Elmúltam 57 éves, most jelentek meg először nyomtatásban verseim (méghozzá a Jelenkorban), és ez maradéktalanul boldoggá tesz.

Nem mintha nem írtam volna korábban – csak éppen nem ilyesmit. Vagy ha igen, akkor is a saját szórakoztatásomra. Sőt, talán még arra sem, hanem mintegy kiegészítő tevékenységként (gyakorlásként) a prózaírás mellé.

Ugyanis hosszú ideig azt hittem, hogy majd író leszek. Méghozzá: Regényíró (így, nagybetűvel). A kilencvenes évektől meg is jelent három regényem, illetve egy novelláskötetem (a JAK-nál, ez utóbbival ma is elégedett vagyok), és kaptam Móricz-ösztöndíjat is. Amúgy pedig: esszék és/vagy kispróza az ÉS-től a Café Bábelen és Nappali Házon keresztül az Új Forrásig, de közben egyre inkább a sci-fi és fantasy kezdett érdekelni, és több könyvvel át is sodródtam erre a területre. Más szabadságokkal, más kötöttségekkel és más elvárásokkal, mint a szépirodalomban. Ezt is lehetett nagyon szeretni. Most pedig talán a versek következnek, és ebben alapvető szerepe van annak, hogy idén nyáron csak úgy átküldtem néhányat Wirth Imrének, aki azóta is segít a verseimmel kapcsolatban, és aki úgy gondolta, hogy a Jelenkort talán érdekelhetnék. De Kemény Istvánnak is tetszettek.

Szóval (mintha) ismét megtaláltam volna, hogy mit szeretnék csinálni: a világ tele van remek magyar és külföldi, furcsa és ragyogó, obskúrus, régen halott meg kortárs költőkkel, akiket csak le kell venni a polcról, és közben én is a kedvemre írhatok verseket.

Nem hiszem, hogy akarhatna ennél többet bárki.