Első megrázó megvilágosodásom három-négy éves koromban zajlott le.
Akkor derült ki, hogy, bár körülöttem mindenki magyarul beszél, Nagyzerind, szülőfalum, Romániában van. Annak ellenére, hogy Magyarország és a falu határa összeérnek.
Első olvasói élményem pár évvel később következett be – mint mindenki, én is írással kezdtem –, amikor, apám figyelmetlenségének következményeként, kezembe került a Marx–Engels-összes második és harmadik kötete. A fiatalabbaknak mondom, azokban található A szent család avagy a kritikai kritika kritikája és A német ideológia, két ifjúkori Marx-esszé. Manapság legalábbis így mondanánk.
Feltételezhetően ennek hatására felvételiztem évekkel később filozófiára Kolozsváron, a múlt század nyolcvanas éveinek elején. Nem Marx társadalomelemzése, hanem szikrázó-sistergő humora fogott meg. Ott, Erdély szívében, újabb megvilágosodás ért: magyarul is – na jó, részben – lehetett filozófiát tanulni Kolozsváron. Ott.
Közben megszakítás nélkül írtam. Eleinte csak magyarul. Természetesen megpróbáltam közölni is, bár voltak fenntartásaim. El is tanácsoltak a kolozsvári diáklap (Echinox ) szerkesztőségéből.
Tanárként, később, amikor már lehetséges volt, újságíróként is dolgoztam, az aradi Jelen (most Nyugati Jelen ) alapító főszerkesztője voltam. Manapság inkább román nyelven gyakorlom az újságírást, mivel az erdélyi magyar sajtó, hogy távolabb ne menjek, visszafejlődött a nyolcvanas évekbe.
S mindeközben csak remélni tudom, hogy végre befejezem az ötven éve elkezdett nagyregényemet.
Ébredés (részlet)
Kevés olyan férfi van, akivel meg lehet beszélni a dolgokat, találkoztam néhánnyal, akiről az elején azt hittem, aztán mindig kiderült, tévedtem. Egyet akartak csupán, de azt sem igazából, csak úgy, mint a vadászok a trófeát, hogy felakaszthassák férfiasságuk előszobájában. A férfiak sosem tudják, mit akarnak azon kívül. Minden pillanatban azt akarják, a természet azonban figyel a részletekre, nem adott nekik olyan erőt, mint a fáknak, hogy állhassanak rendületlenül szélben-esőben, erejük teljében szüntelen, szaporodva és növekedve, míg ki nem száradnak. A férfiasság potencia csupán, ami azt jelenti, hogy állandó lehetőség, de semmi egyéb puszta lehetőségnél. Meg kell várni, ki kell koplalni az aktust, el kell valamivel ütni az időt két megvalósulás között. A hímoroszlánok tudják a legjobban ezt, nem törik magukat, ásítoznak tétován és ügyetlenül, ami itt pontosan ezt jelenti, nincsenek ügyek, amelyek elvonnák figyelmüket a lényegről: lesni, mikor tüzel a nőstény, hogy akkor a lehető legjobb formában lehessenek. Az oroszlánnőstények kielégíthetetlen némberek, napokon át csúszkálnak a hím előtt, tízpercenként követelve az újabb aktust. Aztán elmennek felhajtani a vadat, a hím pedig fetreng lustán potenciájának romjain. Nem kell azonban félnie, a nőstényeknek gondjuk van rá, vadásznak neki, ritkán kérik a segítségét, főként nagyvadak esetében, hogy súlyával essen nekik, nem munka az, inkább a teljében lévő hímerő, a hatalom fitogtatása. Hol van ez már a férfiak esetében?
Alig múltam tizenhét, amikor az idős orvos mintegy véletlenül a mellemre tette a kezét. Nemrég hagytam abba az úszást, hivatalosan mert az egyetemre készültem, valójában mert meguntam, hogy sosem az történik, ami nekem is jó lenne. Alig volt kimutatható ez a rossz érzés, valójában élveztem a nyers, tömény testek mozgását, még az edző otromba vicceiben is találtam mulatságosokat, de valahogy elegem lett az egészből. Valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság űzte a lelkem, a versenyek még jók voltak, de sosem sikerült a dobogó legfelső fokára állni. Nincs rosszabb, mint másodiknak lenni. Annál még a harmadik is jobb, kerek és majdnem olyan egész, mint az első. A harmadik helyről könnyebb elsőnek lenni, mint a másodikról. Megmagyarázhatatlan, de így van. Akkor, ott a kórházban, könnyebb műtéten estem át, az orrommal már kislány korom óta gondok voltak, semmi komoly, nem vették ki a polipot, ehhez ragaszkodtam, hogy a testem maradjon olyannak, ahogyan a világra jött, ne vegyenek ki semmit, ne is tegyenek be semmit, ezért feküdtem be a híres orr-fül-gégész professzorhoz egy korrekciós beavatkozásra. Talán ha nem sportoltam volna, erre sem lett volna szükség. Már lábadoztam, melegítőszerű, testre feszülő pizsamában tébláboltam a folyosókon, olvasgattam az ágyban, kint megállás nélkül esett az eső. Izgalmas volt mászkálni a pizsamás emberek között, akkor még nem tudtam, mennyire izgató lehet egy kórházban lábadozni, magamat nem észleltem kívülről, azt hittem, mindenki kislánynak néz, vidám voltam és készséges, segítettem a néniken, bácsikon, nem töltöttem többet egy hétnél ott, de három nap után már mindenki ismert, és mosolygott rám üdvözülten. A professzor közelebb volt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, hogy vagyunk, kisasszony, kérdezte minden találkozásunk alkalmával, jól, feleltem én harsányan, akár haza is mehetnék, tettem hozzá nevetve, de a fehér köpenyében kortalan professzor ilyenkor azt mondta, nem olyan egyszerű az, kedves, komplikációk léphetnek fel, még néhány napot itt kell töltenie, hogy felügyelet alatt legyen, jöjjön csak be az irodámba, nézzem azt a fitos orrát. Az első vizitnél a professzor kifogástalan szakmaisággal ellenőrizte művét, igazán jól sikerült, mormogta maga elé elmélyülten, nem lesz itt semmi baj, az orra szebb lesz, mint azelőtt. A megjegyzésben nem volt semmi mellékzönge, a műtétnek semmi köze nem volt az orrom külsejéhez, tán csak nem látszik, futott végig az agyamon, miért, azelőtt nem volt szép? Az orvos válasz helyett felnevetett. A nevetése már cseppet sem volt szakmai és elvont. No hiszen, tért át a szavakra, de úgy, hogy a nevetést vitte tovább mesterségesen, a kisasszony nem is annyira kisasszony már. Éreztem, hogy elpirulok, fejemet gyorsan lehajtottam, néztem a doktor fehér köpenyét, ahogy szétválik a lába között. Közben ő kezébe vette az állam, fölemelte, s megvárta, míg én is ránézek. Azt akartam mondani, hogy semmi sem fog látszani, olyan szép lesz, amilyen az lehet, két ilyen szép kék szem alatt. No, holnap majd többet mondhatunk, fejezte be hirtelen, és hátralépett.
Ahogy megfordultam, és lassan az ajtó felé indultam, szerettem volna, hogy a professzor kövessen tekintetével egészen addig, amíg el nem hagyom az irodát. De nem néztem vissza még akkor sem, amikor kívülről becsuktam az ajtót. Egyenesen az ágyamhoz mentem, kint zuhogott, a terem mindkét magas ablaka remegett a becsapódó esőszemektől, addig észre sem vettem, most olyan erősen dobolt az eső, mintha bennem zuhogna. Eszembe jutott, milyen nagyot nevettek a fiúk az osztályból, amikor megkérdeztem tőlük, hogy mi abban a jó, ha a lányok a szájukba veszik. Röhögtek, és néztek közben egymásra, aztán rám, aztán a többi lányra: ez nem igaz, mondta az egyik, ilyen nincs, képzeljétek, mit kérdezett a Bea. Nevettem én is, őszintén és kíváncsian, na, mondtam közben, mit röhögtök, talán nem tudjátok, mert sohasem volt még szerencsétek. Erre még nagyobb lett a röhögés, páran már valósággal nyerítettek, mire bejött a tanár, az osztály teljesen kikészült idegileg. Az óra alatt csak egymásra néztek, s fojtogatta őket a nevetés. Mi van veletek, kérdezte a tanár, nagy, kopasz ember volt, úgy tűnt, a deriváltokon és az integrálokon kívül nem hatja meg semmi. A tavasz, tanár úr, mondta kuncogva az osztály bohóca, erre mindenki elkezdett röhögni megint. Nevetett a tanár is, igen, mondta, tavasszal minden megtörténhet, de most nézzük csak meg ezt a szép kis formás függvényt. Nézzük, tanár úr, egyezett bele az osztály, nézzük, míg nem késő, mondta az osztály bohóca. Bea, szólt a tanár, mit szólsz hozzá. Az osztály majdnem kiesett a padból. Mi van, mi történt, nézett rám a tanár komolyan. Miért sírsz, tán csak nem rajtad nevetnek ezek az idétlenek, kérdezte aztán már a pad mellől. Nem, mondtam, de már álltam is fel, félretolva a mellettem tornyosuló meghökkent tanárt, és kirohantam az osztályteremből. A vécében sírtam ki magam. Aztán visszamentem, és csak annyit mondtam: Elnézést, tanár úr. Nem történt semmi, szólt a matektanár, és folytatta a táblán a függvényábrázolást.
Hogy miért jutott pont ez most az eszembe, ezen gondolkoztam, és azon, hogy milyen jó lesz holnap, amikor bemegyek a professzor irodájába.
[…]
