Régóta szerettem volna publikálni a Jelenkorban, és örülök, hogy a 2022. márciusi számban megjelent az írásom Beatritz de Dia grófnő költészetéről.

A trubadúrköltészet iránti „régi nagy szerelmem” még több évtizede, az egyetemi évek alatt született. Fordítói tevékenységem kezdetektől a középkori világi költészetre összpontosult ‒ többek közt a Trisztán-legenda különböző ófrancia feldolgozásaira vagy Geoffrey Chaucer Troilus és Cressidájára, hogy csak a legfontosabb önálló fordításköteteimet említsem. Úgy éreztem, a trubadúrlíra a korabeli költészet szerves része, a trubadúrlíra és az udvari szerelem átszövi a korabeli költészetet, és kiemelt szerepe van benne. Válogatásom Magyarországon az első önálló trubadúrköltészeti antológia: „Vágyba felöltözve, ruhátlan” (Válogatás a trubadúrok költészetéből, válogatta és fordította Képes Júlia, Balassi Könyvkiadó, 1996). Hátsó borítójának szövege így kezdődik: „Az európai ember, amikor szerelmet vall, sőt szerelmet érez, mindmáig a trubadúrok hagyományát követi” ‒ írja Szerb Antal A világirodalom történetében.

A középkori költészet fordítása kapcsán mindig is hangsúlyozom, célom az, hogy ezeket az egyébként nehezen megközelíthető műveket minél inkább megismertessem és megszerettessem az olvasókkal (tehát azokkal is, akik nem feltétlenül „vájt fülű irodalmárok”), érzékeltetve, mennyire közel állhatnak hozzánk is ezek a művek, és kifejezetten élvezettel lehet olvasni őket ‒ nagy örömöt szerzett, hogy a trubadúrkötetemre olyan ismerősöktől is kaptam kifejezetten pozitív visszajelzést, akik valójában nem is különösebben versszeretők. Ha pedig tanulmányt írok általam fordított versekről, lehetőleg olyan szemszögből teszem, hogy minél inkább érvényesüljön a mű izgalmas, minket is érintő volta.

A trubadúrversek formai szempontból rendkívül kötöttek, és meglehetősen bonyolult rímképleteket használnak. Fordításuk nemhogy „gúzsba kötve táncolás”, de mindez még kézen állva is: olykor a versben az eleve szigorú rímképletű versszakok egymásra is rímelnek, nemritkán belső rímeket is találunk bennük ‒ és még sokáig lehetne folytatni a kötöttségek felsorolását. Mégis lehetőleg olyannak kell lennie a magyar szövegnek, hogy az olvasónak az legyen az érzése, ez az egész csak „kipattant belőlem” ‒ mert ha „izzadságszaga van” a versnek, akkor bizony hiába töltöttem vele hosszú órákat… Hozzáteszem, engem mindig is vonzottak a fokozottan nehéz versformák, hiszen ez a munka izgalmát jelentős mértékben megnöveli, az a tény pedig, hogy léteztek női trubadúrok is, úgy érzem, árnyalja a trubadúrokról alkotott képet. Trubadúrköltészet-válogatásomban Beatritz de Dia grófnő néhány versén kívül több más trobairitzé is szerepel, de egyértelműen az ő versei a legütősebbek a női trubadúrversek között.

(Fotó: Mráz László)