„Nem születhettél volna jobb korba, mint éppen a
mostaniba, amelyben mindent elveszítettünk”
Simone Weil

2020. március 4., szerda

Magyarországon felütötte fejét a koronavírus. Egy iráni diák fertőződött meg. Szerbiában nem terjed, állítják a politikusok. A minap Vučić államelnök még tréfálkozott is. Mossunk kezet és fogyasszunk alkoholt, a szúnyogcsípés ártalmasabb, jelentette ki. Utána Nestorović főorvos nevetgélve buzdította a hölgyeket, nyugodtan utazhatnak shoppingolni Milánóba. Az államelnök kedélyesen hallgatta az optimista szavakat.

2020. március 6., péntek

A koronavírus Szerbiában is felütötte a fejét, egy topolyai polgár fertőződött meg valószínűleg Budapesten.

Esik, egész nap nem hagytam el a lakást. Kezdődik a szerbiai választási kampány, a szerb kormánypárt pártaktivistái csengetnek és erőszakosan verik az ajtóm. Legjobb lesz bezárkózni és nem nyitni ajtót. Nem kívánok vitatkozni velük, se magyarázkodni, se ellenkezni. Nem érdekelnek! Rendben van, az arcukat adják egy olyan eszméhez, amely távol áll tőlem, de engem hagyjanak ki ebből a cirkuszból. A választások miatt inkább vállalom a karantént, amit a pandémia miatt Olaszországban már elrendeltek. Kezdem azonban felfogni azt is, hogy óvakodjam azoktól is, akik nem adják az arcukat semmiféle eszméhez, de azért csendben kiszolgálják. Ez az álságos vírus egyre inkább terjed. A véres mosolyú ártatlanokról van szó, akikre Kundera időben felhívta a figyelmet.

2020. március 9., hétfő

Nem tudom, mi fontosabb a fiatal értelmiségiek számára ebben a pártokrata kapitalizmusban. Legyenek konformista bölcsek vagy reménytelen lázadók? Tart a nagy színjáték. A konformista bölcsek színlelik a lázadást. A kékharisnyás sznobok tapsolnak nekik. Reménytelenül lázadni szégyen lett, amit a reménytelenség álarcában ügyeskedő konformista bölcsek kirekesztenek. A demokráciában mindenki választhatja egyiket vagy a másikat, de mindkettőt egyszerre semmiképpen. Vagy mégis?

Úgy látszik, nincs erő, amely képes megállítani Európában a koronavírust.

2020. március 13., péntek

A koronavírus ügyében a mai napon Szerbiában éles fordulat állt be. Immár több, mint ötven polgár vírustesztje volt pozitív. Ez a trend rövidesen felgyorsul, nem tudni, hány áldozatot követel majd. Vučić elnök drámai hangon vészterhes időket jelentett be. Sokan elvesztik szeretteiket, nem lesz hely a temetőkben, mondta. Egy másik sajtóértekezletről Ana Brnabić kormányfő mosolyogva távozik, nem értem, miért. Mosolyog és furcsa grimaszokat vág. Talán tud valamit, amiről nekünk sejtelmünk sincs. A lakótömbben nyugalom, csak ritkán hallom a lift zúgását.

2020. március 16., hétfő

Szerbiában bevezették a rendkívüli állapotot. Délelőtt kitekintek az ablakon, a szemben levő kávézó teraszán azonban gondtalanul üldögélnek az emberek. Az utcán szokásos forgalom, az autóbuszok tömve. A városlakók kétkedve veszik tudomásul a kormány rendeleteit. A kormány késedelmeskedett, de végül is rendben van, jobb ma, mint holnap, hiszen minden óra fontos. Nyilván egy-két héttel ezelőtt fel kellett volna készíteni a lakosságot.

Anikóval ki se mozdulunk az emeleti lakásból. Az ablakon keresztül figyeljük az utcát. A fiatal lányok kezdenek tavasziasan öltözködni.

2020. március 17., kedd

Reggel kitekintek az ablakon, ma kevesebb embert láttam az utcán. A hírek szerint vészesen terjed a koronavírus, de a szemben levő kávéház teraszán továbbra is nagy a nyugalom. Úgy látszik, meg kell tanulni félni. A hírek szerint 75 ezer nyugati vendégmunkás lépte át Szerbia határát. Karanténba kellene menniük, sokan azonban nem tartják be az utasítást. Anikóval nézzük a tévét: az EU lezárta a határait. Ugyanezt tette Szerbia is. Ki kell bírni ezeket a heteket, talán hónapokat, engem azonban az is foglalkoztat, hogy milyen tartós lelki változást idéz elő az emberekben a koronavírus megjelenése. Felébred-e bennünk a szolidaritás? Valóban farkasokat nevelt belőlünk a vadkapitalizmus és a többpártrendszer? A szocialista rendszerben legalább érzékeltem a szolidaritás jeleit. Ha írtam egy a hatalom kedve ellenére való cikket, írótársaim ugyan nem álltak ki nyilvánosan mellettem, de legalább barátságosabban köszöntek vissza. Az írók között létezett egyféle csendes szolidaritás. Ma nincs! Manapság virágzik a „karrier mindenáron” elvét valló yuppie ideológia. Ezzé tett bennünket a kultúra nélküli vadkapitalizmus. Észre sem vesszük, hogy elvadultunk. Kapitalizmus vagy szocializmus? Meredek kérdés, lehet, hogy túl korai, ilyen kérdést legfeljebb Slavoj Žižek vagy Tamás Gáspár Miklós tesz fel. Inkább hajlok arra, hogy a járvány után az a folyamat gyorsul fel, amely már előtte is erőre kapott, amelyről a Temetetlen múltunk című regényem végén írtam: „kénytelen-kelletlen elismerem, minden rendben, beköszöntött a tökéletes behódolás kora, megvalósult az új osztály álma, a gondtalan nép többé nem képzelődik, a lelki gázkamrákban kipusztultak az utópiák, disszidáltak a forradalmak, a boldog apák szórakozottan simogatják a yuppie-fiókák kopasz fejét, nyugi-nyugi suttogja a nagyapa, az irodalom csendes, újra csendes, a temetetlen múltakra kiírták az elfogatóparancsot, nehogy véletlenül felriadjanak, esetleg feltámadjanak és ostobán fellázadjanak, a sírgödrök üresen tátonganak, a polgárok fegyelmezetten a boldogabb jövő felé masíroznak, tökéletes rend uralkodik”.

2020. március 21., szombat

Szerbiában 171 vírushordozót találtak. Aleksandar Vučić elnök elpanaszolja, a napokban több mint 300 ezer vendégmunkás érkezett vissza, legtöbbjük elvesztette a munkahelyét, közülük sok a vírusfertőzött. Hiába utasították őket a határon, hogy vonuljanak karanténba, ezzel keresztül-kasul befertőzték Szerbiát. A helyzet egyre rosszabb, a neheze csak ezután következik. Vučić elnök a napokban bejelentette, hogy Kína az egyetlen ország, amely a koronavírus elleni harcban segíti Szerbiát, közben kiderült, hogy az EU 7,5 millió eurós gyorssegélyt utalt át. A járványveszélyben azt szuggerálják a polgároknak, hogy a kommunista Kína a barátunk, „a demokrata Európa pedig csak hasznot húz belőlünk”.

2020. március 23., hétfő

Erősen havazik. Csontfagyasztó hideg szél seper végig a sugárúton. Az emberek a szemben levő nagyáruház előtt hosszú sorban várják, hogy beeresszék őket az üzletbe, ahol nem tartózkodhatnak sokan, ahogy hallom, csak tucatnyian. Most már mindenki tisztában van vele, elvesztettük az ismeretlen ellenséggel szembeni háborút. Berendezkedtünk a megalázó védekezésre, a politikusok nagy hangon bejelentett vírusellenes háborújában felemelt kezekkel menekülünk, de nem tudjuk, hogy pontosan hova. Abban reménykedünk, hogy menekülve győzedelmeskedünk.

2020. április 2., csütörtök

Merjünk emlékeztetni! Az 1918–1920 között dühöngő spanyolnáthajárványnak csak Európában több mint kétmillió áldozata volt. A halál beálltát a vírus szövődménye, a tüdőgyulladás idézte elő. Így büntette a világháborúba keveredő nacionalista Európát. Most miért büntet bennünket a vírus? Sokan emlegetik, hogy a koronavírus nem csupán az embert támadja meg, hanem a demokráciát is. Könnyű lenne a koronavírusra hárítani a felelősséget a demokrácia exitusáért, megfeledkezve arról, hogy már évekkel ezelőtt ástuk a sírját. A felvilágosodás halott, mondogattuk. Kant halott, tettük hozzá. Marx halott, ordítoztuk diadalmasan a köztereken. A baloldal halott, hangoztatták a narciszoid széplelkek szalonjaiban. A lázadás halott, állapították meg a feltörekvő új yuppiek tudományos konferenciáin. Az új Nárciszok bejelentették, hogy ők szabadon élik az életüket a saját öncélú buborékjaikban, párbeszéd nincs, nyílt színen nem fognak szembenézni az ellenféllel, vesszen a világ, csak a buborékot ne érje károsodás. Immár nem csupán a konformizmusnak, hanem a forradalmiságnak is vannak saját hermetikus buborékjai. Ezek után nem kiáltanám ki bűnbaknak a koronavírust; a kollektív konformizmus már régen kitermelte a diktatúra utáni vágyakozást. Csupán arról van szó, hogy a hataloméhes politikusok manipulálják a vírustvisszaélnek a járványveszéllyel, elhintik azt a gondolatot, hogy csakis az erős kéz szabadít meg bennünket a gonosztól. A tömegérzelmek továbbra is sebezhetők. A boszniai háború (1992–1995) ideje alatt felidéztem Jean Améry esszéjét, amelyben Hitler posztumusz győzelméről beszél. „Semmi sem hegedt be, s ami talán olybá tűnt, mintha kezdene begyógyulni, elfertőződött sebként újra felszakadt”. Ezt írta 1976 telén. A mondat manapság baljósabb, mint akkor. Jó lenne tudomásul venni, hogy a gonosszal való cinkoskodás felejtéssel kezdődik. Vajon az én nemzedékem nem éppen a hetvenes években kezdte élvezni a felejtés kiváltságait? Emiatt már 1991 körül mardosni kezdett a lelkiismeret-furdalás. Az Exterritórium című dokumentumregényemben számot adtam erről is. Vajon nem ugyanaz történt velünk is, mint Stefan Zweig nemzedékével a századelőn? Vajon nem nehezedett-e ifjúságunk lelkére a tisztességtelen és lelkileg káros elhallgatás? Vajon a hetvenes években, vagyis az ólomidők kezdetén nem gubództunk-e be az irodalmi ambíciónkba? A kellemes és élvezetes irodalmi buborékba? Aztán a koronavírus fejbe kólintott bennünket, „ránk omlottak a falak”, „beszakadt a fejünk fölött a tető”, mi pedig a „szabadság hanyatlásának” mérgezett légkörében fogyasztjuk a felelőtlenség túlérett gyümölcseit.

[…]

(Bélyegkép: Szabad Magyar Szó)