Mauro Covacich 1965-ben született, filozófiát tanult a trieszti egyetemen. Első regénye 1993-ban jelent meg, poétikájának egyik jellemző motívuma a személyes identitás keresése. Munkatársa a Corriere della Serának, Safari címmel rádiójátékot készített a boszniai háborúról. Trieste sottosopra (A felfordított Trieszt) című, 2006-ban megjelent kötetében tizenöt esszében mutatja be Trieszt sokszínű arcát.

*

A sor végén álló fiatalok nehezen hiszik el, amit mondanak nekik. Minden egyes termet végig kell nézniük, főként pedig meg kell hallgatniuk az idegenvezetőt, egy náluk alig idősebb lányt, aki, mintha karót nyelt volna, úgy áll előttük, mindennel felszerelve, teljes hivatástudattal, sorszámmal a nyakában. Magyarok és fáradtak. Pécsről körülbelül öt óra lehet idáig az út, nem számolva a pisiszüneteket. Kinn szeretnének maradni a szabadban, frizbizni a parkban, lepihenni a fenyők alatt, fotózkodni a telefonjukkal, ám a programban most múzeumlátogatás következik. Délután vigaszképpen néhány órát kapnak vásárlásra a Torri d’Europában, az azték mauzóleum formájú új bevásárlóközpontban, ahová minden országból, ahonnan autóbusszal ide lehet jönni, érkeznek is a vásárlók. De most a kultúrán a sor. Ami ott van fenyegetően az „antik stílusú” vitrinek mögött. Közben egy másik csoport – genovai nyugdíjas nők, a derekukra csatolt kötelező esőkabáttal, sose lehet tudni – menetre készen, miközben idegenvezetőjük már hadarja is: „A Miramare kastély és a park a grignanói karszt egyik sziklafokára épült Habsburg Ferdinánd Miksa főherceg (1832–1867), Ferenc József osztrák császár öccsének kívánsága szerint. Kérem, jöjjenek előrébb, igen, közelebb. Karl Junker tervei alapján indult meg az építkezés, és a kastély külső burkolata 1860-ban már készen is volt. A berendezés és a belső dekoráció Franz és Julius Hofmann tervei alapján készült el 1864-ben, amikor Miksa már Mexikóban tartózkodott. Miksát mexikói császárrá koronázták, majd Querétaróban 1867-ben golyó általi halálra ítélték. Azon kevés főúri rezidenciák közül, amelyeket nem építettek újjá, a maga bútorzatával és eklektikus díszítésével ez a kastély a tizenkilencedik század közepi életstílus báját tükrözi, ott, ahol a mediterrán hatás a jellegzetes északi formák hangulatával találkozik.” Az idegenvezető persze átsiklik a kastély két lakójának szerencsétlen sorsa fölött: az egyikük, a férj, akivel a mexikói sortűz végez, mielőtt még ideje lett volna élvezni a kastély pompáját és remek díványait, a feleség, aki megözvegyül, és megbolondul az unalomtól és a fájdalomtól (de főleg az unalomtól). Az idegenvezető nem beszél Carlotta elmeállapotáról, és arról a szóbeszédről sem, mely szerint tébolyodottnak nyilvánítása az udvar ötlete volt csupán, hogy a lehető legdiplomatikusabb módon leplezzék a hercegnő kommunizmus iránti szimpátiáját.

A pécsi fiatalok felkészültek a belépésre, türelmes birkanyájként indulnak el a félárnyékban lévő jegypénztár felé. Néhányan még egy utolsó pillantást vetnek a falcsipkézet, a toronydíszek, a homlokzat megnyugtató formáira. Valójában a kastély pont úgy néz ki, ahogyan egy kastélytól elvárható, vagy inkább ahogyan mondjuk tízévesen az ember elképzel egy kastélyt. Hófehér, érintetlen, középkorias, mintha kartonpapírból vágták volna ki a körvonalait. A magyarok nem kérnek mást, mint hogy tovább nézhessék kívülről – huszonkét hektár a gyönyörű park, ami lágyan emelkedik felfelé, tetejéről láthatod a tengert és a sziklákat, és küldhetsz sms-t annak, akinek akarsz, vagy heverészhetsz a fejhallgatóddal, csaphatod a szelet a lányoknak, vagy akár tovább nézheted a kastély homlokzatát – de nem, itt most be kell menni az épületbe, különben nincs vásárlás a Torri d’Europában.

A hátuk mögött a szökőkút virágos szegélye és a következő csoport érkezése miatt nyitva maradt kapu között elhúz két lány futómezben. Jó néhány fej utánuk fordul. Barnák, már április elején jól lesültek, látszik erős farizmuk a nadrágban, a köldökükben a piercing szilárdan áll, jól tartja a hasizmuk erős hálózata. Két trieszti nő – láthatóan már nem éppen lányok – ebédszünetben.

Azok közül, akik megfordultak utánuk, hányan tették ezt ösztönös vonzódás miatt, és hányan azért, mert sokkot kaptak attól, hogy az induláskor bennük élő, Sissivel, operettel, szalonokkal, arisztokráciával teli Trieszt-kép összetörni látszott? Azért kérdezem ezt, mert egy csomó embert ismerek, akik néhány napos trieszti tartózkodás után elárulták zavarodottságukat. Az első pillanatban minden a várakozásokat látszik igazolni, és az a benyomásod, hogy mindjárt Romy Schneider fog előtted elvonulni hintóban, aztán kezded megérteni – ahogyan ezek a kirándulók is –, hogy a közhelyek nem számolnak a valódi város összetett világával. Még sincs ellentmondás. Vagyis inkább Trieszt valóságos identitása a maga ellentmondásos természetén át mutatkozik meg. Sissi például, a szép Sissi, aki gyakran jött ide, hogy meglátogassa bolond sógornőjét, két órát tornázott naponta. Szerette a hosszú sétákat a parkon túl is, mindig kíséret nélkül (így történhetett, hogy 1898-ban, egy hűvös szeptemberi reggelen Luigi Lucheni anarchista több késszúrással megölte a Genfi-tó partján). Schönbrunnban Sissi hercegnő gyűrűkön is edzett, amiket egy tükrökkel borított teremben szereltetett fel a méregdrága mennyezetre. Megrögzött diétázó volt, olyannyira, hogy szinte ő vezette be az első anorexiás divatot, azt a gyötrelmes érzékenységet, amivel tele vannak a Soho vegán éttermei. Adózott a tetoválás szeszélyének is. Egyszóval az igazi Sissi, éppen mint az igazi Trieszt, nem az, amit mindig is elképzeltetek, nem Romy Schneider, és nem is az az idős asszony, aki még most is tizenkilencedik századi nagyasszonyként felcicomázva járja a belvárosi utcákat. Nem, Sissi, csakúgy mint Trieszt, egy mai fiatal, tetovált, izmos, egészségtudatos negyvenes nő, akit könnyűszerrel el tudok képzelni, amint elektrokoagulátorral epiláltatja magát, le van sülve, és miért is ne, piercing van a köldökében, mint az előbbi két futónőnek.

Továbbmegyek a park felsőbb része felé, oda, amelyik Grignano picinyke állomása felé nyúlik tovább, a sziklába vájt alagút fölött. Ebben halad tovább a part menti út, majd a terep hosszú törzsű fákból álló kis erdővé változik, egyre lágyabb ívben és egyre ritkásabban magasodó fákkal. Itt megváltozik a látogatók összetétele. Leginkább külföldiekből áll, de ők nem turisták. Ők a Sissa (Felsőfokú Tanulmányok Nemzetközi Iskolája) tudósai. Matematikusok, fizikusok, csillagá szok, genetikusok, neurobiológusok, többnyire távol-keletiek, az uzsonnás zacskójukkal sétálnak, amit mint újszülöttet fognak a kezükben, a fejüket úgy tartják, hogy látszik, szippantani akarnak néhányat a jó levegőből, mielőtt visszamennének, és a tudományok nagy kérdésein törnék a fejüket a szép, csillogó üvegablakos épületekben, amelyek feljebb, a meredeken kanyargó Beirut utcát szegélyezik. A Sissa intézetei gyakorlatilag a Nobel-díjasok fészkei, meg azon kutatóké, akik nemsokára meg is kapják ezt az elismerést. Érdemes volna megmérni a környék sugárzását, a rendkívüli tehetségek akkora számban vannak itt jelen. Mintha érezném is a magas fokú agyi működést, az egyenletek és gondolatok ama elektromágneses mezejét, amibe éppen most lépek be. Könnyed fejmozdulattal üdvözlök egy padon ülő indiait, ő mosollyal viszonozza. A térdén egy kis tálkát egyensúlyoz, ebből veszeget az ujjaival valamilyen főtt gabonát. Vajon a Sissa menzáján lehet-e keleti ételeket kapni, vagy az indiai tudós ma reggel készítette ezt magának, mielőtt munkába indult? Legszívesebben megkérdezném tőle. Az egyik Nobel-díjas egyébként egy matematikus, ha nem tévedek, indiai. Közben két másikkal találkozom, kínainak néznek ki, így lemondok arról, hogy megzavarjam az indiait, miközben ő az agyát táplálja, és az annak otthont adó testet.

Több mint becses itt a Sissa tudósainak jelenléte, mégsem tartoznak abba a képbe, amit Trieszt magáról mutat – kivéve talán azokat a helyzeteket, amikor a nyilvánosság előtt szerepelnek. Gyantaillatú menedékükben élnek itt, a miramarei fenyvesek között. A városban ritkán fordulnak meg, elkerülik – persze nem tudatosan – azt a Közép-Európa-képet, amit viszont a turisták a város életének eldugott részleteiben azonnal megtalálnak.

Trieszt minden tekintetben Közép-Európa tökéletes metonímiája – Habsburg-örökség, fajok keveredése, többnyelvűség és legfőképpen nagy lélegzetű és európai értelemben erőteljes jegyekkel bíró irodalmi hagyomány –, ha azt mondod, Trieszt, mindezekre egyszerre tudsz gondolni. Ám ha itt laksz ma, a huszonegyedik század első éveiben, az az érzésed, hogy a közép-európai kultúra, így tehát a „triesztiség” is az irodalmi önkifejezésben nemcsak a saját megkülönböztető minőségét, hanem a saját börtönét is megtalálta. Vagyis azt gondolom, hogy Közép-Európa nem csupán közép-európai könyvekből áll, amelyek újraírják a közép-európai imázst, hanem mindenekelőtt közép-európai emberekből, akik minden reggel felébrednek, reggeliznek, munkába mennek vagy tanulnak, és nem úgy tűnik számomra, mintha az irodalmiasság megelégedne ezekkel a jelenségekkel. Amennyiben, mint ahogyan remélem, az irodalom az, ami az életből táplálkozik, és nem fordítva, akkor jó, ha megfigyeljük, hogy mennyivel változatosabb, ellentmondásosabb és talán mennyivel érdekesebb is a trieszti élet ahhoz a jóllehet hízelgő közhelyhez képest, amibe bezáródott. Ezt a gyönyörű parkot, amely Habsburg Miksa gondos kertészeinek keze munkája, most indiai matematikusok és kubista mintás tornaruhás maratonfutónők látogatják. Ma az én városom egy lycra bodyba öltözött, kobaltkék hajú Sissi, nyakán szalamandratetoválással. Hercegnőhöz illő, keskeny ujjai vannak, de rágja a körmét.

Ha jobban megnézzük, nem is jelenbéli változásról, a szokásos, egy adott korszakhoz kötődő szinkretizmusról van szó. Az osztrák–magyar Trieszt mellett mindig is volt egy másik Trieszt. Az irodalmi kávéházak, Svevo és Joyce mély barátságának városa mellett mindig ott volt egy másik, finom és fesztelen, pika reszk, szinte carioca-jellegű város. Ott van a barcolai tengerparti sétány például, ahol az emberek az év hat hónapjában napoznak, és októberben is fürdenek a tengerben. Van valami antik, morális hedonizmus a triesztiekben. És egyfajta easy-going modern vitalitás is, kaliforniai módra. Olyan életszeretet, amit a venetóiak és az udineiek élvhajhászásnak tartanak, csak azért, mert elüt az északi termelés és profitszerzés standardjaitól. Nem véletlen, hogy sokan közülük Triesztet észak Nápolyának tartják.

Íme, ez Trieszt, és ez a triesztiség nem jutott el a könyvek lapjáig, nem lett belőle irodalom. Mégis igaza van a genovai nyugdíjas nők idegenvezetőjének, amikor azt mondja: „Olyan hely ez, ahol a mediterrán hatás a jellegzetes északi formák hangulatával találkozik”.

[…]

Szokács Kinga fordítása

(Fotó: vanityfair.it)