Mátyus Melinda írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

 

 

 

A kántor lánya vagyok.

Ne késsél ebédről, figyelj a prédikációra és az orgonára, ne énekelj hangosan, semmisemmi hallásod, a második sorba ülj, mindig. És ne firkálj a padra.

Mert letöröm a kezedet.

Ezek voltak a családi szabályok. Huszonegy éves koromig mindegyiket betartottam, utána megszöktem és két nap múlva férjhez mentem.

A férjem is evangélikus.

 

nagyonfigyelek, mindig apámra

Itt rekedtem, a második sorban, az elköltözés soha-soha nem jutott eszembe. Pedig láttam, hogy mindenki más. Jönnek-mennek körülöttem, felállnak, eltűnnek, és három sorral hátrébb felbukkannak. Az égvilágon mindenki izegmozog, balróljobbról, elölrőlhátulról, óistenem, hűtlenség ez vagy bátorság. Egyenesen vakmerőség, gondolom néha. A véleményem vasárnaponként változik.

Nem vagy erős egyéniség, mondta apám.

Milyen, aki az, kérdeztem.

Hűséges.

Állhatatos.

Egy erős egyéniség mindig ugyanazt mondja.

És ugyanazt szereti.

Akkor ugye nembaj hogycsokit, nembaj hogymindigkülön szobát.

De. Az baj. Emberekre gondoljak. És fontosabb dolgokra.

Nem tudtam, mire gondoljak. Apám reggeltől estig ugyanazt utálta, anyámat, minket és a papot.

Leginkább a papot.

És mindent, ami túl közel jött, ezeket kivégezte és visszadobta. Oda, ahol a helyük volt.

A messzeségbe. Más lakásokba és távoli járdákra, fák, bokrok, szemeteskukák mögé.

 

versekre, nemapámrafigyelek

Nincs ellenemre ez a sok helyváltoztatás. Hátha egyszer én is.

Mert az ágyban hét éve ugyanaz, hüvely, csikló, miért száraz, még mindig száraz, mármikor, mikormár, szóljmárvégre, ha nem úgyisjó, és a munkában is ugyanaz, emberek, papírok, és az odavissza út, az is ugyanaz, a kitérőket is beleszámolva tizenhat kilométer.

A város másik felében dolgozom.

 

Az ülés a templomban és Eliot versei, a versek minden egyes sora. A templom és Eliot mozgatják egymást, és az én életembe is változást hoznak. Légzés, hangulat, arcszín, egy óra alatt minden szaporább lesz. És Eliot vasárnaponként csak frissül és változik.

Más költők nem ilyenek, úgy értem, nem változnak. Beállnak magukba, és egy hét alatt felszívódnak, lecsúsznak a szavakról. Minden ugyanaz, sor, szó, betű, szakasz, a sorokat elolvasom, és a köteteket azonnal vissza, a polcra. Megvan a pontos helyük.

De Eliot felforgatja a beleimet, izegmozog, én közben elfogyok, izmokat, húst, mindent kikezd.

Istent kapja el ez az Eliot, pont őt, és tartja, kéthárom pillanatig is, szorítjaszorítja.

Akkor engedi el, amikor én is felfognék végre valamit. És az Úr elröppen, akkor röppen el. Miértpontakkor. Utána szédülök.

Látogatásnélkülin végeztem az egyetemet, ebből fakadhat a felkészületlenségem.

Nem is a szakmában dolgozom.

 

Eliotot a templomban pihenem ki. A harangozás első percében bemegyek, és kész, a fülem mögé záródom, csak pihengetek. Hiába éget apám a karzatról.

Mert ennek már rég vége, a tekintete elvékonyodott, a hajszálaimról lepereg.

Én választok hajbalzsamot, verset, útvonalat.

Apám az elején hosszú prelúdiumot játszik, Bachot, a zenéje mindig méltó a vasárnaphoz. Mióta az eszemet tudom.

A prédikáció soha nem méltó.

Nekem mindegy. Versek körül forog a szívem.

Selejtes szinkronfilmféleségben élek, tíztől kábé féltizenkettőig.

Mintha két filmet egymásradobnának, tiszta tévedésből, zsuppp. Vagy mintha az egyik filmre ráeresztenék egy másik hangját. Egymásra pakolnak két hanganyagot, jó hangosan, és én szemezgetek a hangzavarban. Itt vagyok, és máshol is.

A papnak mozog a szája, figyelek, a száját figyelem, nem a hangot. A forma érdekel.

Az első húsz percben a szája szabályos kör, Ez itt az elhidegülés helye / Idő előtt és utána / Félhomályban, ezt hallom, csak én hallom. Később változik, ajkai nyújtott, vörös alagúttá formálódnak. A vers nem változik, esetleg szélesebb lesz.

A szószéken a szoros száj, és körülöttem a száguldozó versek. Átfúrják nagykabátomat is, az utolsó műtétem hegét is ismerik. Pedig senki más. Innen tudom, hogy a Szentlélek versei.

 

Anya, hallgasd, anyának először énekelve olvasom, közülünk ő a muzikálisabb. Anya, idd meg a kávédat, a szemedet hunyd be, csak rám figyelj. És vedd le a melltartódat, ha szorít. A fotelbe ülj. Hol ülsz, anya?

Nem is tudom, hogy mondjam. Apád szerint szétszórt vagy. Apád szerint mintha hatalmas forgalmi dugóban élnél.

De ezek a Szentlélek versei, anya, és újból felolvasom, most prózában. A telefonvonal szakadozik, teljesen mindegy, nem először hallja.

Nem is tudom, mondja. Mert apád szerint nem is létezik.

Tévedsz, anya. Egyre gyakrabban még a fő irányt is elvéted. Én kimondok valamit, és pikpak, azonnal létezik, mindenestől. A jó versek pláne. Azok testesek.

De anya nem a versekről beszél. Ő a Szentlélekről. Hogy apám szerint ez a Szentlélek nem is létezik.

Nanem, a Szentlélekkel mégúgyabb, még a jóverseket is lepipálja.

Mert eltévedtél, Melinda. Mert, ha volna Szentlélek, klaviatúrák közelében röpködne. Apád szerint nagynagy zenepártoló volna. A lelkeket kottaalagútban tartaná, sokáig, amíg csak a lélek táncolni kezd.

Na, ebből születhet a tiszta emberi lélek, semmi másból. És innen mindig fölföl, az égbe, soha nem zuhannánk vissza, mert ez a Szentlélek magasan tartana.

Apád szerint nagy zenepártoló volna, mecénásféleség, apádnak fiatal korában az volt a szavajárása is, hogy azta nemjóját, ez a Szentélek tüze. Leggyakrabban Bachnál mondta, de szinte minden barokknál.

Apám és anya közös álláspontra jutott.

Hogy nincs jövőm. Ezekről a versekről is ugyanazt gondolják, nem templomba valók.

Az ember azt hallja, ami hangzik, azt halld, amit más, Melinda. Amit apád. Az övénél tisztább hallás nincs.

[…]