Más tolla

És egyszer csak megváltoztak a szexuális közeledés keretfeltételei,
meghalt Esterházy,
és én itt állok tanácstalanul egy csomó középszar régi verssel,
olyanoktól lopott jelzős szerkezetekkel, akik azóta híresebbek lettek, mint én.
Míg nálam volt a megafon,
azt képzeltem, úgy magyaráztam, hogy így nyújtom át.
A mű a fontos, ami hatni akar, nem a név, ami fölé van írva,
az úgyis lekopik leszivárgás közben.
A költészet nem megszólalás, hanem megszólítottság:
figyelem, szelektálás, sűrítés.
Ha költő vagy, az már egy fél vers önmagában,
a többi meg jön magától, mert jönnie kell.
Azé az élmény, aki jobban megírja,
kit érdekel, honnan lopkodták össze az Akropolisz köveit –
esténként a Garaczitól kölcsönöztünk etikát.
Cél a halhatatlanság, útközben csajok,
minden vers, minden nap félbemarad a nagy igyekezetben.
Gondolkodjon az, akinek van rá ideje!
Fejezzük is be, mielőtt a lendület műgondba fullad,
és az egylélegzet megtörik.
Egy privát üzenet még a végére,
megengedhetem magamnak,
mert én vagyok a Peer,
a művészet szabadság,
a győztesek írják, és ahhoz hogy írjak,
fél liter borral le kellett győznöm magam.
Négyből hármat bármikor lehoz a Jelenkor,
az a vers, amiről azt mondom, hogy az.
Variációk virágnyelvre, de vevő rá a nagyvilág.
Eltelt huszonév, és a régi versből
(gondolta a fene, hogy dolgom lesz még vele)
frissességükkel kiragyognak az idézetek.
Akkor hát ez vagyok én.
Rettegek a filológusoktól,
pedig amíg vagyunk, nem jön a filológus,
amikor jön a filológus, akkor már nem vagyunk.
És hát én joggal feltételeztem, hogy a mester olvas, a kölcsönösség jegyében, ugye.
Azzal, hogy húsz év után bevallom a lopást,
még nem adtam vissza a gondolatot, ami mondat.
Azzal pláne nem, ha megírom jobban.
Jó fasszal könnyű baszni.
Instrumentum, aki vagyok.
A nyelv gondolkodik általam, mint mondani szokás –
kérdés nélkül
bekebelezi a visszahúzódóbb természetű barátokat.
Jó ízlésem volt, az tagadhatatlan,
ma már udvariasan elfelejtek minden beszélgetést.

Egyedül kapja pofába a hajnalt, aki hangos,
de jobban is érzi úgy magát –
soha többé emberek közé, hazudni.
Legszívesebben az erkélyről se menne be.
Enged a mélységnek, hogy majd tesz egy nagy ívű kört,
idegen tollakkal, de akkor is.
Legalább összeköt ismeretleneket.

Ne hozz rám több szégyent,
régi vers, mert még átírlak a végén!
Bocsánatot kérni, kiérdemelni a jóváhagyást.
De nincs mit átírni, mert a gondolat, a mondat,
amire az egész költemény álboltíve épült,
aminek a nóvuma anno lenyűgözött,
mint boltív a betörő barbárt,
vagy ebben a pillanatban téged
Harcos Bálint hasonlata,
nem bennem született, csak belém ültették,
ezért olyan nehezen védhető.

(E vers megírásában Harcos Bálint mellett Arany János, Epikurosz, Esterházy Péter, Farkas Zsolt, Garaczi László, Marno János, Bonaparte Napóleon, Röhrig Géza, Sulyok Miklós és Vörösmarty Mihály is felbecsülhetetlen segítségemre volt. Hogy adhatnám vissza nekik.)

Fotó: Máté Péter, Jelenkor Kiadó