„Ha van is rajtunk kívül más: nincs. Meguntuk.”
(Ambrus András)

A korosztályi alapon szerveződő versantológia elsősorban a gyerekirodalom területére jellemző: itt rendszeresen kapunk válogatásokat a legkisebbeknek (mondókáskönyvek), óvodás, majd kisiskolás gyerekeknek. A kamaszkort átlépve azonban ez a válogatási elv tulajdonképpen megszűnik létezni, nem kifejezetten gyakori az olyan koncepció, mint „versek változó korra”, „kapuzárási költemények”, „létből kivezető líra” és effélék – pedig akár lehetne is létjogosultsága egyiknek-másiknak. Az elsősorban nagyobb kamaszokat, továbbá a fiatal felnőtteket megszólító Tilos az Á Könyvek különlegesnek mondható kísérletbe fogott tehát, amikor ifjúsági versantológiákat kezdett kiadni. Mind a 2017-es Szívlapát – Kortárs versek, mind a 2020-as Lehetnék bárki – Kortárs és kortalan versek című kiadványt Péczely Dóra szerkesztette, és mindent összevetve az utóbbi évtizedek legizgalmasabb antológiaprojektumáról van szó (aminek része az élő és internetes utómarketing is).

Hogy a Lehetnék bárki miért ennyire érdekes, annak oka rendkívül egyszerű: a szerkesztő láthatóan rengeteg munkát fektetett bele abba, hogy markáns és egyedi koncepciót dolgozzon ki, és nyilván több szekérderéknyi vers elolvasása után „bevállalós” választásokat is mert tenni. Bár e recenzióban bizonyos döntésekkel kapcsolatban kételyem fejezem majd ki, érdemes leszögezni, hogy a vállalkozás nagyon távol áll bármiféle „alibi”-megoldástól. A látványos szerkesztői munka ellenére sem „rendezői” kötetről van szó olyan értelemben, hogy valaki szubjektív ízlésvilágát hivatott volna szándékszerűen tükrözni (mint amilyen volt a K. Kabai Lóránt szerkesztette Egészrész [JAK – L’Harmattan, 2007] vagy idén a Simon Márton válogatta 99 magyar vers [Helikon]), és nincs is a válogatás úgy kiszervezve, mint történt az a Reményi József Tamás és Turczi István gondozta Használati utasítás esetében (Palatinus, 2008), amikor is a szerkesztők húsz folyóirat/líraműhely ajánlásai alapján készítették el a végleges anyagot.

A kötet alcíme: Kortárs és kortalan versek. Kétségkívül frappáns, eredeti megoldás, de annál problematikusabb. Azt jelöli, hogy – az utószó szerint – „a kötet kétharmadában a mai harminc év alatti költőgeneráció versei szerepelnek, a másik közel egyharmadában pedig olyan költőké, akik már nincsenek köztünk”: így állt össze a 110 magyar költő 160 verséből a kiadvány. Nagyon erős és nagyon ingatag koncepció. El lehetne azon gondolkodni, hogy a „kortárs és kortalan” egymás mellé rendelése valójában nem az idézett elképzelés szerinti megoszlást jelenti, hanem tulajdonképpen azt, hogy a kötetben található művek kortársak és kortalanok egyszerre – ebben lenne fantázia, és bátor is volna abból a szempontból, hogy a kifejezetten fiatal, több ízben még kötet nélküli szerzők verseit is szépen megemelné a „kortárs és kortalan” kategória bűvkörébe. Ám nem erről van szó, ennél szerényebb a vállalkozás, és egyben kellemetlenebb implikációkkal is bír: az utószó sugalmazása szerint a harminc év alatti fiatalok szövegei volnának a kortársak, az elhunyt szerzők művei pedig a kortalanok. E logika egyfelől a kortársi jelleget generációs alapon határozza meg, ami kétségkívül egyfajta, ha nem is különösebben összetett értelmezése a fogalomnak. Másfelől sajnos az is benne foglaltatik a különválasztásban, hogy a „kortárs” nem kortalan, míg a „kortalan” nem kortárs – Péczely Dóra szép gesztusa az, hogy a két éve elhunyt Térey János műveiből is válogatott, tulajdonképpen egyetlenként azon mai szerzők közül, akik tragikusan korán távoztak el, az ő esetében nyilván a kortárs megjelölés minden szempontból adekvát volna. Az utószóban taglalt exkluzív koncepcióval ugyanakkor az a helyzet, hogy – szerencsére – az antológia szemlélete maga nem képviseli ezt az elvet. Valójában nyilvánvalóan a szerkesztő sem vallja az említett bennefoglalt értelmet, különben nem hozta volna létre ezt a könyvet, amelynek tényleges kérdésfeltevése nem más, mint az, hogy miképpen oldódnak föl a generációs, illetve történeti indexek a közös szövegtérben: mennyiben olvashatók a régebbi korok szerzőinek fiatalkori szövegei kortársként, ahol a kortárs nem azt jelenti, hogy még él a szerző, hanem azt, hogy a mű hatékonyan képes párbeszédbe lépni a mai kor kérdésföltevéseivel, kondícióival, meg tudja szólítani a jelen olvasóit, nem érződik megszólalásában elavultnak, porosnak, pusztán történeti képződménynek. A fiatal szerzők versei pedig olyan értelemben kerülnek mérlegre, hogy kiállják-e azt a próbát, hogy a nagy klasszikusok alkotásai mellett szerepelnek, azaz esélyesek-e arra, hogy maguk is kortalanokká váljanak. Az utószó technikai-gyakorlati magyarázatával ellentétben tehát a válogatás maga kifejezetten inkluzív.

A koncepció mindenképpen izgalmasabb – és talán piacképesebb is – így, mintha pusztán a legfiatalabb költők tematikus antológiája lenne, bár attól – a szövegek ismeretében mondhatom – nem kellett tartani, hogy a huszonéves szerzők munkái ne volnának elég színvonalasak vagy érdekesek (sőt). Azt is hozzá kell tenni, hogy a korábbi kötet, a Szívlapát lefedte területet ily módon lehetett szélesíteni: mind életkorban, mind korban visszafelé lépünk, és egyfelől fiatalítunk, másfelől öregítünk. A két könyv ki is egészíti tehát egymást. A legnagyobb szerkesztői kihívást ugyanakkor egyértelműen az a vállalt szempont jelenti, hogy a klasszikusoktól is csak harmincéves koruk előtt született művek szerepelhetnek. Ebben az elképzelésben nagy lehetőség és nagy veszély van: lehetőség, mert az újrafelfedezés izgalmával kecsegtet, bepillantást adhat ismert szerzők kevésbé ismert műveibe és korszakába, és valóban, bizonyos összevetésekre is alkalmat ad: a tematikus ciklusjelleg miatt egy-egy téma modern és klasszikus feldolgozásai kerülnek egymás mellé, és arra is figyelhetünk, hogy mennyire érzékelhető frissnek egy-egy irodalomtörténeti képződmény. A veszély ugyanakkor összefügg ezzel: előfordulhat, hogy kifejezetten avíttnak, porosnak tűnik egy-egy régiségbéli vers, illetve az is megtörténhet, hogy valamely szerző fiatalkori lírája egészen egyszerűen éretlennek tűnik. Végül mindegyik esetre adódik példa. Kezdjük is mustránkat a „kortalanokkal”.

A kép vegyes. Bizonyos szerzők – Vörösmarty, Vajda János, Kölcsey, illetve sajnos az egyébként „rocksztár” Csokonai – beválogatott szövegei meglátásom szerint nagyon korszerűtlennek érződnek ebben a közegben, inkább afféle zárványokká válnak a könyvben, nyelvezetük felhívó struktúrája nem mondható erőteljesnek. Az ő esetükben talán az életművük első felében nehezebb (vagy csak nem sikerült) találni mai szemmel is friss darabokat, és ezzel tényleg pusztán annyi gond van, hogy egyáltalán nem látszanak izgalmasabbnak vagy másnak, mint az ismert magyarórai lecke. Berzsenyi két verse ugyanakkor érdekes módon jobban működik: azt gondolom, hogy az antikizáló stílus – köszönhetően talán annak, hogy például a hexameter és a szapphói strófa máig újra és újra előkerülnek a költők eszköztárából (jelen kötetben például Horváth Imre Olivérnél), olykor újklasszicizáló, máskor ironikus, parodisztikus módon – sokkal inkább ellenáll az időnek, és inkább része marad a költői köznyelvnek, mint a teljesen komolyan vett patetikus romantikus, illetve szentimentális közlésformák (a romantikának alighanem a vadabb, sötétebb, vizionárius vagy gótikus irányvonalai lehetnének izgalmasabbak, de ennek a magyar költészet harmincon aluli szegmensében – Petőfit leszámítva, de rá még visszatérünk – talán kevesebb nyoma van). Berzsenyi esetében továbbá ott van a kötet egyik nagy találata, A Balaton című költemény, amely egyszerre tájvers és szegénységvers, ráadásul nem mentes az ironikus felhangoktól sem. Péczely Dóra jó szeme szükséges ahhoz, hogy ne hagyja ki a ziccert, és mellétegye Simon Bettina megdöbbentő balatoni anyaversét, a Díszítősor bójákbólt. (Pontosabban nem teljesen „mellé”, mert azt a számomra nehezebben belátható megoldást választotta, hogy egy cikluson belül a szerzők ábécésorrendben követik egymást. Mivel Péczelyről tudható, hogy a munkát éppenséggel nem spórolja meg, egyszerűen kihagyott lehetőség az, hogy a ciklusokon belüli szerkesztéssel nem teremtett további párbeszéd-lehetőségeket, nem rajzolt íveket. Esetlegesnek azért nem nevezném, mert természetesen egyrészt a dialógus akkor is megvalósulhat, ha nem közvetlenül egymás után következik két vers, másfelől ez a rend is elkezdte szerkeszteni magát: olykor az ábécé mégiscsak érdekes struktúrákat rajzolt föl, ezt pedig nyilván a szerkesztés-válogatás során előre lehetett kalkulálni.)

Ami számomra nem várt tapasztalat volt, hogy a nyugatosok korai, erősen „dekadens” szövegei mennyire kihullanak az időből (még valamennyire Tóth Árpád, de legfőképp Somlyó Zoltán kivételével), mert bár izgalmas volna az a kérdés, hogy bizonyos versek – például Biró Krisztiáné – vajon leírhatók-e még a dekadencia fogalma felől, illetve létesülhet-e közöttük ilyen alapon dialógus, ám ez az alap sokkal inkább tapasztalati, semmint nyelvi volna. Kosztolányitól A hídon mindezzel együtt kiválóan kapcsolódik olyan művekhez, mint Bende Tamástól a Mi marad vagy Kovács Edwardtól A bizonyosság (de tulajdonképpen az összes olyan szöveghez, amely reflektálja a felnőtt és a fiatal én közötti elkülönböződést), és ez akkor is izgalmas játék, ha – és most engedtessék meg egy erőteljesebben szubjektív észrevétel – ezt a Kosztolányi-verset személy szerint nekem most nem volt igazán jó élmény olvasni. Ady Endre jelenléte viszont azért fontos, mert nemcsak a fiatal Kosztolányi és Weöres, de például Ambrus András esetében is látványos a hatása.

József Attila és Szabó Lőrinc ugyanakkor most is erőteljesek, és nem meglepő, hogy Tandori Dezső hangja vagy Orbán Ottó retorikája 21. századi módon kortárs. Annál érdekesebb, hogy a 19. századból Petőfi versnyelve mennyire frissnek hat. Nyilván a történeti index ott van mellettük, azonban az ő és valamelyest még Arany János beválogatott szövegei esetében is látványos, hogy az a program, ami népiességként írható le, mennyire tudatos és jól működő volt egyfelől, hogy az élőnyelvi-populáris regiszterek magasköltészeti integrációja mennyire időtálló másfelől, és hogy mennyire nem tehette volna ezt fősodorbélivé egy középszerű költő harmadfelől. S negyedfelől: hogy a Petőfi (és Arany) teremtette élőbeszédszerűség a mai befogadás számára is adekvát és autentikus, abban azért természetesen az a versolvasási szocializáció is benne van, amely az elemi és a középfokú oktatás közvetítőrendszerén át megtörténik – de épp a Kölcsey- és Vörösmarty-opusok nehézkessége mutathatja meg, hogy ez a szocializáció csak egy faktor a többi között. (A 26 éves korában elhunyt Petőfi esetében persze a harmincéves korhatár nem jelent semmit: legföljebb a költő brutális tehetségére mutat rá még jobban ez a körülmény.)

Péczely Dóra válogatott a kánonnak inkább a pereméről is, és úgy érzem, hogy nagyon jól tette: Kaffka Margit HU-RO-KI-ja zseniális találat, Lesznai Anna, Szabó Magda, Jékely Zoltán lírája nagyon is megtalálja a helyét (utóbbinál a „fiúk, lányok vegyest” sor találkozik egy másik Kossuth-díjas költő, Lovasi András 0 óra 2 perc című dalszövegének egy szakaszával, bár már minden valószínűség szerint sohasem lesz olyan tizenéves korosztály, amelynél a Kispál és a Borz mint popkulturális alapreferencia fog működni). Juhász Ferenc korai rímes-ritmikus szövegei (köztük az antológiadarab Rezi bordal) sajátos színfoltot jelentenek, és abból a szempontból érdekesek, hogy stiláris értelemben tulajdonképpen ezek valósítják meg a föntebb hiányolt vadabb, sötét romantikus móduszt, kapcsot képezve a Nemes Nagy Ágnes és (részint) Pilinszky János által képviselt igen különleges szövegkorpuszhoz, amely viszont remek alapja lenne egy olyan (történeti szempontból kockázatos) vizsgálódásnak, amely az amerikai századelő weird-posztromantikus, a fantasyvel rokon alakzatainak továbbélését, a tárgyias megszólalásba történő átmentését kutatná hazai közegben. Másfelől az is látszik, hogy ez a korpusz olyan fiatal antológiabéli költő művészetével is párbeszédbe lép, mint Kiss Lóránt posztgótikája. Nemes Nagy Ágnes itteni versei (például A női táj) továbbá nagyon fontos linket jelentenek több fiatal női szerző megszólalásához. (Tegyük itt hozzá, hogy a szerzőknek – a keresztnevek alapján – csupán egyharmada nő és kétharmada férfi. Ez talán még akkor is lehetne kiegyensúlyozottabb, ha ezzel az aránnyal a progresszív válogatások közé tartozik a könyv – alapvetően több férfi szerzőtől találtam relatíve érdektelenebb művet, de ez akár épp a mennyiségi eltolódás miatt is lehetett.)

A Lehetnék bárki antológia kortárs mezőnyének áttekintése már jóval nehezebb vállalkozás, több okból is. Egyfelől azért, mert Péczely Dóra bátran válogatott olyan fiatal szerzőktől is, akiknek életműve tulajdonképpen még nem létezik (illetőleg épp alapozódik-teremtődik), így itt az egyszeri verselőfordulásokról lehetne valamit mondani (100-110 vers esetében ez azonban aligha lehetséges), s még a kötettel rendelkező szerzők itteni költeményei esetében sem egyszerű irányvonalakat megfogalmazni. Ami mégis észlelhető, hogy a körülbelül két generációra azért felosztható kortárs mezőnyben a fiatalabbak versnyelve dúsabb, tropologikusan sűrítettebb, apokaliptikusabb, több nyelvi poénnal élő, modálisan és architextuálisan változatosabb (valamivel többször jelennek meg [populáris] fikciós keretek, például a disztópikus hangulat és utalásrend Kalocsai Péternél, Sánta Miriámnál, Celler Kiss Tamásnál), míg a harminc körülieké még valamivel közelebb áll az egy-két évtizede lírai köznyelvnek tartott monotonabb újszemélyességhez, újkomolysághoz, élőbeszéd-illúzióhoz. Természetesen ez utóbbi túlzottan nagy alakzat ahhoz, hogy hasznos volna behúzni ernyője alá egy egész generációt, különösen, hogy már a kötetbéli megoldásokban is látszanak az egyéni markáns jellemzők, például a popkulturális és társadalmilag aktualizáló referenciák használatba vétele – ráadásul a legfiatalabbak között is megfigyelhető egy-egy esetben az „autofikciós” líra, míg a harmincasok között is előfordul a markánsabb fikcionáltság. (Locker Dávid Tájversét már nem tudtam nem „lírai autofikció”-paródiaként olvasni, Csete Soma pedig az én – egyszerre mint individuum és mint a társadalom tagja – elbeszélhetőségére is reflektál olyan mondatokkal, mint: „Ha valami, hát kollázs vagyok”.) Jóllehet, minderről gondolkodva nehéz figyelmen kívül hagynom a szerzők ismert munkásságának többi részét, hiszen például Kerber Balázs – tropologikusan egyébként az elejétől fogva igen sűrű – költészetében éppen megfigyelhető egy további elmozdulás. (Rajta kívül még Győrfi Kata esetében éreztem azt, hogy a beválogatott verseik keveset mondanak el írásművészetük minőségéről.)

A szelekció elsőrangú: sokszor az jutott eszembe egy-egy vers olvasásakor, hogy ha nem is tökéletesre csiszolt, attól még kellőképpen érdekes. Számomra unalmas szöveg tényleg csak nagyon kevés volt – olykor ugyan előfordult, hogy úgy éreztem, az adott mű tulajdonképpen egy igazán jó vers helyett áll ott az adott témára, csak épp nem sikerült annál jobbat találni. Ami nagy előnye ennek a válogatásnak, hogy bár a megszólalásmódokat tekintve rendkívül plurális, a viszonylagos generációs közelség és a ciklikus témák – mint például a gyermekkor lírai megteremtése, a szülőkhöz és ősökhöz fűződő – nemegyszer őszinte számonkérést tartalmazó – kapcsolat (a generációs átöröklődés például Juhász Tibor verseiben lesz alapmotívum), a párkapcsolati-szerelmi viszonyok, a tájak-városok megjelenítése létrehoznak egy olyan közös teret, amelyben nem érződik a túlzott széttartó jelleg, s amely bizonyos homogenitást biztosít a kötetnek. (Az összetartás az 5., kissé körvonalazatlan blokkban és az utolsó, komoly antológia-közhelyként elővett évszakciklusban kezd valamelyest megbomlani – azzal együtt, hogy így örülni lehet például Mizsur Dániel ide került szép évszakversének. Itt jegyezném meg, hogy a városciklus minden tekintetben elsőrangúan állt össze, a 7. ciklus esetében azonban koncepcionálisan problémásnak érzem, hogy az istenes versek vegyülnek mitologikus elemeket esetlegesen tartalmazó, még csak spirituálisnak sem nevezhető szövegekkel. A ciklus tartalmaz egyébként klasszikusan szép istenes költeményt is, mint Puskás Dánieltől a Jób zsoltárai.) Érdekes, hogy markánsabb ökopoétika csak ritkán (például Bordás Máténál vagy Zilahi Annánál) jelenik meg, a gyakran előforduló erdő- és állattoposzok (például Ferencz Mónikánál vagy Körösztös Gergő stilárisan „over-the-top” szövegében) ugyanakkor nem szükségképp innen olvashatók; André Ferencnél az urbánus közeget szálazzák össze az organikus metaforák. Nagyon fontos a reflektáltan női sorsképletek megjelenése – női szerzőknél is (hangsúlyosan-szarkasztikusan Kustos Júliánál), de előfordul férfinál is, mint Purosz Leonidasz műve esetében, ahol a versbeszélő a politikai korrektség határain egyensúlyozó provokatív játékban fordul keresetlenül anyjához és húgához. Függetlenül a megszólaltatott témáktól és a fentebb említett nemi arányoktól, az, hogy ennyi izgalmas és markáns hangot hallunk női szerzőktől, önmagában nagy erénye a kötetnek: ez tulajdonképpen minden egyes női szerzőre áll, közülük nem hagytam volna ki egyet sem (Vida Kamilla, Hevesi Judit és Kemény Zsófi esetében számomra a kötetben később olvasott versük robbant, de akkor rendesen – „Ez nem depresszió, ez az, amire készültem”, mondja utóbbi.).

Jóllehet, tudom, hogy ingatag és a személyes elfogultságok erdejéből nehezen kitaláló megoldás ennyi szerző közül néhány nevet kiemelni, mégis megteszem (akiket föntebb már említettem, azok neve most nem fog elhangozni újra). Eszenyi Fanni, Élő Csenge Enikő vagy Gyurász Marianna esetében lenyűgöztek és elsőrangúan szórakoztattak vagány szövegeik – a férfiak közül hasonlóan éreztem például Veszprémi Szilveszter, Erdős Kristóf, Kellerwessel Klaus, Németh Gábor Dávid esetében. Bátor, kemény írásokat kapunk Fancsali Kingától, Mărcuţiu-Rácz Dórától, Kali Ágnestől. Kifejezetten erős költeményeket olvastam Seres Lili Hanna, Rékai Anett, Kállay Eszter, Vas Máté, Nagy Hajnal Csilla, Endrey-Nagy Ágoston, Székely Örs, Mohácsi Balázs, Borda Réka tollából. A Lehetnék bárki az a könyv, amelynek kockázatvállaló, lehengerlő koncepciója a kétségtelen erények mellett olyan csapdákat is rejt, amelyekre a kritikus nem feltétlen habozik rámutatni – ám egyben olyan kiadvány, amelynek megszületéséért hálásak lehetünk.