A Pius 1.

Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az iskolás kort elérve a Piusba kerülök. Az iskolának jó hírneve volt, ott volt a közelünkben, a Hadapród utca felső végénél, és anyám, akit Nagyatádon a zárdában apácák és ferences papok neveltek, hallani sem akart arról, hogy állami iskolába menjek. Így lettem piuszista.

Itt most egy kis előzetes magyarázatra van szükség. Az én második keresztnevem, mint már említettem: Ottó. Ezt a nevet egy későbbi osztályfőnököm túlzottan germánnak tartotta, és elhagyta a nevemből, s ez a rövidítés hagyományozódott. A Piusban azonban Ottónak szólítottak. A társaim, a tanáraim, a Kedves-nővér, egyszóval mindenki. Piuszista osztálytársaim (néhányan még élnek) ma is így szólítanak, ha összefutunk valahol. Ezért most visszaveszem az Ottót, s a teljes nevemet írom emlékidézésem szövege fölé. Jobban illik ezeknek a visszapillantásoknak a világához. Ezeknek az emlékezéseknek a „hőse” tehát egy Ottó nevű fiú, aki most, míg írom ezt, várakozóan rám néz.

1946 szeptemberében tehát életem egyik legfontosabb eseményére került sor. A Pius diákja lettem. Ez a méltán híres jezsuita iskola 1912-ben kezdte meg működését Pécsett, 1915-től véglegesnek szánt helyén, a Makár úton, illetve az alapító püspökről elnevezett Zichy Gyula úton, a Mecsek déli lejtőjén, a Csoronika dűlői püspöki szőlő területén. A templom 1930-ra készült el (a házunk kapualjában lévő freskón, amely a húszas években keletkezhetett, ezért nem láthattam), majd a nyugati szárny, valamint a nevezetes sportkombinát az előírt szabványoknak megfelelő futballpályával, azután a park is kialakult az arborétummal. A szeptemberi évnyitón, a Veni Sancte ünnepélyes szertartásán az első osztályos kisdiákok egyikeként vehettem részt. Az egész család számára nagy esemény volt ez, Messze-mama is eljött Nagyatádról (ő fizette ki a tandíjamat). Sötét ruhát kaptam, zsinóros kabáttal, hosszú nadrággal, aranyrojtos nyakkendővel, s ezt az elegáns öltözéket egy sárga-fehér szalagos, sildes, kerek diáksapka egészítette ki, ami különösen tetszett nekem. Sajnos Emil bátyámnak is, aki titokban ki is cserélte a maga fémipari iskolás sapkájával, áthelyezve erre a sárga-fehér szalagot, csak azt hagyta meg nekem az eredeti sapkából. Ez a csere nem tetszett nekem, ám ő azzal nyugtatott meg, hogy amúgy sem a sapka, hanem a szalag a legfontosabb, mert az jelzi, hogy piuszista diák vagyok. Ebben aztán meg is nyugodtam. De az öltözékem miatt akadt egy kis bonyodalom, mert a hosszú nadrág alapján a felsőbb évesek közé soroltak, s az ünnepség végén anyám és nagyanyám sírva kerestek, mert nem találtak az osztálytársaim között. Ezt a jelenetet, amelynek során többször elhangzott nagyanyám „Jaj, Atyám!” kiáltása, egy kicsit restelltem.

De nem volt könnyű átállnom az iskola napirendjére. Ez magyarázhatja, hogy az első iskolai napok után bizony elcsavarogtam. A hiányom persze feltűnt, s egy hozzánk küldött osztálytársam útján értesítették anyámat, aki nagyon csodálkozott, mert reggelenként rendben elmentem otthonról. Csak éppen nem az iskolába, hanem azt megkerülve a Makár-hegy felé vettem az irányt. Két-három nap, csavargásos délelőtt után tehát lelepleződtem, s a következő reggelen anyám sírva futott velem a boltíves főkapuhoz, s átadott az ott szolgálatot teljesítő páternek. Aki megnyugtatta őt, s átvett tőle. Kézen fogott, elindultunk, majd egy hosszú folyosón végighaladván bevitt a szobájába, s leültetett. Semmi jóra nem számítottam. De ő komolyan rám nézett, s megkérdezte: „Elszöktél?” Persze ő tudta ezt, csak tőlem akarta hallani a választ. „Igen” – vallottam be. Kicsit hallgatott, mintha elgondolkodott volna, majd azt mondta: „Tudod, fiam, megértelek téged, hiszen ez másokkal is megtörtént. Még velem is” – tette hozzá, majd azzal folytatta, hogy „lám csak, milyen szép idő van odakint, s arra gondolok, hogy talán jobb lenne a parkban sétálgatnom, mint itt az asztalnál írogatni. De nekem ezt a feladatot adta a Jóisten, ő tudja, mi célból. Te pedig azt a feladatot kaptad tőle, hogy tanulj ebben az iskolában. Bízzál benne.” Azzal kézen fogott ismét, odavitt az osztályteremhez, benyitott, s azt mondta Miriam nővérnek: „Minden rendben van.” De mielőtt kilépett volna, az ajtóból még halkan hozzám fordult: „De többé ne szökj meg.” Azért meséltem el ezt a kis történetet, mert példája lehet a megértő, türelmes, mégis határozott követelményeket támasztó jezsuita nevelésnek. (Csorba Győző, aki református létére korábban szintén a Pius diákja volt, azt mondta, hogy a jezsuita papok művelt, magas szinten képzett tanárok voltak, de – tette hozzá – nevelni nem tudtak. Én, igaz, kisdiákként, de most, visszapillantva is úgy vélem, hogy a nevelésük is igen hatásos volt. Én vagyok erre nézve az élő példa. Mert ha az a pap, aki átvett anyámtól és bevitt a szobájába, akkor megbüntet vagy megszid engem, amit, mi tagadás, megérdemeltem volna, talán elriaszt, s az iskolával szemben ellenszenvet ébreszt bennem. Ám ahogyan ezt az ügyet kezelte – azt mondta, megért engem, sőt nagylelkűen szolidaritást vállalt velem –, azzal egy életre „megfogott”. Levette vállamról a fegyelmi vétség terhét, s gyengéden helyére tette annak a súlyát, amit feladatnak, kötelességnek nevezünk. Meg is fogadtam ennek a páternek a tanácsát. A jezsuiták elhurcolása után a hűlt helyükön létrehozott iskolának, később az ugyanitt működő főiskolának is diákja voltam, ma pedig, bár a kampusz kibővült, az egyetemi szobám ugyanabban az épületben található, ahol egykor kisdiák voltam, ahol a páter intelme elhangzott. Abban talán a hely szellemének üzenete is benne rejlett. Tanári asztalomon még a jezsuiták leltári bélyegzője látható. Kollégáim már ki is akarták cserélni valami modernebbre, de én ragaszkodom hozzá.)

Végül megszerettem a diákéletet. S ebben nagy szerepe volt az osztályunkat vezető apácának, Medgyes T. Miriam nővérnek, aki született pedagógus volt: szeretet és jóindulat áradt belőle. Lelki érzékenységére és anyai empátiájára jellemző a következő két eset. Az egyik nap a szekrény mögül, amint a Kedvesnővér (így szólítottuk őt) ráakasztott egy térképet, előfutott egy egér. Éppen felém tartott, s én ijedtemben reflexszerűen rátapostam. El is terült szegény. A vigyázók (a hetesek) kinyitották az ablakot, és a külső párkányra tették. Szomorúan néztem áldozatom mozdulatlan kis testére. A Kedves-nővér tanúja volt bánatomnak, s a tízperces szünet után, ahogyan vonultunk be az osztályba, így szólt hozzám: „Ottóka, képzeld, a kisegér nem is halt meg. Magához tért, és szépen elszaladt.” Csakugyan nem volt már ott az ablakpárkányon. Nagyon megkönnyebbültem. Egy földrajzi tárgyú foglalkozáson pedig, amely egyben nyelvgyakorlás is volt, nagy kezdőbetűkhöz kerestetett velünk földrajzi neveket (bámulatosan tudta társítani az ismereteket), s ennek során azt találta kérdezni, hogy ki tud R betűvel folyónevet mondani. Én nagyon jelentkeztem, s kivágtam: Rinya. Mert nekem a Rinya jelentette a folyót, nem a Rajna vagy a Rába. Óriási röhögés támadt az osztályban, én megszégyenülve ültem le. Másnap Miriam nővér felém fordult az órán, s azt mondta: „Igazad volt, utánanéztem; jó hogy a Rinyát említetted, mert erről a folyóról nem tudtunk eddig.” Ismét mondom: kitűnő pedagógus volt. Egy alkalommal megkérdezte valaki tőle, hogy az Üdvözlégyben mit jelent a „méhednek gyümölcse” kifejezés. Ez a kérdés erősen foglalkoztatott bennünket. Ő azt mondta, hogy a méh az anya szíve alatti hely, ahová a Teremtő odarejti a majd megszületendő gyermek lelkét a kis testével együtt, hogy ott védve legyen. Lehet, hogy ez a magyarázat orvosi szempontból nem egészen pontos, de mi megilletődve elfogadtuk.

Miriam nővér tanítónői érzékenységére jellemző M. Tibi esete. Ez már másodikban történt. Tibi ismétlő diák volt, hosszú, esetlen gyerek, mindig nagyokat lépett, s ha szóltak hozzá, kicsit remegni kezdett a feje. Meg hát dadogott. Miriam nővér tanulópárokat jelölt ki, akik hetenként felváltva jártak hozzá, hogy segítsék a leckék elsajátításában. Én S. Józsival mentem hozzájuk. Hát bizony nehezen ment a dolog. Egy alkalommal kínos jelenetre került sor. Közös tanulásunk közben erős férfihangot hallottunk a másik szobából: „Miért erőlteti ezt a dolgot, hiszen láthatja, ez a gyerek buta.” Ez Tibi apjának a hangja volt, mire egy női hang, az anyja ezt válaszolta: „Miért alázza meg a fiát, itt vannak a társai, segítenek neki.” „Értse meg, hogy hiába”, ez megint az apai hang volt. Amikor Tibi anyja bejött, kávét hozott nekünk süteménnyel, az arcunkon látta, hogy mindent hallottunk. Tibi is. Remegett a feje… Tovább tanultunk. Amikor tanulótársi szolgálatunk utolsó foglalkozásának végén elköszöntünk, Tibi váratlanul megszólalt: „Most mu-mu-mu…” Mutatni akar nektek valamit, tolmácsolta az anyja. Sétáljatok ki vele a kertbe. Nagy kertjük volt, kissé vadregényes, de a hátsó részén egy valóságos, rendezett kis kertészetre bukkantunk. Ez volt Tibi tanyája. Még üvegházat is láttunk, benne kaktuszok, tulipánok, sokféle növény, különlegesek is, amiket mi nem ismertünk. Tibi ültette és gondozta őket, név szerint ismerte valamennyit. Ezek itt ro-rododendronok, mondta Tibi büszkén, elég jól megküzdve a nehéz névvel. Megdicsértük a fenyőit, mire ő: ezek nem fenyők, hanem cédrusok. Megálltunk egy fényes levelű bokor előtt, ő rögtön mondta: li-liomlevelű babérmeggy. Láttuk, hogy Tibi boldog. Kedvesen mosolygott, mikor elváltunk tőle.

Most egy olyan esemény tör elő emlékeim kútjából, amelyet ma sem tudok kellően megmagyarázni. Egy alkalommal ugyanis egy másik apáca jött be az osztályba, s a szokásos közös ima után tudatta velünk, hogy Miriam nővér megbetegedett, s gyógyulásáig ő fogja az órákat megtartani. Rendesen foglalkozott velünk, de más volt a hangja, mások a gesztusai, másként tanított. Nagyon hiányzott Miriam nővér, nem csak nekem, a többieknek is. Ekkor határoztam el (ami voltaképpen az intézmény szabályait ismerve képtelenség volt, gyermeki naivitás), hogy meglátogatom. Otthon az iskolába készülődve titokban beledugtam a táskámba egy szederbefőttet, s mivel tudtam, hogy napközben tervemet nem valósíthatom meg, előbb elindultam otthonról, s az épületnek ahhoz a szárnyához igyekeztem, ahol az apácák laktak. Klauzúrának hívták. Szerencsém volt, észrevétlenül besurranhattam. Megkerestem Miriam nővér szobáját, és bekopogtam. Egy ideig csönd volt. Csönd… Majd kinyílik az ajtó, s ott áll Miriam nővér a bizonyára gyorsan magára kapott szokásos apáca öltözékben. Az arca láztól megviselt, a hangja fátyolos. Csodálkozva néz rám.

– Ottóka, hogyan kerülsz te ide?

– Orvosságot hoztam, hogy a Kedves-nővér mielőbb meggyógyuljon – mondom, s előszedem a táskámból a befőttesüveget, amely, ezt megnyugodva észlelem, nem dőlt ki, igaz, nagyon vigyáztam is rá. – Tetszik tudni, fűzöm hozzá, amikor beteg voltam, ez gyógyított meg, a Linka doktor is mondta.

– Ezt tényleg nekem hoztad? – kérdezi némi gondolkodás után. Megsimogatja a hajamat, s átveszi az üveget. Már jobban vagyok, mondja, hamarosan megyek vissza az osztályomhoz. Hanem most igyekezned kell, mert ez klauzúra. Ide nem lehet másoknak bejönni.

Én indulok, de ő még utánam szól: „Várj csak, én is adok neked valamit.” Besiet a szobájába, majd egy szalvétába csomagolva valamit hoz, s átadja.

– Edd meg a tízóraidhoz. Most siess, nehogy észrevegyenek.

A szalvétában két linzer volt.

Miriam nővér egyszer mégis megbántott, bár akaratlanul. Hógolyócsatát vívtunk az udvaron, s ő az ablakból követte az eseményeket. Egy óvatlan pillanatban jó nagy hólabda találta telibe a képemet. Annyira váratlanul ért ez a támadás, hogy a lélegzetem is elállt. Ahogyan töröltem le magamról a nem kívánt küldemény szétmállott darabjait, észrevettem, hogy Miriam nővér nevet. Ez rosszulesett. Pedig hát valóban komikus volt a jelenet. Egyébként is pár perc múlva jóvátette ezt a nevetést. Láttam, hogy hosszan rám nézve előbb vállaira tett kezeit egymáshoz közelíti, majd összekulcsolja. Megértettem, arra figyelmeztet, a játék hevében kibomlott sálamat kössem meg a nyakamon.

Az órák utáni udvarra vonulásnak kis szertartása volt. Osztálytermünk a legalsó folyosóról nyílott, kimenetelkor egy ajtón áthaladva egy lépcsőn kellett felmenni az udvarra. (Később valamikor ezt az ajtót befalazták, egy ablakot nyitottak a helyén, így ez a lépcső a vaskorláttal funkció nélkülivé vált, de ma is megvan.) Miriam nővér az én kezemet fogva vezette a menetet. Ez az első naptól kezdve így történt. De a lépcső tetején rendszerint meg kellett állnunk, s mögöttünk a lépcsőn álló osztálynak, hogy a felsőbb évesek elvonulhassanak előttünk. Ott álltunk, jobb kezem Miriam nővér kezében, balommal a vaskorlát végét fogva. Egy ilyen alkalommal különös élményben volt részem. Tavasz volt, a fák lombjain átsütött a napfény, ott álltunk, vonultak előttünk a felsősök, távolabb a diákok vidáman játszottak a téren, a parkból ide hallatszott a gimnazisták éneke, a kézilabda-mérkőzés labdapuffogása, a nézők kiáltásai, az udvar zsivaja, s akkor engem eltöltött a hirtelen rám törő boldog érzés, hogy élek, hogy a létezés része vagyok, s ez milyen jó.

[…]