Szigeti Lászlónak

„A találkozásoknak ezek a kalandorai meg vannak győződve róla, hogy még egy futó emléket is cipelni kell, mint egy virágszirmot vagy szögeszsákot, és hiú reménykedés úgy odafeküdni a dolgok combja közé, hogy azzal vége is: utána majd úgyis összecsukódnak, mint este a virág. Ördögi-angyali praktika az, hogy soha semmi nem csukódik össze, ami egyszer hajlandó volt szétnyílni.”
(Mészöly Miklós: Bolond utazás, avagy néhány jelentéktelen körülmény részletes ismertetése)

„Ám hogyan van az, ami volt?”
(Nádas Péter: Hazatérés)

Talált tenger

Találtam egy tengert. Nem kerestem – persze, állandóan –, mert épp ott, ahol, tényleg nem számítottam rá. Mégis, egyszer csak ott volt. Kiabált, integetett, kiütközött a szövegből, mutatta, mórikálta magát. Rendkívül elégedett volt magával, hogy így sikerült belopnia magát oda, ahol semmi keresnivalója nem volt. Én még ennyire önelégült tengert nem láttam. Mint aki provokál. Tenger kell neked?, tessék, itt van! Egy kátrányos, poros, magyar országúton, mint egy derengő délibáb.

Álmában olykor becsaptak a szeme alá a tenger haragvó hullámai.
    Aranyló ragyogásban látta maga előtt a tengert, mint mikor a végtelen ég alatt erőszakosan száraz szelek csapnak át az érett gabonatáblán és örvényeikkel megdöntik, egymásba forgatják a kalászokat.
    Máskor azonban sötét volt az ég, tompán csillámlott a hullámokba lökött homok. Tajték csikorgott a foga közt. Álmában így tért vissza a délután, mikor először látott Husum alatt tengert.[1]

A Párhuzamos történetek e függőben hagyott végpontján, egy földrajzilag meghatározatlan helyszínen, egy országúton, valami „nyaralókörzet” közelében vagyunk.[2] Egy azonban biztos, hogy a Párhuzamos történetek utolsó fejezetében ennek a tengernek „semmi keresnivalója” nincsen. Még akkor sem, ha csak emlék, ahogy a narrátor állítja. Nem következik a szövegkörnyezetből (nem „diegetikus”), és nem következik a fejezet főszereplőjének általunk ismert kevés életanyagából. Meghökkentően elüt az alapanyagtól, mint egy adományozott szerv, amely (még) nem szervesült egészen. De talán éppen az a funkciója, hogy idegen testként, testrészként álljon előttünk, hogy ezt az idegenséget felmutassa, mint valami monstranciát. Íme, ez nem az én testem, nem az én vérem, de mégis. Gyanús az egész, úgy, ahogy van.

Gát, csonkolás

Nem mintha az Emlékiratok könyvében ne találkoztunk volna már ezzel a hideg, szeles északi tengerrel. Nem mintha abban ne jártak volna már ezen a tájon: „Másnap elutaztam Heiligendammba”, írja Nádas az Emlékiratok könyve végén, Melchior szökése (titkos-tiltott határátlépése) után. A „szent gáton” tett sétája többféle megvilágosodást hoz a regényíró számára. Egyrészt, eljut akkor írt regényének a végéhez (EK), és még közvetlenül mielőtt befejezné a regényt, megírja Hazatérés című esszéjét is 1985 tavaszán, amely elvezeti a következő regény nyitányához (PT), amelynek még abban az évben, 1985 őszén nekifog. Az esszét mesterének, Mészöly Miklósnak ajánlja. Ez tehát az idővonal, ami minden nyomozás alapfeltétele. Csakhogy. De ne szaladjunk előre.

Maradjunk még egy kicsit a megvilágosodásnál és a szent gátnál (Heiligendamm), mely motívum köztudomásúan összeköti Nádas elbeszélését (EK) Thomas Mannal és Theodor Stormmal. Így ír erről Balassa Péter Nádasról írott monográfiájában: „A gát és a tenger melléki vidék nagy erejű lelki és mitikus tájként való megjelenésének előképe Friedrichnek a Mélabú esszében elemzett festészete mellett[3] alighanem Theodor Storm A viharlovas című jellegzetesen északi s Thomas Mann által oly nagyra becsült elbeszélésében kereshető, ennek a műnek a szuggesztivitása és a tájban kibomló sors, valamint a többször visszatérő titokzatos hangérzékelés nem maradhatott az Emlékiratok könyve írójának figyelmén kívül.”[4] A regény végén megjelenő motívum ilyen módon visszacsatol, visszahúzza az olvasót a regény elejéhez, amely már Melchior eltűnése után kezdődik, és így az elbeszélés körkörössé, saját magán belül cirkulálóvá válik, mint egy közlekedőedény.[5] Mann egyik kedvenc szerzőjének főművében, A viharlovasban a központi motívum egy gát, amelynek örökös javításával és átépítésével bajlódik a főszereplő, Hauke Haien gátmester, akinek életcélja, hogy megakadályozza, hogy a tenger átszakítsa a gátat. Ezt itt, jelen kontextusunkban érthetjük konkrétan, mint ahogyan az elbeszélésben van, mitologikusan, mint ahogyan arra Balassa rámutat, valamint átvitt értelemben is, tehát egy belső gát (gátlás) rettegett leomlásaként.

Mint arról naplójában beszámol, Mann írt egy félig kész regényt, melynek főszereplőjét a müncheni évei alatt kialakult viszonyának férfiszerelméről mintázta (Claus Diestenweg), mely regény kéziratát feleségével, Katja Pringsheimmel való egybekelése után elégette, megsemmisítette. A megsemmisített regény helyén a süket csönd, pontosabban az elhallgatás jelenik meg, amit Nádas a Hazatérésben, rá jellemző orvosi, anatómiai kifejezéssel, csonkolásnak nevez, mely kifejezés megfelelően brutális, sőt, tragikus képzetet kelt: Valami olyasmire vágytam akkor, amit mások ilyen vagy olyan okokból nem írhattak meg, vagy egyáltalán nem is akartak megírni.

Valami olyasmire, amit helyettük kéne megírnom. Úgy gondolkodtam akkor, hogy a század irodalma teli van ilyen jellegű hiánnyal. A legnagyobbakéban is mindenütt látszik a csonkolások helye. Úgy vélekedtem, hogy nem véletlen, ösztönös, netán felelőtlenségből származó gesztusokról van szó, hanem kultúránk határozott tiltásairól. Aki tehát olvasni tud ebben a kultúrában, az nem csak pontosan érti a csonkolást, hanem azt is látja, hogy melyik végtagot kellett fűrésszel eltávolítani.[6]

Vagyis, Nádas itt azokról a tabukról, kulturális gátakról, gátlásokról beszél, amelyeket saját műveiben meghaladni és lerombolni szeretne. Egy valóságos anti-Hauke Haien – a gátőr(ök) munkálkodása ellenében, ő éppen hogy át szeretné szakítani a gátakat. Ő nem a gátőrrel van, hanem a viharral. Egyik mestere, Mann a homoerotikus szerelmet kiírta magából, majd utóbb megsemmisítette, nem örökítette át, nem akarta közvetlenül továbbadni. Illetve úgy ítélte meg, hogy nem lehet akarnia, és ebben nyilván, a maga társadalmi keretei között, igaza volt. A homoerotikus szerelem átélése számára nyilván egyszerre volt felszabadító és bénító, revelatív és traumatikus, amennyiben drámai mássága egy korabeli, német polgári író számára elfogadhatatlan volt – tehát láthatatlanná kellett tennie, meg kellett semmisítenie. Utalásokban, indirekt módon ugyan számtalan helyen és módon jelen van az életművében (csakúgy, mint Proustéban), a megtestesülés azonban rendre elmarad. Nádas, az Emlékiratok könyvében, gyakorlatilag, ahogy a Hazatérésben írja, „helyette”, valamint őt kritizálva/parodizálva írta meg az ifjú, századeleji polgári író, Thomas Thoenissen szálát, aki regénybeli művében utal egy ifjúkori háromszög-történetre. Illetve megírja Melchior és a narrátor szerelmi történetét is, mintegy beteljesítve és egyben meghaladva Mann beteljesíthetetlen írói projektjét (és életmódját). Hogy ne mondjam, megszüntetve-megőrizve.[7]

Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy Mann kézirat-elégetése nem esztétikai elégedetlenségből, nem a nyelv, a narráció csődjéből fakadt (miként Nádasnál saját könyve, az EK korai, elégetett kézirata esetében), hanem morális, társadalmi-kulturális okokból. S noha tudjuk, hogy „kézirat nem ég el”, azért egy író számára egy félkész regény elégetése trauma, melynek előidézője itt nem más, mint egy társadalmi-kulturális tabu. A represszió, az elhallgatás Mann esetében tehát nem „az elbeszélés nehézségeiből”, a nyelvvel, a narrációval való viaskodásból származik, hanem abból, hogy fejet hajt a tabu parancsának (lényegében ugyanez történik az incesztusra vonatkozóan, ami viszont a naplóiból szintén kiderül). A hallgatás oka tehát morális, nem esztétikai, és Nádas ennek a morális tabunak (és egyik irodalmi apjának) feszül neki, amikor az EK-ban csak azért is életre kelti, kvázi helyette megírja, méghozzá úgy, hogy saját, önéletrajzi szálát is beledolgozza, amivel nem csupán egy Mann-pastiche-t, hanem egy eredeti, egyedi és végtelenül személyes művet hoz létre. De kanyarodjunk vissza a Párhuzamos történetek végén talált tengerhez, ehhez a duchamp-i ready-made-hez, amelyről valójában szólni szeretnék.

[…]

(Fotó: Ekko von Schwichow)