Hétfő

A „fény” titka Mozartnál. Mennyire igaza van Gide-nek, amikor azt mondja, az értelem és a lélek átvilágította Mozart-zenében a dráma nem dráma többé. A Jupiter-szimfónia első allegrójának ragyogása e belső folyamat megkoronázása: a fény győzedelmeskedik és háborítatlanul uralkodik. Mozartban is, Leonardo da Vinciben is látok azonban egy perverz vonást, az élet egyfajta illegális kijátszását; Leonardo mosolyában is (főleg a rajzain), Mozart mosolyában is ott ez a jegy, mint akik tilos mulatságot keresnek, mintha nemcsak szórakozni akarnának, hanem eldicsekedni azzal, amit nem szabad, sőt azzal is, ami fáj… diszkrét, mégis huncut, ravasz, nagyon intelligens érzékiség ez… de már maga az „intelligens érzékiség” is bűn. Hát a belépő és kilépő zenei tonalitás a Don Giovanniban nem afféle furcsa tréfa, ami gúnyt űz a pokolból? Mozart magas regiszterei számomra nemegyszer valami megengedhetetlent, valami bűnt sejtetnek.

       Mozart ellentéte Chopin lehetne, hisz nála a gyengeség, a gyengédség rendkívül határozott és makacs végigvitele végül ahhoz is erőt ad, hogy farkasszemet nézzünk az élettel. Chopin annyira „tartja magát magához”, olyan kategorikusan az akar lenni, aki, hogy ez teszi őt igazán létezővé, vagyis megkérdőjelezhetetlen jelenséggé, likvidálhatatlanná. Így, ettől az önigenléstől a kétségbeesett, kárhozott, csupa szenvedés chopini romantika, kiszolgáltatottan a világ hatalmasságainak, akár egy szalmaszál a szélben, szigorú klasszicizmus lesz, az anyag birtoklása és fegyelmezetté tétele, igazi uralkodni akarás. Milyen megindító és fenséges a heroizmusa, ha innen nézzük, és milyen teátrális, retorikus és rémes, ha „hazafias” szemmel tekintünk rá. „Azt ragadom meg legerősebben magamban, ami a leggyengébb bennem” – mintha ezt kiáltaná a műve.

Szerda

Kotlett. Ananász. Egy szürke nap.

       Come clean, „Gombrowicz”! There are at least nine of you and you have written a masterpiece unawares… Azt szeretném, hogy valaki fordítsa már le nekem ezt a mondatot, valami invitálást érzek benne, de mi lehet ez?... Ki hív engem? És miért nem tudok angolul? Ma belehalok a szürkeségbe. Ki hív engem?

Péntek

Levélváltás Adam Czerniawskival, általa Czaykowskival is, a Ferdydurke angol kiadása ügyében, a Wiadomościban, a Kulturában és a Kontynentyben folyó vita olvasása felkelti bennem a kétséget, nem kellene-e bővebben írnom itt a naplóban a fiatal emigráns írók e csoportjáról, hisz oly vehemensen igyekeznek beindítani magukat lengyelül a londoni ugaron. Ez nekem nem kerülne sokba, nekik meg hasznos lenne…

       Épp csak felmerült bennem ez az idea, de máris határozottan visszakozom. Az ijeszt meg, hogy undorodom az egyetemes irodalom aspektusától. Ó, csoportok! Szövetségek! Pályakezdők! „Írók”, „fiatal írók”, „öreg írók”, „fiatal nemzedék”, „feltörő értékek”!... Elég az nekem, hogy valakire felfigyeljek, és elkezdjem olvasni, akkor az többé nem „író” számomra, hanem Pasek vagy Chesterton tout court. A neveken kívül nem látok semmit a művészetben.

       Ha az egyik ilyen fiatal és köztem felszikrázna a szellemi rokonság, ez az illető abban a pillanatban számomra… csakis ő maga lenne… se nem irodalmár, se nem fiatal, se pedig pályakezdő a száműzetésben. De ez a szikra oly könnyen nem pattan ki. Könnyebb erre gondolnom a hazai fiatalsággal érintkezve, és nem itt e negyedangolokkal, a rájuk ragadt angol kultúra így-úgy letagadott nyakörvével. Az angolságuk elnyomja, megfélemlíti a lengyelségüket. A lengyelségük nem engedi, hogy angolok legyenek, hogy az angolságuk gyökeret eresszen bennük. Elképesztően nehéz, szinte nyaktörő feladat vár rájuk: úgy kombinálni e két dimenziót, hogy nyelvüket megoldó feszültség süljön ki belőle! (Könnyebb lenne a helyzetük, ha angolul írnának, mint Conrad vagy Pietrkiewicz, akkor legalább a mélyen bennük rejlő lengyel egzotikum a fejükbe szállna.)

       Egy furcsa bokor, ami itt nő nekünk a kertben ezen a kedvezőtlen emigráns talajon. Ha kertész lennék, reggel és este gondosan locsolnám, mert a furcsaság néha érdekes lesz. Csakhogy nem vagyok kertész.

Szombat

Alkalmasint szememre hányják, hogy misztifikálok. Nemrég egy nő odapattant hozzám a Dom Polskiban: – Maga misztifikál! Sosem lehet tudni, komolyan mondja-e, amit mond, vagy csak a paradoxon, a hecc kedvéért!

       – A tökfej – szóltam erre – semmitől sem fél annyira, mint attól, hogy tökfejnek nézik. És soha nem csitul benne ez a félelem: csak át ne verjenek! De hát tökfejkém, miért kellene tudnod, hogy „őszintén” vagy „őszintétlenül” mondtam-e? Mi köze ennek az általam mondottak igazságához? Nem állíthatok-e „őszintétlenül” egetrengető igazságot, és „őszintén” bődületes marhaságot? Tanuld meg a gondolatokat értékelni, függetlenül attól, ki és mikor mondta.

       A misztifikáció amúgy ajánlott eljárás az írónak. Hadd kavarja meg maga körül a vizet, hogy ne tudják, ki is ő – bohóc? kópé? bölcs? csaló? felfedező? szájhős? idegenvezető? Vagy netán egyszerre mindegyik? Elég a szép álomból a kölcsönös bizalom ölén. Maradj éber!

       Légy résen!

       És előre, tökfejek!

Buenos Aires, 1961

PÁLYI ANDRÁS fordítása