Erdők éjszakája

A tükör előtt, az elátkozott tükör előtt,
amiben nagyanyám fésülködött,
fésülte az örök novembert,
fésülte a nem múló ködöt,
az égő pajtát, az elfelejtett neveket,
fésülte, míg a haja mind egy szálig
ki nem hullott,
a tükör előtt most én állok, és vetkőzöm,
leveszem az átázott ruhát,
ahogy levették ők is, mielőtt
beléptek a konzervdobozba,
ők beléptek, én futottam Lengyelországból,
nem akartam naplót, emlékezést, engesztelőgépet,
mert nincsen szó, mellyel magamat hasíthatnám,
és most sem akarok átkelni az éjszakán,
nyitva a kapu, régóta nem lehet bezárni,
a domboldal felől meg éppenséggel kerítés sincs,
meztelenül várok,
jöjjetek, lengyel erdők,
gyújtsatok tüzet nagyanyám tükrében,
vörösen lobogjon a farkasok bundája,
égjenek el, vonyítsanak,
még ismerem a párna alól előkapart imádságot:
áldott legyen az erdők éjszakája,
a reggelek szakadéka,
és áldott legyen minden befejezetlen nap,
csak az az út, ami az utazó halála,
én akarom,
én akarom,
nyom nélkül eltűnök.

                                  (Fotó: Valuska Gábor)