Italo Calvino amerikai előadásainak lenyűgözött olvasójaként határoztam el, hogy művét követve – ha leleményességét és eleganciáját követni nem is tudom – esszét írok a kritikákban alkalmazott formai megoldásokról és technikai fogásokról. Ahogyan ő szemügyre vette a gyorsaság, a lassítás, a pontosság vagy a súlytalanítás elbeszélő eljárásait, példákon mutatva be működésüket, novellák és regények részleteit idézve, úgy fogom lajstromba foglalni a kritikai eljárásokat, legalábbis néhányat közülük, gyakoriakat és ritkákat, szembetűnőket és alig észrevehetőket, szokásosakat és váratlanokat. Nem kritikusi világnézetekről és elvekről fogok tehát írni, hanem csak alakítási módokról és retorikus eljárásokról, példákat hozva, szinte tetszőlegesen, számomra emlékezetes bírálatokból. Nem mintha azonosítanám a kritikai munkát a bírálatírással. A szó szoros értelmében vett kritika csak egyike a kritikai műfajoknak. Sőt, voltak nagyszerű kritikusok – például Németh Andor vagy Balassa Péter –, akiknek egyenesen az volt a véleménye, hogy a kritikus igazi tevékenysége nem is a bírálatírás, hanem a bábáskodás: a készülő irodalmi alkotások világra segítése egy-egy jelentős író mellett állva.

Kritikai mozzanatot sokféle irodalmi tevékenység magában foglal, különösen a szerkesztői munka. De kritikusi ténykedés például – a szó tág értelmében – az irodalmi rádióműsorok készítése, a nyilvános irodalmi beszélgetések vezetése, az irodalmi konferenciaszervezés is. Ám mindezen tevékenységekkel most nem foglalkozom; csak a kritikusok írásbeli munkája érdekel. Kritika betétként beágyazódhat más, nem kritikai műfajokba is: Byron Don Juanja „Ajánlás”-ában verte el a port ismert angol költőtársain; Orbán Ottó Oszt modern vagy posztmodern című költeménye egyidejű kritikai vitákhoz szólt hozzá maliciózus hangon. Nagy Lajos A lázadó ember című önéletrajzába illesztette bele lesújtó Móricz-bírálatát; Cs. Szabó Lászlónak a Richard Hughesról írott nekrológja alakult át szenvtelen kritikává. De nemcsak nyilvános, hanem magánműfajok is tartalmazhatnak bírálatot, amelyek később, immár publikálva, beépülhetnek egy-egy író megítélésének történetébe. Füst Milán Elek Artúrhoz írott 1943. május 26-i levelének kíméletlen Ambrus Zoltán-portréja éppúgy része az író értelmezéstörténetének, mint bármely művének bármely elemzése.

Nagyfokú változatosságot mutatnak a szűkebb értelemben vett bírálatok is. Némelyikük többívnyi terjedelmű, mások arasznyiak. A kortárs magyar irodalomkritikában, azt hiszem, Sipos Balázs írta a leghosszabb, többívnyi bírálatot a Holmi Antológia III. kötetéről – Radnóti Sándor, a kötet szerkesztője meg is jegyezte, hogy a terjedelmét önkéntelen bóknak tekinti. A legrövidebb, mindössze néhány soros ’kritikákat’ Kőrizs Imre írja a Magyar Narancs „Minimum tizenegyes!”-ének listáit magyarázva. A bírálatok lehetnek békés kötetbemutatások, olykor azonban harcos kiáltvánnyá változnak. Vannak, amelyekben irodalomtudományi irányzatok nyelvezete szólal meg, s vannak közöttük írói műhelybírálatok. Némely kritikus ideológiai elvárásokkal áll elő, mások a személyesség kifejezése közegének tekintik ezt a műfajt is. Márton László verses, Beck András párbeszédes formában írt bírálatot; a 2000 egykori margináliáiban a széljegyzetek váltak formai főszereplővé. Sokféle kritika van; olyanok is, amelyeknek írója elfeledkezik arról, hogy a kritikus – Németh László kifejezését használva – „a vélemény hőse”. Noha a folyóiratok kritikarovatainak formai-nyelvi monotóniája talán elfedi, a kritika hajlékony és hajlítható műfaj, s az alábbi bekezdésekben épp ennek technikáira szeretnék rámutatni.

Vajon mióta látjuk el címmel a bírálatainkat? Arany János kritikáinak élén egyszerűen a bemutatott mű neve állt: A szegény gazdagok. Még Szerb Antal bírálatainak többsége sem kapott önálló címet. Babits Mihály „Könyvről könyvre” sorozatának darabjai viszont már kaptak; a Kisebbségbent tárgyaló nevezetes bírálatáé – Pajzzsal és dárdával – egyenesen szállóigévé vált. De még a közelmúltban is íródtak címtelen kritikasorozatok: például Györffy Miklós nyolcvanas évekbeli Új magyar prózaszemléje. Manapság viszont a kritikák többsége emlékezetességre törő címet visel. A címek sokszor a bírálatok előzetes összefoglalásai: Takács Ferenc A szabadságolt diktátor címmel írt Standeisky Éva Kassák-könyvéről; Mikola Gyöngyi Lázadó imakönyv címmel Borbély Szilárd verseskötetéről, a Halotti pompáról. Más esetben talányosak a címek, amelyeket csak az alattuk elnyúló bírálatot elolvasva tudunk megfejteni. De lehet meghökkentő címet is adni: a Hímvessző és irodalom (Radnóti Sándor leleménye) valamelyest a kritika stílusának és a kritikus véleményének a sejtetése is. Némelyek idézetet választanak írásuk címéül az ismertetett műből – ezt a megoldást kevéssé kedvelem. Valójában nem könnyű emlékezetes címet adni a bírálatoknak. Máig emlékszem Györffy remek 1989-es Szentkuthy-bírálatának első mondatára (mindjárt idézni is fogom), de a címét elfelejtettem. De talán nem is olyan fontos az emlékezetes cím: az egyik legkiválóbb magyar nyelvű kritikai írás, Péterfy Jenőé, e címet viseli: Jókai Mór.

[...]