eltévessze: a nyolcadiknál kellett leszállni, onnan pár száz méterre lakik a nagynéni, akinek az arcát se tudta már pontosan felidézni, de rémlett neki, hogy az anyjukra hasonlít, csak valahogy csúnyább. A nagyanyjuk temetésén látta utoljára. Azokban az időkben még azt hitte, hogy az anyja a legszebb nő a világon. Most is emlékszik arra az érzésre, amikor egyszer bevásárlás közben meglátott egy eladónőt, aki szebbnek tűnt. Ijesztő érzés volt, de mintha lett volna benne egy kis öröm is.

Az ajtóban ránézett az órára, fejben rögzítette, hol állnak a mutatók. Nagyjából négy óra múlva kellett visszaindulniuk. A megálló a túloldalon van, a szeme sarkából úgy látta, nincsen lámpa a zebránál. Remélte, hogy a nagynénjük átkíséri majd őket az úton, az öccsét néha elég nehéz kordában tartani.

Hazafelé a buszon fáradtan ültek egymás mellett. Az öccse végig kifelé nézett az ablakon, nagyokat pislogott, dörzsölte a szemét. Összességében jól érezték magukat, csak a nagynénjük férje volt egy kicsit furcsa. Nem sokat beszélt, folyton cigarettázott, és végig a tévét nézte. Egyszer megbotlott, és rájuk szólt, hogy ne ott gurítgassák a labdát, de ő látta, hogy nem a labdában botlott meg, hanem egyszerűen a saját lábában vagy még inkább a semmiben.

Kaptak finom ebédet, még palacsinta is volt, az öccse megevett vagy négyet. Jobb lesz, ha ebből otthon kettőt vallanak be. A nagynénjük végig velük volt, kérdezgette őket az iskoláról, a családról, az anyjukról. Az apjukról nem kérdezett. Amikor kiengedte őket az ajtón, mindkettőjüknek adott egy-egy puszit azzal, hogy jöjjenek máskor is. A becsukódó ajtó mögül türelmetlen férfihangot hallottak felcsattanni, de nem értették, mit mond. Ő nem is nagyon figyelt, az előttük álló útra koncentrált. Az óra mutatói pontosan úgy álltak, ahogy az anyjával induláskor megbeszélték.

Innentől fogva szombatonként az anyjuk korán keltette őket, engedelmesen felöltöztek, ő az előszobában felhúzta a karórát, és elindultak. Ha nem felejtették el, az öccsével már pénteken összepakolták a hátizsákjukat, reggel már nem volt rá idő. Játékokat, könyvet vittek magukkal, idővel rájöttek, hogy jobb, ha a leckét is viszik, mert a vasárnap nem mindig volt elég a tanulásra.

A két és fél szobás lakásban eleinte bárhol játszhattak, de aztán valahogy úgy alakult, hogy a félszoba lett az állandó helyük. Ők is jobban érezték ott magukat. Általában a szőnyegen ücsörögtek, halkan beszélgettek, olvastak, leckét írtak.

Ebédre nagy szelet fehér kenyeret és kolbászt kaptak, néha átlátszó nejlonzacskóban nápolyit. Boldogan, hosszan rágták az ostyát, a foguk alatt szinte ropogott a világosbarna, túlságosan cukros töltelék. A konyhaablakból érdekes volt a kilátás, hiszen magasan, a hatodik emeleten voltak. Ha kinéztek, látták a téren a piac bódéit, a betonasztalok körül üldögélő nyugdíjasokat, a játszóteret a fém rakétamászókával és két hintával.

Egyik alkalommal, amikor a konyhában ültek, kijött utánuk a nagynénjük férje – a nagybátyjuk? ezt sose tudta eldönteni, megkérdezni pedig nem merte –, töltött magának egy pohár vizet, és leült hozzájuk az asztalhoz. Vele szemben ült le, kezében cigaretta lógott. Mintha hirtelen támadt érdeklődés csillant volna fel a szemében.

– Hány éves is vagy te pontosan? – kérdezte, és az arcába fújta a füstöt.

– Tizenegy – halkan válaszolt, a szemét elfutotta a könny, arcát forróság öntötte el. Lepillantott az órájára. Még mindig két óra volt hátra az aznapi látogatásból. A másodpercmutató kétségbeesetten rángatózott, mintha beszorult volna az elmúlt és a soron következő perc közé. Az eset után azt mondta az öccsének, hogy jobb, ha a szobában esznek, biztosan zavarnak a konyhában.

Már vagy két hónapja jártak rendszeresen, amikor először igazán megrémült. Hiába nyomta a csengőt, senki nem nyitott ajtót. Harmadjára is csengetett, mire neszezést hallott kiszűrődni. Néhány perc elteltével fordult a kulcs a zárban, és a nagynénjük jelent meg a résnyire nyitott ajtóban. A haja zilált volt, megszürkült fehér fürdőköpenyt viselt. Zavartan nézett rájuk:

– Hát ti megint itt vagytok? Minden szombaton jöttök? Fel kéne hívnom az anyátokat, hogy mi folyik itt. Mennyi az idő?

Az utolsó kérdésnek megörült, rápillantott az órájára, és készségesen válaszolt. Percre pontosan mondta az időt, még az is átfutott a fején, hogy a másodpercet is hozzáteszi, de tapasztalatból tudta, hogy képtelenség. Ahogy kimondja, már nem ott fog állni a mutató. A nagynénjük végül kinyitotta nekik az ajtót, ő megragadta az öccse kezét, és fejét leszegve behúzta a kisszobába. Úgy érezte, valami borzasztó illetlenséget követtek el. Annak ellenére, hogy ezek után minden a szokásos menetrendben zajlott, a nap rémesen telt. 

Egy ideje rászoktak arra, hogy a falhoz lapulva hallgatják a szomszéd szobában szóló tévét. A nagynéni férje néha egész érdekes filmeket nézett. Hallgatták a dialógusokat és az aláfestő zenéből vagy éppen a hosszabb csendekből próbálták kikövetkeztetni, hogy mi történik a képernyőn. Hazafelé a buszon legtöbbször ezeket a félig kihallgatott történeteket rakosgatták össze, színezték ki. Ezen a napon azonban nem ment a nagyszobában a tévé, néma csend volt, csak néha hallottak egy-egy köhögést, kisebb zajokat. Senki nem mondta nekik, hogy nem szabad, mégse mertek kimenni, pedig az öccse normális esetben folyton kijárkált. Szerette a folyékony szappant pumpálni, otthon sose tartottak ilyet, az anyjuk szerint a hasznos baktériumokat is elpusztítja, és nem tesz jót a bőrnek. Most azonban megmondta az öccsének, hogy nincs kimászkálás, szappanpumpálás, vécéláncrángatás. Az óra mutatói mintha lassabban jártak volna. Többször is a füléhez emelte, hogy meghallgassa, jár-e még. Akárhányszor arra gondolt, hogy még az óra is elromlott, enyhe görcsöt érzett a gyomrában.

A mutatók végül felvették a szükséges pozíciót, és ők halkan elköszöntek, lassan sétáltak a buszmegálló felé. Az öccse különösen hallgatag volt, feszült arccal nézett maga elé egész úton. Amikor hazaértek, az anyjuk éppen csak elhúzta a reteszt, ment is vissza a szobába. Ő kibújt a kabátjából, aztán megszokott mozdulattal térdelt az öccse elé, hogy segítsen neki lehúzni a cipzárt, ami folyton elakadt, már akkor is, amikor még ő hordta ezt a kabátot. Sötét, nedves folt terjedt lassan az öccse nadrágján, az ülepétől egészen a térdéig. A ruhásszekrényhez nem mehettek be, akkor az anyjuk biztosan észreveszi, mi történt, így a szennyesből vettek elő egy száraz nadrágot, a nedveset pedig legyűrték a kosár aljára. Amikor bementek a nappaliba, az anyjuknak semmi nem tűnt fel. Ő viszont elhatározta, hogy többet nem mennek a nagynénjükhöz látogatóba.

Azon a héten mindennap várta, hogy megcsörrenjen otthon a telefon. Biztos volt benne, hogy a nagynénje telefonálni fog, és megmondja, hogy nem mehetnek többet. Félt, hogy az anyjuk mit fog szólni, de elhatározta, hogy nem mond semmit, egyszerűen kivárja, hogy elüljön a vihar. A telefon azonban nem szólalt meg.

Szombat reggel újra ott álltak az előtérben kabátban, sálban. Felcsatolta a karórát, és elindultak. A pályaudvar felé vették az irányt, ha az anyjuk utánuk nézne, ne fogjon gyanút. Az első sarok után megállította az öccsét, és elmondta neki, hogy nem a nagynénihez mennek. Ma inkább a városban sétálnak egy nagyot.

[...]

(Fotó: Zsembery Zsófia)