Apám sírköve egy szikla. Természetesen csorba, a víz, a jég, a fagy, a hőség törte le valahonnan, messze attól a falutól, ahol apám az életét élte. A Tisza-parton nem teremnek olyan kőfalak, melyekből ez a tömb leájulhatott volna. Egy tenyérnyi részt megcsiszolt rajta a sírköves, oda írta föl Ignác nevét meg a két morc évszámot.

A tényekben nincs részvét.

Apám sírját befutotta a borostyán, minden hibátlanul tájidegen, különc, ahogy ez hozzá illik. Az, hogy ő egy alföldi falu zsellércsaládjába született parasztnak, kubikusnak, napszámosnak, vagy a létező gonosz játéka volt, vagy Isten számunkra így mutatta meg azt, hogy hisz a lélekvándorlásban. A sír az út mellett hallgat, a temető központjában, a kőkereszt lábánál, ahol mindenszentekkor a pap misézik. Jó hely, elegánsnak mondható, dupla méretű, nem kell szégyellni.

Srégen szemben ott díszeleg az a valószínűtlen mauzóleum. Kossuthéhoz abszolút mértékben nem mérhető, de a Fiumei út tágas tekintélyét és a takaros falusi temető arányait figyelembe véve talán összevethető a kettő. Egész alakos, fekete márványszobrok és szarkofágok, hatalmas márványtömb kripta, emléktáblák, koszorúhelyek, padok és liget.

A Vendriczky család egyik ága régi arisztokrata família felénk, a másik ágában csupa feltörekvő nagygazda cséplőgéppel, mint valami Móricz-regényben. És persze akadtak lézengők, pökhendik, rossz gazdák, italosak.

Sokáig azt hittem, a mi mauzóleumunk is egy bohém úr emlékére épült, aki ugyan nem az ország kárára kártyázott és kockáztatott, elég volt neki a megye, de aztán kiderült, ez tévedés. És még annyi mindent hittem ezekről a kövekről itt. Nagymamám, ükapám és a többiek szomszédjairól, vetélytársairól. Majdnem minden apróságban akadt tévedésem, de ahogy apámnak, nekem is van egy álnok intuícióm: megérzem a dolgok természetét, és olyasmire is rátapintok, amihez nincs elég tudásom.

A Szociális Testvérek Társaságának Kurca-parti menhelye kilencszáznegyvenhat tavaszára csekélyen volt jobb hely, mint a pokol tornáca. A szalmazsákokban, rongyokban marokszám tobzódtak a bolhák, azt beszélték, meztelenül fekszenek bent a csontos öregek, száraz kukoricadarát majszolnak, a füst ad télen világot. Ez, mondjuk, nem volt igaz, de a mocskos edényekben valóban délre főtt csak némi tészta vagy krumpli, és még bodag se jutott reggel meg este.

Mihez képest. A faluban se volt sokkal szívderítőbb a helyzet, az évek óta fázó, éhező parasztok, a Kinizsi vagy Réti telepi parasztok maguk se tengtek különbül, néhány méterről, a szakadt göncökről, a zsíros, füstszagú, büdös hajról az ördög se mondta volna meg, melyik a menhelyi nyomorult és melyik az úgynevezett becsületes kubikus.

Szánni senkit sem volt erő, irigyelni annál inkább. Szólni sem kellett semmiről, a külső árulkodott, még csak párnás derék, vastag comb sem kellett, elég a tiszta kéz: annál a háznál anyagit is érdemes lesz keresni.

Az évszázad legforróbb, tikkadt nyara jött lassú léptekkel. A repedezett föld meg olyan, mint szemfenéken a vér kietlen erezete.

Gila Rókus ezt nem tudja. Se a nyarat, se hogy a föld valaki szerint úgy hasadna, mint az ér. Tudni nem tud semmit, csak érez, de azt olyan élesen és hosszan, hogyha mesélne róla, nem állna vele szóba ember.

Szenved az álmaitól, mert ott kiszolgáltatott, ott nincs segítségére az a különleges érzék, amit már egészen csöpp gyerek korában, a tanyán, amikor az apja olyan sokat verte, észrevett. Hogy érti az emberek bajait, a vágyait, tudja, mi fáj nekik, és képes olyasmit mondani, ami a felnőttnek is rossz érzés. De nem úgy, ahogy a tarlón futás, ha nem csúszik eléggé a talpa, hanem igazán, hetekig vergődnek tőle, erre gondolnak, ha behunyják a szemüket, nem lehet szabadulni tőle. Alávaló, nyamvadt mondatok, melyek megrohadnak a szívben. Rókus a négy elemit se járhatja ki, mégis, már kiskamaszként összeveszít gazdákat, dörzsölt kereskedőket, olyan felnőtteket, akikhez szólni is tisztesség.

Ám álmában ez az érzék, élete egyetlen kincse elhagyja. És aki nem tud tromfolni, akinek nincs a kezében az azonnali bosszú, az szenved. És egy-egy ilyen rohadék álom után Gila Rókus még elszántabban ébred, és bár még nincs egészen húsz, más se fűti, csak a revans. Mindegy, kin, mindegy, miért.

Míg a szentgyörgyi tanyán éltek, az apja gyakran verte hitelbe, „majd rászolgálsz”, mondta ilyenkor. És persze ő meg is tette a magáét. Ha azt látta reggel, hogy az apja odakészítette a nyírfavesszőt a kredenc tetejére, hát legyen is oka rá, legalább ne fölöslegesen fáradjon az apuka.

Gila Rókust mára mindenki ismeri. Eredetileg kubikus, most napszámos, ahogy más, kukoricát kapál, kendert áztat, meg kubikol, ha akad munka. Egy a sok közül, mégis mindenki tudja, kicsoda ő. Amikor véget ér a háború, és megérkeznek az első agitátorok, rögtön őt keresik. Maga se tudja, miért, tán még ők se, mégis így van. Az ilyesmi a bőrben van, mint a hidegrázás.

A szentesi Duda Jenőt meg őt a dolgozók pártjának feltörekvő, szegedi agitátora képzi ki személyesen. Az elvtárs akkoriban már a Függetlenségi Népfront jelöltje is, és alig egy év múlva, borgőzösen, fojtott indulattal már meg lehet jegyezni, ha valaki nem elég kezes, hogy Révai József miniszter elvtárs Gila Rókust „mindig szívesen fogadja”.

Bár nem ezek Rókus „nagy fegyverei”. Ő magától is tudja, mi a dolga, mert mások igazsága neki nem dolga, őt nem érdekli a munkások jussa, a parasztok szenvedése, a kubikusok nyomora, a bosszú van az ő vérében, ami meg belülről jön, és akkor se tudná visszafogni, ha muszáj lenne. Ha így lehet, ha ezért lehet ezt csinálni, hát ezért fogja.

Nem létezik semmiféle igazság. A világot, melyet ennyire gonosznak teremtett meg az Isten, csak a szavakkal nem lehet helyrebillenteni. A tettek teljesen másképp beszélnek, „segíts magadon”, ez volt az Úristen egyetlen őszinte üzenete, amit nem a zsidóknak küldött. A többi mondat az övék.

Rókus nyolcéves, amikor rávesz egy málé fiút – aki már tíz is elmúlt, és akivel együtt segítenek az apjuknak áztatni –, hogy dobja be a kenderláp közé az imádott macskáját, és nézzék végig együtt, mi lesz. A fiú összevizeli magát, miközben a kedvence fuldoklik, és Rókusnak egy pillanatra merevedése lesz. Nem sokáig, mert sosincs idő pihenni, minden pillanatból ki lehet hozni többet is.

És ott, a kender mocsara mellett éppen az a szemhunyásnyi idő ment veszendőbe, amíg ő izgalomba jött. Akkor kellett volna még egyet „ráhúzni” arra a fiúra. Csak az a rémületes, villámcsapásnyi pillanat lett volna hasznos, amikor betalált volna az ő nagy mondata, „ez a te hibád volt!”. Ám az izgalom miatt kicsit megkésve mondta, akkorra a fiú már felocsúdott, rájött, mit tett, és kinek a biztatására, és így kapott tőle egy borzasztó maflást.

De megérte. Nem az izgalomért, a tanulás miatt.

Rókus elhatározta, soha többé nem engedi el magát. Ez máskor nem fordulhat elő.

A fiúval egy szűk évtized múlva barátok lesznek. A munkabeosztás és a másik magányának tisztelete összehozza őket. Szikkadt, repedt barátság ez, két önző figura nyugalma. A falu nem szereti a maguknak való embereket, hát ők is úgy tesznek, mintha lenne komájuk. De csak a csend tartja őket össze, hogy végre akadt alibi cimbora, aki nem kérdez feleslegesen semmit. Együtt mennek haza az áztatásból, ülnek a langyos fröccs fölött, de ritkán szólnak, és sosem kérdeznek semmit. De ez így már nem baj, együtt gubbaszthatnak, azt már szabad.

Vendriczky Lázárnak valódi nagygazda rokona is van. Nagybátyjáé volt a falu első cséplőgépe, de ő maga oldalági leszármazott, szegény és nyomorult, gazdag névvel, ami még rosszabb, mint az lenni, aki. Gila Rókus legalábbis így gondolja, ő egy nyomorult félárva, akit mindig csak vertek, de legalább nem kell folyton magyarázkodnia, hogy neki abból a sok kalácsból, zsírból semmi se jut.

Révai elvtárs akkoriban foglalkozik velük, amikor már Pestre jár, a főtanácsba, vagy mibe. De ott, a szentesi kórház kápolnája mögött az idegosztály egyik üres pincéjében ezt ők még nem sejtik. Csöpögnek a falak, és olyan mély dohszag volt, mint egy elhagyott borospincében.

Rókusért gépkocsi jött, még hetek múlva is erről beszéltek a faluban. Fekete, púpos hátú automobil, öltönyös sofőrrel. Idősebb Gila köpött egyet a boglya tövébe, miközben nézte a hátranyalt hajú fiát, ahogy beül a fémdobozba, és elhajtanak.

[...]