Egy nappal később ebben a faluban ülünk a nagynéném és az unokanővérem háza előtt a kertben, kilátással a közeli szőlőkre, leanderek és gyümölcsüket már levetett cseresznyefák között, egy paradicsomi kertben, ahol ennek az 1973-as télnek az emléke halhatatlan marad. Unokanővérem meséli, hogy azt hitte akkor, vége a világnak. Elhúzta a függönyt az ablakon, vaskos hópelyhek hullottak, látta az apját közeledni kalapban és kabátban, elsötétült arccal a hófúvásban, a szokásosnál lassabban, habozva a hír miatt, amit át kell majd adnia, és ő tudta, hogy eljött a világvége, most jött el, nagyapa meghalt, és megkongatta a világvége harangjait.

Noha Magyarországra a fényesen ragyogó nyár miatt jöttünk, most is betegséget és halált találunk, ezt az egymást szorosan ölelő párt, aki rád erőlteti magát, és nem enged, kapaszkodik, ragad, mint a bogáncs, oda akar tartozni, táncol ő is veled, rád csimpaszkodik, nem ereszt el az öleléséből. Mindenkinek megvan a története betegségről és halálról, mindenkinek megvannak a veszteségei, a fejében sötéten szerteindázó képei, melyek nem halványulnak. A holtak soha nem halottak, ott a helyük a találkozások, beszélgetések első mondataiban, ott ülnek a kertekben, az asztaloknál, a levesestálak, a felszelt fehér kenyérrel teli kosarak mellett, és megparancsolják, hogy tessék, beszéljetek rólam, ne engedjetek el, ne hagyjátok abba a rólam szóló beszédet. A seb begyógyult, de a heg még hírt ad magáról, itt, a cseresznyefa alatt, az akác alatt, amikor csak kedve támad, és úgy találja, elérkezett a pillanat, elérkezett ismét az ideje. Anyám az évek múltával is siratja még az apját, az unokanővérem és én az évek múltával is siratjuk még a nagyapánkat, csak közben a fájdalom átalakult valami hétköznapi dologgá, mindenkire rátelepszik, aki összegyűlik az asztal körül, mindenki vesz belőle egy darabot, és lenyeli kenyérrel és levessel.

Elindultam, hogy beteg apámat elvigyem a magyarországi nyárba. Hogy letegyem a faluban, vagy talán elvigyem magammal a Balatonra. Hogy még egyszer érezhesse ezt a diófaillatú nyarat, hogy rendeljek neki egy hideg Sopronit a kávézóban, a Kisfaludy-strandon, és nézzem vele a nagy kékséget. De amióta megérkeztünk, rosszabbul lett, minden éjjel rettegünk. Hirtelen láz gyűrte le, ami nem akar csillapodni, az otthoni klinika azt mondja nekem a telefonba, hogy azonnali kezelésre van szüksége. Unokanővérem megtiltja, hogy magyarországi kórházba vigyem, azt mondja, ott senki nem segít, a sürgősségin halnak meg az emberek, tehát elmegyünk Kismartonba, a legközelebbi kórházba az osztrák oldalon. Nem messze innen menekült át apám a határon több mint hatvan évvel ezelőtt.

Estig várunk Kismartonban, de nem szabadul fel ágy, egy másik klinikára kell mennie Alsó-Ausztriában, a mentő majd elviszi. Búcsúzóul azt mondom, pár nap múlva érted jövök, ülünk majd a Balatonon, és rendelünk két Sopronit, eljátszom a magabiztost, normalitást erőltetek a hangomra, nem engedem, hogy beleférkőzzön a félelem, nem engedem, hogy megérintse a szavaimat, megkösse, elkomorítsa és lebénítsa őket, egy ideje van gyakorlatom benne, hogyan bagatellizáljam a dolgokat, hárítsam el a kegyetlenségüket, és lépjek túl rajtuk, hogyan vegyem el az élüket. De a láz elakasztja a lélegzetünket, minden egyes rákövetkező napon dél körül elmúlik, de este visszatér és emelkedik, folyamatosan hívásokra várok, a klinika, a doktornő, az ápolónő, a paradicsomi kertből az unokanővérem, a két utcával arrébb lévő nyaralójukból az anyám, Berlinből a bátyám, mindannyian hozzátartoznak a félelem és feszültség e körtáncához, a mi gondokból szőtt hálózatunkhoz. Miközben a gyerekeim a Balatonba ugrálnak, és kitombolják magukat vízilabdázás közben, a labdát ököllel az égbe röpítik, én a parton állok, és fogadom a hívásokat, minden csörrenésre félelem szorítja össze a torkom, ebben a fénylő nyárban, a maga megbízható örömeivel és kedvességeivel, elkezdtem a legrosszabbra számítani.

Akartunk egy nagy nyarat, talán az utolsót. Napokat, amik gondtalanok, talán még fájdalommentesek is lesznek. Napokat, amikor megnyugszik a rák. Alszik, nem ébred fel. Egyszerűen csak átalussza őket. Nem mozdul. Legfeljebb a másik oldalára fordul, és alszik tovább. Igen, heves a nyár, ahogy itt mindig is heves szokott lenni, a tücskök odaadással ciripelnek, a hőmérséklet mindennap felszökik, és az erdők hangosan felzúgnak, amikor feltámad a szél. Az utak, a keskeny, végtelen aszfalterek esténként csak az enyémek, mikor a kórházból a faluba vagy a faluból tovább, a Balatonra vezetek. Háromezer kilométert vezetek ezen a nyáron. Matricákat veszek, utazom egyik országból a másikba, egyik határról a másikra, Szlovákia, Ausztria, Magyarország, városról városra, faluból faluba, váltogatom a nyelveket, magyar, német, angol, összezavarodom. Apám kórházról kórházra vándorol, stációk hosszú során át. A balatonfüredi parton, ahol fürdőruhában állok épp a meleg napsütésben, utolér az orvosnője, apámat meg kell műteni, pár perc múlva helikopterrel viszik a következő kórházba, Bécstől északnak egy órára. Miközben a gyerekeim vízilabdázás közben sikítoznak, integetnek, ugrálnak, a vízfelszínt pofozzák, fejjel lefelé lemerülnek, és a kézenállást gyakorolják, valahol Pozsony mögött a levegőbe emelkedik egy helikopter apámmal. Összeteszem a kezem, és elküldöm imáimat a kék tavon át.

Nem új, nem is meglepő, betegség és halál mindig hozzátartoztak, ha Magyarországon voltunk, amióta az eszemet tudom, amióta itt töltöttük a nyarakat, itt itthon voltak. Csakhogy most mi vagyunk a főszereplők, nem pedig mások. Ahogy visszaemlékszem, minden évben elment valaki, minden évben el kellett búcsúznunk valakitől, odaadnunk és elengednünk valakit. A betegség és a halál voltak a hívatlan vendégek, bekopogtak, leültek az asztalunkhoz, és beleettek a tányérunkba. Az emberek a konyhájukban haltak meg, az ágyukban, kertészkedés közben, munka közben a földeken, cseresznyeszedés vagy disznóetetés közben, úton a templomba, a kocsmába, biciklin, robogón, futás, játék vagy dühöngés közben. Tulajdonképpen sohasem kórházban. A halál nem volt kiszervezve, tanúk előtt történt. Nemcsak öregek haltak meg, hanem fiatalok is, gyerekek, csecsemők. Az orvosi ellátás nem volt megfelelő, nem volt elegendő gyógyszer. Unokanővérem e langymeleg esték egyikén elmeséli, hogy csak ő és a fivérei lettek beoltva gyermekbénulás ellen, ők meg a falusi orvos gyerekei. Az oltóanyagot anyám vette az első Németországban keresett pénzéből, és küldte el postán.

[…]

Frank Ildikó Eszter fordítása

(Fotó: Dirk von Nayhauß, Chrismon)