Witold Szabłowski írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

 

 

I. Szerelem

1.

Gijorgij Mircsev Marinov fejét jobb kezébe temeti, a ballal pedig a földre hamuzik, amelynek falujában, Drjanovecben intenzív, helyenként vörösbe hajló barna színe van. A szürkére vakolt háza előtt ülünk. Marinov valamivel hetven fölött jár, de még nincs fél lábbal a sírban, pedig Drjanovecben, ebben a többségében cigányok lakta észak-bulgáriai faluban ritkán éri meg egy férfi az ő korát.

Egyébként a nők helyzete sem jobb. Marinov kapujára friss gyászjelentés van kiakasztva egy nála csak valamivel fiatalabb nő képével. A felesége. Tavaly hunyt el.

Ha átmegyünk ezen az ajtón, és elhaladunk a kocsi, az öszvér és egy szemétkupac mellett, egy döngölt agyagos földdarabhoz érünk. A közepéből egy földbe szúrt rúd áll ki. Majdnem húsz telet töltött el mellette Vela, egy nőstény medve.

– Úgy szerettem, mintha a saját lányom lett volna – mondja Mircsev, akit az emlékek egy pillanatra visszarepítettek azokhoz a kora reggelekhez a Fekete-tenger partjára, amikor ő és Vela, egymásra támaszkodva, orruk hegyét kidugták a tenger felé, aztán búzakenyeret eszegettek, és a lassacskán felforrósodó aszfalton dolgozni indultak. És ezektől az emlékektől elkezd úgy olvadozni, mint annak idején a naptól az aszfalt, és elfelejtkezik a cigarettáról, míg a parázs égetni nem kezdi az ujját, ekkor aztán a csikket a vörösesbarna földre dobja, és visszatér a falujába, Drjanovecbe, a szürkére vakolt háza elé a kapura kiakasztott gyászjelentéssel.

– Isten a tanúm, úgy szerettem, mintha ember lett volna – mondja, és a fejét rázza. – Úgy szerettem, mint egy közeli családtagot. Kenyeret mindig kapott bőven. A legjobb alkoholt. Epret. Csokoládét. Csokiszeleteket. Hogyha képes lettem volna rá, akkor a hátamon cipeltem volna. Úgyhogy ha azt mondod, hogy vertem, hogy rossz volt neki velem, hazudsz.

2.

Vela a szomorú kilencvenes évek elején jelent meg Mircsevék házában, amikor a kommunizmus összeomlott, és vele együtt kezdtek összeomlani a kolhozok is, amelyeket itt ТКЗС-nek neveztek – trudovo kooperativno zemedelszko sztopanszkónak. – Traktoros voltam a drjanoveci ТКЗС-ben, Belarus márkájú masinával jártam, és nagyon szerettem a munkámat – mondja Mircsev. – Hogyha lehetett volna, életem végéig a kolhozban dolgoztam volna. Az emberek kedvesek voltak. A munka néha nehéz volt, de friss levegőn lehettünk. Semmi sem hiányzott nekünk.

De 1991-ben a ТКЗС kezdte elküldeni az embereket. Az igazgató hívatta Mircsevet, és azt mondta neki, hogy a kapitalizmusban a traktorosnak nemcsak traktort kell vezetnie, hanem segítenie kell a teheneknél, a vetésnél és az aratásnál is. Gijorgij addig is sokszor segített más munkát végző embereknek, nem látott ebben semmi kivetnivalót. Az igazgató azt felelte, hogy ő mindezt érti, de még ilyen többfunkciós traktorvezetőből sem tud a kapitalizmusban tizenkettőt megtartani – mert korábban a drjanoveci ТКЗС-ben tizenketten voltak –, hanem legfeljebb hármat. Mircsevet elbocsátották.

– Megkaptam háromhavi fizetést előre – és a viszontlátásra – emlékszik viszsza. Majd hozzáteszi: – Ahogy kilépsz a házamból, mész egy darabot jobbra, és a dombtetőn állva láthatod, hogy mi maradt a kolhozunkból. Az volt aztán a gyönyörű kolhoz, háromszáz tehén, pár száz hektár, tökéletesen igazgatva! Főleg cigányok dolgoztak ott, mert a bolgároknak túlságosan bűzlött ott a munka. Ma már mindennek annyi, a cigányok meg ahelyett, hogy dolgoznának, munkanélkülin vannak. Razgradban meg a szupermarketben német tejet árulnak. Úgy látszik, a németeknek megéri, hogy nagy mezőgazdasági üzemeik legyenek, a bolgároknak viszont nem.

1991-ben Mircsevnek fel kellett tennie magának azt a fontos kérdést, amelyet minden munkájából elbocsátott ember feltesz magának: – Mi máshoz is értek én?

– Az én esetemben egyszerű volt a válasz – mondja. – Ki tudtam képezni a medvéket arra, hogy táncoljanak.

Medveidomár volt az apja és a nagyapja is, a bátyja, Stefan pedig azóta vezényelt medvéket, hogy befejezte az iskolát. – A szűkebb családból csak én mentem a kolhozba – mondja Mircsev. – Ki akartam próbálni egy másik életet, mert azt, ami a medvékkel járt, már ismertem. Sok medveidomár, hozzám hasonlóan, elment dolgozni a kolhozba. De hiszen mecskák1 mellett nevelkedtem. Ismertem minden dalt, minden trükköt, minden történetet. Apám két medvéjét saját magam etettem cumisüvegből. Amikor a fiam megszületett, együtt nevelkedtek. Nemegyszer összekevertem őket, és a csöppség ivott a medve üvegéből, a medve meg az övéből. Úgyhogy ahogy felmondtak nekem a kolhozban, egy dolgot biztosan tudtam: hogyha életben akarok maradni, a lehető leggyorsabban medvét kell találnom. Medve nélkül egy évet sem élek túl.

Hogy sikerült találnom egyet? Várj csak, rágyújtok még egyre, és mindent elmesélek.

[…]

 

II. Szabadság

1.

A Sztanyev családban élete végéig senki sem felejti el azt a napot, amikor Amir Khalil doktor elvette a medvéjüket.

2007 júniusa van, a Pelargónia utcában, Gecovóban, egy észak-bulgáriai kis faluban a fák lombja szemet gyönyörködtetően zöldell. Egy szürke, vakolatlan ikerház előtt reggel óta gyűlnek az autók. Újságírók, állatvédők, a rendőrség, a közigazgatás, bámészkodók, szomszédok, egy csapatnyi gyerek, akik a felnőttek között rohangálnak, botokkal dobálják az autókat, rosszalkodnak. Mindenki látni akarja, hogyan ér véget – ahogy egy nappal később a média hírül adja – a táncoló medvék barbár tradíciója. Néhány pillanat múlva a nagybetűs történelem tanúi lehetünk, aztán a bámészkodók majd mennek, és elmesélik a szomszédaiknak, az újságírók pedig a nézőknek az egész világon.

Az ikerház jobb oldali felében egy termetes, bajszos férfi, Dimitr Sztanyev lakik a feleségével, Marijkával.

A bal oldaliban a két fia a feleségeikkel és a gyerekeikkel.

Mindhárom házaspárnak van egy-egy medvéje. Általában így van ez, a medveidomárok egymás mellett laknak, és rokonságban állnak egymással; többgenerációs családokat alkotnak, amelyek felosztják egymás között az országot kisebb régiókra, hogy ne kerüljenek egymás útjába, és ne vegyék el egymás elől a kuncsaftokat.

Jobban mondva, így volt ez, mert a Sztanyev család az utolsó a medveidomárok között Bulgáriában és az utolsó az Európai Unióban. Ezért van itt ennyi bámészkodó és ennyi újságíró. Valami visszavonhatatlanul véget ér. Az emberek szeretik az ilyen visszavonhatatlan végetéréseket.

A hatvanéves Dimitr egész élete során nem foglalkozott semmi mással a medveidomárságon kívül. Egész Bulgáriából jöttek hozzá idomárok, hogy szakmai trükkökre tanítsa őket, időnként pedig hogy segítsen nekik medvebocsot vásárolni. Minden hájjal megkent, agyafúrt, és azt beszélik róla, hogy elsősorban csak a saját érdekeivel törődik, de nem kis személyes varázzsal is bír. Mindezen túl pedig jobban ért a dologhoz, mint bárki más. Mindig tudott tippet adni, és mindig tudta, hogy kinek lehet éppen eladó medvéje.

A fivére pedig, a bajszos Pencso Sztanyev, akinek szája sarkában örökké cigeratta lóg, igazi legenda. Amikor az egyik állatkert igazgatója túl magas árat kért tőle egy medvebocsért, Pencso inkább fogott magának egyet az erdőben. A medveidomárok hasonló történeteket meséltek az öregapjaikról és a dédapjaikról, de hogy valaki a huszadik században saját maga fogjon medvét az erdőben? Ilyesmi nem esett meg. A Balkánon a cigányok éveken át állatkertek igazgatóitól vagy vadászoktól vették őket. A medvefogást csak legendákból ismerték, úgyhogy Pencso azonnal kiérdemelte egész környezete tiszteletét.

Néhány héttel korábban Sztanyevék aláírták a papírokat a közjegyzőnél, miszerint hétévnyi csatározás után végre odaadják a medvéiket a Négy Mancs Alapítványnak.

– Sztanyevék állatai az utolsó táncoló medvék a világ civilizált részén – mondják a Négy Mancs emberei. A projekt vezetője, Amir Khalil, egy osztrák állatorvos, szélesen elmosolyodik.

Az operatőrök a lehető legjobb helyre állítják be kameráikat. Nem könnyű dolog: minden egy keskeny átjáróban zajlik le a cigányok háza és bolgár szomszédjuk kerítése között. „Milyen beállításra készüljünk?” – gondolkoznak az operatőrök. És törik a fejüket, hogy az autó tetejére álljanak-e, a kezükben legyen-e a kamera, vagy esetleg egy fán helyezkedjenek-e el.

– A téma önmagában garantálta a sikert – mondja nekem évekkel később egy bolgár újságírónő, aki ott volt azon a napon Gecovóban. – Ott vannak azok a cigányok, akik kis medvebocsokat lopnak vagy illegálisan vásárolnak. Az orrukba egy fémkarikát tesznek, amit holkának neveznek. A medvének rendkívül érzékeny orra van. Az orrát átszúrni valamivel olyan, mintha egy férfi péniszébe rozsdás szöget vernénk be. És aztán egész életükben az orruknál fogva rángatták a medvéiket, így kényszerítve őket, hogy táncoljanak. Szomorú látvány volt. Egyértelmű volt, hogy az állatok szenvednek. Úgyhogy azon a napon büszkeség töltött el, hogy a Négy Mancs emberei egyszer s mindenkorra elintézték ezt az ügyet.

2.

A medvék átadásához mindenki tökéletesen felkészült.

A rendőrség felkészült az ellenállásra. A Sztanyev család mindig igyekezett békében lenni a hatósággal. De a környéken mindenki tudja, hogy a medvék voltak számukra a legfontosabbak, és mindent megtettek, amit csak tudtak, hogy ne kelljen odaadniuk őket.

A közigazgatás felkészült a sikerre. Nehezebb elképzelni jobb reklámot az egész régió számára, hiszen az újságírók között ott vannak a legkomolyabb európai lapok szerzői.

A bámészkodók felkészültek a látványosságra.

Ha valaki nincs felkészülve, azok a medvék, akik idegesen forgolódnak, és nem értik ezt a hirtelen jött felfordulást.

[…]

Szatzker Helga fordítása

 

 

(A bélyegkép részlet Szabłowski Tańczące niedźwiedzie (Táncoló medvék) c. könyvének borítójáról.)