Huszonkét éves vagyok, Budapesten születtem, jelenleg is itt élek, és nagyon szeretem ezt a várost, de töltöttem már két évet Görögországban, ugyanennyit Rómában, egy ideig tanultam Új-Zélandon is. Egyetemi tanulmányaimat a régi Színház- és Filmművészeti Egyetemen kezdtem filmíró szakon, most a FreeSZFE Egyesület hallgatója vagyok. Anyám asztrológus, kiskoromban azt jósolta, orvos leszek. Apám vízilabdás, ő meg azt, hogy vízilabdás. Tizenöt éves korom óta írok rendszeresen, korán kitaláltam, hogy semmi más nem érdekel, először prózával próbálkoztam, aztán jött mellé a film, a dráma. Jelenleg első novelláskötetemen dolgozom, illetve egy nagyjátékfilm megírásán, ez lesz a diplomamunkám. Első színművemet januárban mutatják be. Kedvenc könyvem A nap is felkel , néha a Nincstelenek vagy a 4 3 2 1 , esetleg a Pedro Páramo . Attól függ, ki kérdezi.
Te sem vagy már ott Ami történt, nem fogom elmondani soha senkinek. De nem azért, mert megbántam volna bármit is. Nincs bennem szégyen, nincs bennem bűntudat. Amikor november harmincadikán beléptem nagyanyám szobájába, az első gondolatom az volt, hogy elhúzok innen azonnal. Helyszínbejárásról érkeztem, egy bontásra váró gyárban terepszemléztünk valami videokliphez, és az agyamra ment már a retardált frontember, hallgattam az okoskodást órákon keresztül, így hát a végén úgy döntöttem, beugrom a mamóhoz egy teára lenyugodni. A sarkon raktam le a kocsit, egy domb tetejére futott fel az utca, ott állt a régi otthonom a kerület paneltömbjei meg az új építésű irodaházak között. Már a kapuban éreztem, hogy valami nincs rendben, a kavicsösvényen lépkedve édes, fullasztó bűz ütötte meg az orromat, de amíg meg nem közelítettem a félig nyitva hagyott bejárati ajtót, azt hittem, a szomszédból jön. Az előszobában sötét volt, csak a redőny résein át jött be egy kis fény, a nappaliból kihallatszott a dobozostévé recsegése, de nem ült odabent senki a kanapén. A konyhában csillogott a kő a szétfröcskölt olajtól, a fal összekenve valami zöldes, tojásállagú anyaggal. A nagy kupac mosatlan mellett kormosra égetett lábas a tűzhelyen. Biztos a hálószobában lesz, gondoltam, és tényleg, ott volt egy görbe sziluett az ajtó tejüvegén. Úgy ült az ágy szélén, mintha ott felejtette volna valaki, halkan dudorászott, és az A4-es lapokkal teleragasztott falat bámulta. Aztán elkezdett bólogatni, de nem nézett rám, csak éreztem, hogy észrevett. Te vagy az?, kérdezte bizonytalanul. Akkor indulunk a papóhoz?
Nem tudom, hogyan maradt életben. Én fél évvel azelőtt láttam utoljára nagyapám temetésén, szép szertartás volt, ő csendesen, udvariasan hallgatta, és közben egy vászon zsebkendővel törölgette a kisebesedett orrtövét. Igazából nem is azért sírt, mert fájt neki, csak akkor pityeredett el egy kicsit, amikor elkezdtem bőgni mellette a széken. De akkor ez nem tűnt fel. Utólag azt gondolom, talán már akkor is színészkedett, így kompenzálta, hogy arra sem emlékszik, kire lapátolják éppen a földet a sírásók.
Becsuktam a hálóajtót, és kimentem rágyújtani. Remegtem, mint a kocsonya, alig bírtam eltalálni a lánggal a cigit. Néztem a csupasz, szétfagyott körtefát a sövény mellett, a vékony ágak átnyúltak a szomszédba, régen mindig átmásztam szedret lopni a Komrócziéktól, és nagyanyám seggen vágott, ha elfelejtettem megtörölni a szám. Aztán eszembe jutott az is, ahogy fent ücsörgök a legmagasabb ágon, és az utca sarkát figyelem, hátha befordul rajta anyám, meg ahogy az ágyamból bámulom a félig érett körtéket az ablakon át, miközben fel-le járnak a homlokomon a mamó ujjai.
Elpöcköltem a csikket. Művészetet csinálni a semmiből nem lehet, az igazán nagy dolgokhoz valódi anyag kell, igazság. Rogyadoztak a fa ágai a hóréteg alatt, jó érzés lett volna odamenni és megrázni a törzset. Huszonhat évesen jöttem ki az egyetemről, és elegem volt már a fikcióból, rendeztem pár vizsgafilmet az évek alatt, empatikus, érzékeny alkotásokat buzikról meg migránsokról, még egy-két külföldi fesztivált is megjártam velük, de egy idő után már az se tudott érdekelni, hogy a sok kötött pulcsis esztéta éppen dicséri vagy leköpdösi a munkámat. Megfordultam, és kimentem az utcára a kocsihoz. Összerakni valami tehetségtelen forgatókönyvíró sablonsztoriját, reklámot forgatni parizerekről éjszaka a Tescóban, vagy nyalni a kormánypárti producerek seggét, hátha lecsorog egy kis lé. Szóval nem így képzeltem a pályát. Én valóságot akartam. Nemcsak gyártani a szemetet futószalagon, hanem kirakni az asztalra valami igazit. Megcsinálni a nézőt. Felnyitottam az autó csomagtartóját, elővettem a táskából a kamerát. A beállításokkal nem nagyon szórakoztam, csak elindítottam a felvételt. Még jobb is lesz neki így, győzködtem magam, sokkal jobban jár, mintha valami leterhelt fehérköpenyes nyomná le a torkán mindennap a tablettát. Lassan jártam végig a házat, hosszú snittet készítettem a szobákat beborító mocsokról. A hálót hagytam a végére. Nagyanyám az ágy szélén ült, halkan dudorászott, és a falat bámulta. Te vagy az?, kérdezte tőlem. Akkor indulunk a papóhoz?
Másnap lemondtam a videoklipet, és becuccoltam hozzá. Megpróbáltam kiganézni a nappalit, de hiába súroltam sebesre a kezem, az édeskés bűz megmaradt, mélyen beette magát a falakba az ázott kukák szaga. Feltekertem azt a gusztustalan, mandalás szőnyeget, és kidobtam a kanapét, aztán áthordtam otthonról a kameratechnikát, a kókuszmatracomat. A ház többi részéhez viszont hozzá se nyúltam. Meghagytam az olajba ragadt porcelánszilánkokat a konyhakövön és a rohadt almakupacot is a mosogatógépben. Hazudozás nélkül akartam megmutatni, mi maradt nagyanyám életéből.
Az első éjszaka a nappaliajtó nyikorgására ébredtem. Széles narancssávot vetett a matracomra a kinti lámpa, hahó, suttogott bele a mamó a sötétbe, mikor indulunk? A küszöbön ácsorgott félregombolt szőrmekabátban és pizsamanadrágban. Akkor megyünk?, kérdezgette újra meg újra.
Attól fogva minden napot így kezdtünk. Három óra negyvenkor felkeltett, és hiába magyaráztam neki, hogy éjszaka van, ő csak ingatta a fejét, ugyan már, ugyan már. Ordítani kellett vele, attól megijedt egy kicsit, és kihátrált a szobából, de nem feküdt már vissza aludni, hanem megkezdte a csörömpölést a konyhában, próbálta összecsavarni a kotyogóst, vagy nyöszörögve kínlódott a tűzhelylyel. Fél órán belül már jött is vissza segítségért. Egyből hozzám fordult, ha nem ment neki valami, de a kamerának az kellett, hogy küzdjön, így hát az első napok bizonytalan próbálkozásai után elkezdtem távolabbról követni. Az ajtó takarásából filmeztem, vagy az ablakon át a kertből, bújócskáztunk egymással a lelakott házban, ő totyogott szobáról szobára, én meg rögzítettem minden mozdulatát.
Délelőttjeit a házimunkának képzelt semmi töltötte ki. Órákon át pakolászott céltalanul, leszedte a szárítóról a ruhákat, és a szekrény helyett visszapakolta őket a mosógépbe, amit aztán elfelejtett beindítani, de így legalább szárazon teregethette ki őket megint. Az órát nem tudta leolvasni, a redőnyökön átszivárgó fényből állapította meg, minek van éppen az ideje, de a túl nagy világosságtól megzavarodott, a sötétség megrémítette. Léptei óvatosak lettek, félősen csoszogott a felemás mamuszában, és tétován nyúlt a dolgokért, mint aki csak a körvonalukat látja. Szünet nélkül beszélt, de már nem tudta megformálni a felgyülemlett gondolatokat, mondatokra is alig volt képes, csak rakosgatta a szavakat egymás után. Ha nem értettem, mit szeretne, a gyerekes ártatlansága görcsös hisztizésbe váltott, de hiába toporzékolt kézzel-lábbal, én akkor se láttam senkit a szemében.
Minden délben megpróbált főzni, de ha például lecsót csinált, nem jutott tovább a hagymánál, a tészta vizét meg addig forralta, amíg el nem párolgott teljesen. Mielőtt beköltöztem, nagyapám világvége-készletén vegetált, a konzerveket nem tudta felbontani, csak a kétszersültcsomagokat dézsmálta meg, kerek arca kicsontosodott, lógtak róla a hálóingek.
Volt a közelben egy kifőzde, onnan rendeltem magunknak a kaját. Hosszan csámcsogott minden egyes falaton, halvány csíkot hagyott a főzelék a bajuszán. Ebéd közben beszéltem hozzá, az életéről meséltem neki, és ilyenkor megállt a kezében a kanál a csodálkozástól. Néha még én se hittem el, hogy negyven éven át paneleket tervezett Óbudán és Újpalotán, nehéz volt összeegyeztetni azt a magas, vörös hajú nőt, aki páncélként viselte a szépségét, és aki után még ötven felett is füttyögtek a munkások, azzal a gyűrött vénasszonnyal, aki kézzel próbálta elszürcsölni a húslevest, pedig régen még a banánt is késsel-villával ette. Volt, hogy a szavaim hatására kigördült a szeméből egy-egy könnycsepp, ilyenkor eszébe juthatott valami abból a másik életből, amikor ő még ő volt, mert szinte látni lehetett a tekintetében azt a megállíthatatlan nőt. Némán sírt, hangtalanul, ennyi maradt neki az eleganciából.
A délutánokat általában olvasással töltötte. Képes volt ugyanazt az oldalt bújni órákig, mire leért a lap aljára, elfelejtette, mi volt az elején, és lapozás helyett visszaugrott a tetejére. Ha eszébe jutott a papó, feltúrta a házat kórházi papírok után, Légrádi doktor, lóbálta előttem a blokkot a pékségből, nem lehetett neki elmagyarázni, hogy nagyapámhoz már nem beutaló kell, hanem mécsesek.
Esténként aztán odaült az ágy szélére, és az ölébe vette a rajztábláját. Amikor az ujjai megtalálták a grafitot az éjjeliszekrényen, hirtelen abbamaradt a remegés, biztos kézzel húzta a vonalakat, ezt az egyet nem tudta elfelejteni. Előfordult persze, hogy csak rajzolta egymás mellé a párhuzamos egyeneseket, mintha fel akarná rácsozni a papírt, de többnyire gond nélkül felskiccelt egy-egy házat, gyártotta sorra a klasszicista villákat, amiket utána kiragasztott a szobába, épült körülötte a falakon egy város.
Hetente egyszer kikapcsoltam a kamerát, és segítettem neki bemászni a kádba. Bekentem a testét tusfürdővel, és kimostam a fülét is, lereszeltem a megsárgult körmöket a lábujjain. Aprítottam gyömbért a teájába, néha sütöttem neki valami krémes finomságot, ha meg jobb idő volt, tettem vele egy kört a lakótelepen, és mutogattam neki a valódi épületeit. Egyik este elaludt rajzolás közben, akkor óvatosan lehámoztam róla a kardigánt, de felébredt az érintésemre, zavartan pislogott. Gyere, lefekszünk, simogattam meg az arcát. Engedelmesen vetkőzött, a bugyiját is lehúzta, akkor leoltottam a villanyt, és befektettem az ágyba. Hahó, csendült fel a rémült hang a sötétben, itt vagy? Matatni kezdett a lepedőn, és megtalálta a csuklómat, úgy tapogatta körbe az ujjaim, mintha nem értené, milyen is egy kéz. Csendben, szabálytalanul vette a levegőt, majd hirtelen megrándult a teste, hahó, szólalt meg rémülten, itt vagy? Zizegett a takaró, ahogy felült, kétségbeesetten forgolódott az ágyon, itt vagyok, mondtam neki halkan, csak ekkor engedte vissza a fejét a párnára. Körbetapogattam az ujjait, hátha meg- 1079 nyugtatja az érintésem, és közben arra gondoltam, vajon milyen lehet úgy egyedül lenni, hogy te sem vagy már ott a testedben.
[…]
