a Prinzregentenstraꞵén száll fel az 55-ös buszra
Ül a buszon, és amikor némi fény bevetül
Épp a Luitpold hídon tart az 55-ös busz
leszáll a stuntzstraßei végállomáson
gyalog megy fel a második emeletre
kulcsával nyitja a zárat
még hosszan forgolódik
Rolf másnap tízkor kel
(München, 1968. április 3–4.)

Kicsi csimpánzom – hallatszik a nézőtérről, ahol a rendezői stáb foglal helyet. Rolf előlép a díszlet mögül, felemeli jobbját, jelezve, hogy elnézést kér, most már figyelni fog. Esetlen járású fiatalember, hosszú karja előre-hátra leng, valóban majomszerű. Ha nagy ritkán nevet, húsos ajkai fülig húzódnak, rengeteg egészséges foga ragyog a gyászszalagként éktelenkedő bajusza alatt.

A Játék egy életrajzzal próbái zajlanak a müncheni Kammerspiele színpadán. Azaz csak erőltetik a munkát, folyton a világból érkező hírekről sutyorognak, mindenkinek máshol jár az esze. Rolfnak az előadás során ötször kell átöltöznie, s bár ez most még nem jelmezes próba, megegyeztek valami jelzésszerű ruhadarab viselésében. Ezeket is állandóan összekeverte.

Max Frisch műve is rájátszott a zavarára. Amikor a darabban a főszereplő, Kürmann megkérdezi a lányt, Antoinette-et: Mit dolgozik, hol él?, a lány azt válaszolja: Jelenleg Párizsban. És máris lett egy illetlen és tiltott alaphang, a bágyadozókat is felrázó mormogás, mely kicsapott a folyosókra is. Nem volt ember, akit ne terelne ennek a városnak az említése a lázadás megtisztító vagy talán felzaklató gondolata felé. Rolf ebbe is belealszik egy kicsit. Mintha megátkozták volna ezzel, annyit mélázik. Egyéni léte leválik a közösségről, némileg kiábrándult tekintettel a cipője orrát lesi. Ugyanis ő teljesen más tervet szövöget, amit Frisch – úgy látszik, mégis naprakész szerző – szintén érint. A darab legelején a Jegyző, aki afféle narrátor, tulajdonképp Kürmann életének rendezője, amolyan istenszerepben van jelen, költői kérdést tesz fel: Mit kezd az ember egy ismeretlen nővel, aki nem mozdul, aki egyszerűen ülve marad és hallgat éjjel két órakor? Egy lélektelen papírlapon ott volt leírva, mi foglalkoztatja Rolfot. A társulat legtöbb tagja átjár a közeli bárba előadások és próbák után is, de Rolf még soha nem tartott velük. Ma másként lesz, döntötte el, nincs abban semmi, ha tenni akar valamit a saját érdekében. Elmegy velük, s végig marad, bízva a szerencséjében.

Órák múltán, amikor a csapat néhány tagja maradt csupán hátra a Wurtzerstraßén lévő bárban, Rolf mindig sápadt arca megnyúlik. Ott van velük – a csipkelődésekből semmit sem ért, a figyelem nyilai jórészt elkerülik. De Rolf retteg. Nem volt elképzelhetetlen, hogy a lány miatta üldögél olyan kitartóan. Idegesen sorolja magában Rolf, mennyi minden ő, ha csak ezt az előadást veszi: Após, egy Balettnövendék, Rotzler kereskedelmi attasé, valamint Marlis. Igaz, szinte csak meg kell jelennie a színen. Ja, és egy képben ő a Második orvos, sőt, egyszer egy Segédorvosként is be kell szaladnia. A fiatal hölgy, aki egykedvűen szívja be a helyiség bűnös szagait, a részegek és egymásra gerjedők kipárolgását, mely így, összeragadva a dohányfüsttel, a titkos áldozatbemutatások benyomását kelti – nos, a nő Jovita, ő alakítja a Calabriai lányt.

Rolf mesélni akar neki egy szereptípus birtokbavételéről, a gyorsöltözés nehézségeiről. Aztán el akarja mesélni, hogy a konyak, amit isznak, francia borpárlat, és hogy az ő mostohaanyja francia. És azt, hogy mindennap érzi, ahogy elvész belőle egy rész. De jóformán meg se mukkan, az Evangélikus lelkészt játszó Emil viszi a szót, be van rúgva. Szerinte mindnyájan egy hihetetlenül igazságtalan világban élnek, és ő meg van győződve róla, hogy az NSZK-ban is az arisztophanészi történet fordítottja érvényesül. Mert figyeljétek csak meg, esik rá majdnem a kerek asztalkára, a nők azokkal a férfiakkal dugnak, akik háborúznak. Ez volt az éjszaka fordulópontja Rolf számára. Mint egy kinyilatkoztatás, gondolja, mennyire igaz, amit Emil mond! Nincs itt már semmi olyasmi, hogy karjaimba foglak, ajkamat nyújtom – el kell ragadni a zsákmányt. Odakint az utcán. Ha nem is a barikádokon. Amikor végre elindulnak, a Hofgarten déli sarkán vágnak át egy sétányon, Rolf felfigyel rá, hogy ketten lemaradtak Jovitával. Elkapja a lány karját, ránt egyet rajta, a másik kezével a hajába markol, és ráhajolna, hogy megcsókolja. Hatalmas pofont kap. Az eső is elkezd cseperészni, puha, mégis arrogáns az utcai lámpák fénykörén kívüli világ. Abban a pillanatban nehezen tudja elképzelni, hogy ott a sötétségben is van az utcának burkolata, szélessége, lejtése, vannak ott házak – ott van München. Aztán belátja, bizony ott van. De még milyen lejtése lesz annak az útnak, egyenesen a pokolba viszi majd, mert aludni nem fog bírni, az biztos, jön az önvád, és a történtek emléke csak vidoran terpeszkedik benne, ahogy neki jólesik. Ez az egész annyira semmilyen, látja be Rolf, kisszerűen lehangoló, hogy nem is próbál a gyorsan távolodó lány után sietni.

A mind jobban rákezdő eső miatt néhányan futni kezdenek a park belseje felől. A hideg áprilisi szél a városvezetés által konzerválni tervezett romfalakra fröcsköli a vizet. Vannak még bőven a városban ilyenek, a kifagyások, erős viharok által tovább rongált torzók, némelyiket meghagyják, terveik vannak velük. Mementó. Arra emlékezteti a lakókat, hogy micsoda világraszóló terveik voltak alig pár évtizede. Rolf összehúzza a nyakánál a kabátja hajtókáját, kalapját majdnem az orráig csúsztatja. Fázik. Mélyen sajnálja magát, és csak utána a lányt, amiért ezt át kellett élnie. Biztosan nem arról van szó, hogy ilyen erényes lelke lenne a kicsinek. Talán az övé túl erényes, ráadásul rossz mintákat követ. De hát mire támaszkodhatna?! Mesélték például, hogy van a jelmezeseknél egy varrónő, Lena, aki forradalmár. Ha ezt egy olyan lagymatag férfi állítja, mint ez az Emil, hát… elég kétes információ. Mit érthet rajta? Marihuánát szív? Odaadja magát bárkinek? Néha eljön elé egy komoly fiú, ott strázsál a Maximilianstraßén a dufart alatt, van, aki szerint egyetemista. Ilyen esetben a férfinak is forradalmárnak kell-e lennie? Erről a Jovitáról is mi mindent hordtak össze. És ha már Jovita, mi volt ez tőle? Mennyire lealacsonyító. Hiszen megvárta, míg a többiek előremennek a parknál. Lemaradt Rolffal. Egy ilyen bőséges, egészséges teremtés mire számíthatott. Milyen csúf volt az arca, amikor Rolf közelről belebámult. Szinte bezuhantak a szemei a koponyájába, és volt egy áthatolhatatlan réteg a bőre közelében. Isten tudja, valami áttetsző, rugalmatlan anyag, amit szakítani, tépni kellett volna, hogy hozzáférhessen. Nem érte el a száját, lehetetlen volt elérnie.
A pofon pedig… Pillanatnyilag nem tudja pontosabban leírni, mit gondol erről, de az már biztosan nem igaz, hogy ez a nő az ő használatára van szánva.

Ilyesmiken töri a fejét, míg lassan ballag, nem zavarja, hogy megázik. A Hofgarten mögött, mintegy kétszáz méteres séta után, a Prinzregentenstraßén száll fel az 55-ös buszra, hogy Bogenhausenba vigye. Az ablakról törölgeti a párát, hogy kilásson. Minden külső, éjjeli fény szétcsúszik, úszkál a vándorló vízcseppek miatt. Az ilyen éjjeli kiruccanások nem sűrűn fordulnak elő az életében. Igazából talán ez volt az első. Viccelődnek is rajta, huszonnyolc évesen hogy lehet ennyire összeszorított szájjal élni. Odakint percenként elpusztul és újjászületik a világ, Rolfi, a kapitális élvezésektől. Ne légy nevetséges. Ha biztos ember kellett egy kisebb, de lényeges feladatra, nem kerülhetett képbe. Egy színházban számos kisebb feladat adódik, és mindenki azt gondolta, hogy Rolfot a földdel tette egyenlővé a szégyen, hogy így semmibe veszik. De aki csak annyit látott, hogy többnyire mozdulatlanul ül, áll, apró és csendes lépésekkel halad, ezt az alázatosságot talán félreértette. Néhányan már látták ugyan, hogy mellőzése alkalmatlansággal nem magyarázható, voltak Rolfnak felvillanásai, egy rögtönzés, egy bedobott ötlet, és az is előfordult már, hogy a tekintete feszélyezte egy női kartársát, már olyan értelemben, hogy annak kifényesedett a szeme, és legalábbis az aznapi egyetlen esélyt ismerte fel Rolfban. De azért a jelentéktelensége nyilvánvaló és köztudott.

Ül a buszon, és amikor némi fény bevetül, az ablakon nézi a tükröződő képet. A száját, amivel csókolni akart. Ez a munkaeszköze. Színész. Évekkel ezelőtt jutott arra a meggyőződésre, hogy az otthoni életük folyását erővel kell megtörni. Tudatos döntés volt a részéről, hogy száműzi a fojtó csendet, legalábbis abból a világból, ahová kilép a lakásuk ajtaján. A színművészek úgy szeretik hinni, hogy a harsányság révén nyeri el életük az eltervezett sűrűséget. Alkotó zűrzavar, kollektíva, tanítvány és mester viszonya, szükséges rivalizálás – mind olyan varázsszavak voltak a számára, amikről addig csak álmodhatott. Hiszen ott tömbösült mindezzel szemben a családja némasága mint kóros egyensúlyi állapot. Hihetetlen mennyiségű szakirodalmat olvasott el a rendező szerepéről. A rendező – természetfölötti jogosultságokkal bír, akár egyetlen munkanapján tucatnyi sikeres különválási akciót bonyolít le, letilt, visszautasít, kiválaszt. Bárkit rávehet a rosszra, csak elképzelnie kell.

A rendezőről, mintha ez oly természetes dolog lenne, a mostohaanyja jut eszébe. Pedig ez nagyon gyötrelmes számára. Nem azért, mintha benne ellenséget látna, sőt. Mostanában egész jól kijönnek. Csakhogy az első, amit fel tud idézni az életéből, az bizony nem az édesanyja, hanem a mostohája. Az ő érkezése… már ha azt a furcsa, lassú beépülést egy pillanathoz lehetne kötni. Mert milyen egy idegen, németül igen hiányosan beszélő nő állandóvá váló közelsége egy ötéves kisfiú számára. Ráadásul ez a nő, Léonie nem igazán akart megszólalni már akkor sem. Rolf igazi anyja, Lina… Szóval annyi történt, erre emlékszik Rolf, hogy egy nap hazajött az apja, Paul, és letörten annyit mondott: Lina nincs meg. Ez is ’45-ben történt. Abban a felfordulásban, töprengett ezen néha Rolf, nem is csoda, hogy emberek tűntek el. Paul, miután ’46 elején elvette feleségül Léonie-t, még éveken át nyomozott utána, de semmilyen eredmény nem mutatkozott. Rolf akkoriban, ha a nagyvilágra gondolt, az anyjára gondolt. Mivel a házukat is szétlőtték, fényképe sem maradt róla. Az apja, amikor a pártegyenruháját égette el, benne felejtette Lina utolsó képét is, s bár még így is el lehetett hinni, hogy létezett, az említése inkább ingerlékennyé tette őt. Hiszen tehetetlen volt, és mindenkit vádolnia kellett volna, ami az ő egyéniségével nem fért össze. Nem is beszéltek Lináról, apa és fia az élet szeszélyei miatt kényszerű alkut kötöttek. De Rolf azért mindvégig, még manapság is tudja gyűlölni azért az apját, mert benne elevenebben élhet Lina, míg belőle az arca is kitörlődött.

Léonie ügyében semmi sem tiszta. Ki kinek a hadizsákmánya? Elvileg, próbálta sok évvel később Rolf rekonstruálni az eseményeket, az apja a vesztes oldalon állt, Léonie a győztesekén. De az apja egy percig sem volt börtönben, táborban; miután leszerelte magát, gyorsan kapott munkát előbb Berlinben, ahol Léonie-val összeismerkedtek, majd Münchenben, ahová már házaspárként költöztek a kis Rolffal. Léonie viszont hányatott életet élt, igaz, egyetlen szót sem lehetett belőle kihúzni, amikor Rolf támaszt keresve kérdezgette. Rolf disznóságnak tartotta, hogy Léonie nem beszél otthon; németül már egy év után tűrhetően tudott, ez nem lehetett akadály. Rendben van, hogy él benne egy örökre odahagyott táj, a hazája, Franciaország, hogy van benne az ő puszta elméjével felfoghatatlan törés – de hát az apjában, sőt benne nincs-e ilyesmi?! Nem lenne-e elvárható némi kollegialitás ebben a hosszúra nyúló kábulatban? Arról nem is beszélve, hogy ugyan ki választotta ezt a megoldást, hogy itt szándékozik meggyökerezni, és nem kíván többet, mint négy fal között minél tartósabb magányba ragadni. Rolf úgy nőtt föl, hogy sokan azt hitték körülötte, nincs is nő a családban, hiszen Léonie nem ment el az iskolájába, nem látták az üzletközpontban, de még a Paulanerben sem, tehát nem söröztek a mennyezetig üvegezett emeleti kirakatban, ahová pedig minden boldog pár előbb-utóbb kiül. A bérházuk légvonalban száz méterre sem volt a lakótelep központjától, itt jobban ismerték egymást, nem hitték, hogy van nő, aki nem huppan le egy meleg nyári napon üdítőre, kávéra a kis tér napernyői alatt, hiszen ahol egy nőnek meg kell fordulnia, azt útba ejti. Nem katolikus, mert a Kapisztráni Szent Jánosban nem ismerik. Lehetetlen elképzelni olyasmit, hogy valaki a Parkstadtban kizárólag a szerelmes simogatásokhoz hasonló táplálkozás, az ágynyugalom, a magasabb erkölcsi nemességgel abszolvált dohányzás és a kedély szerinti, összefüggéstelen szellőztetés közvetlen élvezetéért létezne. Külső élete nincs, és módszeresen elhallgattatja magát. Paul és Rolf tudta, hogy létezik ilyen nő. Léonie.

[…]

(Bélyegkép: Északhírnök)