A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanultam lengyel és olasz szakon, illetve Közép-Európa- tanulmányokat is hallgattam; többször jártam ösztöndíjjal lengyel egyetemeken is. Szintén a Pázmányon szereztem doktori fokozatot a lengyel irodalom szakterületén. Ugyanígy az egyetemen kerültem először közeli kapcsolatba a műfordítással (ekkor még órák keretében, de született olyan mű is, amely a későbbiekben meg is jelent). Azóta rendszeresen „műfordítok”, legyen szó teljes kötetekről (például: Janusz L. Wiśniewski: Bikini. A végzet szigete, Igor Ostachowicz: Űzött lelkek éjszakája, Lidia Ostałowska: Akvarellek, Bronisław Wildstein: A velünk élő múlt), rövidebb, folyóiratokban megjelenő prózákról (novellák, esszék, szépirodalmi riportok) vagy szaktanulmányokról; a kortárs lengyel irodalom áll hozzám a legközelebb.

Nem sokkal később került a látószögembe a lengyel tényirodalom, amely a rendszerváltás utáni rendkívül gazdag lengyel irodalom talán legkiemelkedőbb, legnépszerűbb, legérdekesebb műfaja. Először fordítóként találkoztam a lengyel riportirodalommal, de végül aztán szerelembe is estem a műfajjal, annak elképesztő sokszínűségével és profizmusával, és nemcsak fordítóként, hanem kutatóként is erre vitt az utam. Doktori disszertációmat is a lengyel tényirodalomnak szenteltem, ez könyv alakban Posztszovjet non-fiction. A volt Szovjetunió országai és a lengyel tényirodalom címmel jelent meg.

Szinte ezzel egy időben kezdett érdekelni a posztkolonializmus, illetve annak posztszovjet változata – Lengyelországban, a lengyel irodalomtudományban ennek egyébként már óriási szakirodalma, hagyománya van. A fent említett doktori dolgozatban/könyvben lényegében e két központi érdeklődésemet elegyítettem. Szerkesztője vagyok a Nyugat-Eurázsiai Idő című, posztkolonializmussal, illetve annak a kelet-közép-európai és szovjet változatával foglalkozó könyvsorozatnak. A sorozatban lengyel, fehérorosz és ukrán szerzők posztkoloniális témájú könyvei jelennek meg, melyek közül többnek társfordítója vagy társszerkesztője is vagyok.

Főállásban viszont nem műfordító, hanem a Pázmány Lengyel Tanszékének oktatója vagyok, ahol főként lengyel irodalmat (természetesen tényirodalmat is), kultúrtörténetet, nyelvet és fordítást tanítok.

A lengyel tényirodalom a XXI. században

Lengyelországban sosem volt ismeretlen műfaj a riport- vagy tényirodalom, évszázadokra visszanyúló hagyománya van, illetve mindig is népszerű műfaj volt az útirajz, amellyel a riport is rengeteg rokon vonást mutat. Az idők folyamán természetesen változtak mind a riport és a riporter-író feladatai, szerepkörei, mind a témák, amelyek e non-fiction művek középpontjában álltak. A rendszerváltozást követően tematikai felszabadulás figyelhető meg, olyan témák kerülnek elő, amelyeket addig mellőzni kellett, mint például a (volt) Szovjetunió, illetve hangsúlyosan sokat foglalkoznak az újjáalakuló Lengyelországgal, saját lengyel identitásukkal. Ekkor stabilizálódott a riport helyzete abból a szempontból, hogy világosan kiderült, a tévé és az internet világában már senkit sem érdekel, ha egy riporter-író napok elteltével beszámol egy eseményről, ennél mélyebbre kell nyúlni. Így vált a lengyel tényirodalom az újságírásnál lassabb, ugyanakkor a historiográfiánál jóval gyorsabb műfajjá; a szerzők sok esetben elég gyorsan elvégzik azt a munkát, amely történészeknek évtizedeket vesz igénybe (bár természetesen egy az egyben nem hasonlítható egymáshoz a kettő). A XXI. század második dekádját pedig már a riport évtizedeként szokás emlegetni.

Fokozatosan egyre több „kényes” téma került előtérbe, születtek riportirodalmi művek a holokausztról, a szocialista Lengyelországról, híres-hírhedt politikai vezetőkről, de a világ történéseire is gyorsan és határozottan reagál a lengyel riportirodalom. A XXI. század tényirodalmi műveinek legnagyobb újdonsága talán az, hogy olyan témáknak is teret ad, melyek sokáig abszolút tabunak számítottak, mint a lengyel–német viszony, a lengyelek és a (lengyel) zsidók kapcsolata és az ehhez társuló felelősség vagy az egyház túlkapásai. Erre mutat rá részletesen a lengyel irodalomtörténész, Przemysław Czapliński jelen lapszámban is szereplő tanulmánya.

Mindig is problematikus volt a riport- vagy tényirodalom műfajának meghatározása, hiszen szigorúan véve nem fér bele sem a klasszikus értelemben vett szépirodalom, sem az újságírás műfajába, mindenképpen valamiféle hibridként kell rátekintenünk. Rengetegen próbálkoztak már a műfaj definíciójának meghatározásával, irodalomkritikusok, irodalomtörténészek és maguk a riportirodalom művelői egyaránt, egyelőre azonban nincs konszenzus a kérdésben.[1] A helyzetet tovább nehezíti, hogy bár lényegében régóta jelen van Lengyelországban a riportirodalom, mégsem született meg eddig a hozzá kapcsolódó irodalomelmélet. Ez viszont napjainkra változni látszik, egyre több olyan tudományos munka jelenik meg, amely a műfaj elméletével, poétikájával foglalkozik, valamint az irodalomelmélettel és -kritikával foglalkozó Teksty Drugie folyóirat is megjelentetett 2019-ben egy riportirodalmi lapszámot – melyre jelen írásomban is több ízben támaszkodom –, ami szintén abba az irányba mutat, hogy most zajlik a műfaj elméletének kidolgozása. […]

A lengyel riportirodalomnak jó pár éve erős intézményrendszere is van, idetartozik az egyik vezető lengyel napilap, a Gazeta Wyborcza riportmelléklete, a Duży Format, illetve több lengyel kiadónak (Czarne, Znak, Agora) is van már külön riportirodalmi szekciója. Az intézményrendszer legfontosabb pillére azonban a Riportintézet és a mellette működő kiadó, a Dowody na istnienie. Utóbbi kettő Mariusz Szczygieł nevéhez köthető, aki maga is napjaink egyik legismertebb és legsikeresebb riporter-írója. […]

A legújabb (értem ezen az 1989 utáni időszakot) lengyel riportirodalomban megjelenő témákat illetően rendkívül széles a paletta, és nincs könnyű dolga a kutatónak, ha valamiképpen kategorizálni szeretné e műveket; de néhány jól látható irányvonal mindenképpen kirajzolódik. Az első ilyen jellegzetes tematika maga a rendszerváltozás utáni Lengyelország, a lengyel identitás, saját lengyelségük kérdése (a legfontosabbak talán Włodzimierz Nowak, Wojciech Tochmann, Filip Springer, Lidia Ostałowska munkái). Ezt követően jelent meg az érdeklődés a lengyel riporter-írók körében a közelmúlt eseményei, történelme iránt, így kerültek előtérbe az olyan fontos és fajsúlyos, sokáig tabunak számí tó témák, mint a holokauszt, a pogromok vagy a szocialista Lengyelországban zajlott események (például Anna Bikont, Lidia Ostałowska, Cezary Łazarewicz, Aleksandra Boćkowska, Anna Sulińska művei). Így nem túlzás kijelenteni, hogy a riportirodalomnak a tabudöntésben is fontos szerepe lehet.

A következő jól körülhatárolható témakör a volt Szovjetunió országai, a nyugati végektől egészen Vlagyivosztokig. Ezen belül van, akinél az egész Birodalom jelen van (Jacek Hugo-Bader, Krystyna Kurczab-Redlich, Wacław Radziwinowicz), és vannak művek, amelyek a Kaukázusra (Wojceich Jagielski, Wojciech Górecki riportjai), Szibériára (például Piotr Milewski, Andrzej Gugara, Michał Książek írásai) vagy a posztszovjet fantomállamokra (Tomasz Grzywaczewski) koncentrálnak. Külön csoportot képeznek azok a riportok, amelyeknek Ukrajna és Fehéroroszország áll a középpontjában (ilyenek Igor T. Miecik, Grzegorz Szymanik, Paweł Pieniążek, Małgorzata Nocuń, Andrzej Brzeziecki, Mateusz Marczewski, Katarzyna Kwiatkowska-Moskalewicz munkái); ezek a művek a legfrissebbek, és ezekből van a legtöbb, ami egyben azt is mutatja, hogy a lengyel riportirodalom szinte azonnal reagál az aktuális történésekre.

Az utóbbi években egyre több riportformában íródott életrajz is napvilágot látott (ahol a szerző a környezetét vagy akár átlagembereket interjúvol meg, és ezekből áll össze a kép), a legtöbbször (nem feltétlenül jó hírű) politikusok, állami vezetők az alanyai ezeknek a műveknek (többek között Bolesław Bierut, Petro Porosenko vagy Aljakszandr Lukasenka), de találunk tényirodalmi művet például Marlene Dietrichről is. Jellemzők még a haditudósítások, ennek kapcsán Paweł Smoleńskit kell mindenképpen kiemelni, illetve a különféle távoli, főleg afrikai, dél-amerikai országokról szóló művek, melyek esetében az a jellemző, hogy olyan helyekre kalauzolnak, ahol elnyomásban élnek az emberek (Wojciech Jagielski és Artur Domosławski művei), vagy egy demokratikus országban van rosszabb helyzetben egy népcsoport – erre jó példa Ludwika Wodek riportja a Franciaországban élő algériaiakról –, vagy diktatúra van. Ezzel kapcsolatban végzett érdekes kutatást Marlena Nikody, aki szerint ilyen esetekben egy riport akár virtuális ítélőszékként is működhet, mivel egy még működő diktatúra esetében a riport keretein belül lehetőség van a rendszer biztonságos elítélésére. Ily módon a hősök lesznek a vádlók, az olvasók a tanúk, a riporter pedig lehet akár a koronatanú.[2]

Az e lapszámban megjelenő riportirodalmi műveket leginkább az utazó riport kategóriájába lehetne sorolni, ami rímel arra, hogy Lengyelországban nagy hagyománya van az útirajznak. Ewa Winnicka Óvatosan felnyitom a koporsó fedelét (2014) című riportjában Angliában szerencsét próbáló honfitársai nyomába ered, főhőse lengyeleknek szóló temetkezési vállalatot nyitott Londonban (köztudottan rengeteg lengyel él – és hal – Angliában). Ilona Wiśniewska Kísértetek (2014) című írásában a hajdan orosz/szovjet fennhatóság alatt álló Spitzbergák szellemvárosaiban kutat az élet nyomai után, és bukkan rá azokra a fiatalemberekre, akik az egzotikumra éhes turistákat kalauzolják végig az üres, jeges, valaha virágzó bányásztelepüléseken. Hasonlóan „egzotikus” világba kalauzol Joanna Czeczott A vótok és a tűz (2017) című írása, Tatyjana története, aki „azt hitte, hogy orosz férfihoz megy feleségül”, és aki harcos védelmezője a mára ugyancsak kevés lelket számláló vót népnek. Andrzej Muszyński Dojkja (2013) egészen Kambodzsáig repíti az olvasót, a szaggatott, végig feszült hangulatú riportban az ötvenes évektől kezdve tárul elénk az ország története, a vörös khmerek terrorja; mindez különböző emberek személyes történeteinek prizmáján át. Hasonlóan kemény és kegyetlen világot mutat be Mateusz Janiszewski a Ház a Loes folyó partjánban (2014). Itt egy európai orvos útját (tortúráját) kísérhetjük végig Indonézia és Kelet-Timor között. Mateusz Marczewski Fehéroroszország kerek tavai (2017) című műve a posztszovjet térségről szóló riportok halmazába is beleillik, hiszen Fehéroroszországban járunk. A szerző remekül elegyíti írásában az ősi, mitikus fehérorosz legendákat az olyan, a mai napig aktuális és fájó kérdésekkel, mint a nyelvhasználat és nyelvtudás (orosz vagy fehérorosz) problematikája. Witold Szabłowski Táncoló medvék (2018) című riportjának egy főleg cigányok lakta észak-bulgáriai falu a helyszíne, ahol mindenki megsínylette a Szovjetunió széthullását és a kolhozok megszűnését, és ahol bevett szokás medvét tartani háziállat gyanánt. Magdalena Rittenhouse New York. Mannahattától a Ground Zeróig (2013) címet viselő írása pedig New Yorkban játszódik, de ne higgyük, hogy ez olyan riport lesz, amely végre nem a világ végére kalauzolja az olvasót. A Nagy Almán belül ugyanis a nyomornegyedek és azok lakóinak élete tárul fel előttünk, egészen a XIX. század végétől kezdve. Maciej Wasielewski Holnap befut a királynő hajója (2013) című megrázó riportja a brit fennhatóság alá tartozó Pitcairnszigetek szinte még törzsi világába repíti az olvasót. A szigetlakók közt élesen elkülönül a fiúk és a lányok világa, előbbiek életének természetes része utóbbiak rendszeres megerőszakolása, amiért végül bíróság elé kerülnek. Iza Klementowska A fácán (2014) című írásának főhőse António de Oliveira Salazar, Portugália diktatórikus miniszterelnöke, akit különböző történetekben, helyzetekben ismerhetünk meg.