A városban járvány dühöng, az emberek pusztulnak, az utcák elnéptelenednek, a temetők megtelnek. Az élők bezárkóznak és rettegnek, vagy – egyszer élünk! – féktelen dorbézolásba kezdenek. Két disznó beletúr egy pestises halott útfélre hajított rongyaiba, kisvártatva döglötten fordul fel mindkettő. El innen, határozza el tíz fiatal – hét lány és három fiú –, ki a zöldbe, ahol tágabb az ég.

A mennyboltozat? Szélesebbre tárul?

Most van ez, kedves lányok, mondja Pampinea. Csak hatszázhetvennégy éve, itt, Firenzében.

Hatszázhetvennégy év nem sok, a hetedét ki-ki maga is belakja úgy-ahogy. Kedves lányok, mondja tehát Pampinea most. Legutóbb hatvan éve[1] úgy mondta ezt még, hogy kedves hölgyeim. Hét hölgy és három ifjú úr. Minekutána, ilyeténképpen és kicsinyég. Régiesen. Pedig – mondjuk – a szerző nem régi nyelven, például nem latinul írta (novellava, újságolta, mesélte, mondta), amit mondott, hanem nagyjából úgy, ahogy minden mesemondó jokulátor-kolléga, ahogyan a nép beszélt. A kor nyelvén.

Melyik korén? A korábbi válasz úgy szólt, hogy azén a régién. Ezt persze jelezve, mímelve csak, hiszen egészen úgy, hat-hétszáz évvel ezelőttien nem lehet. Rohtonk ez nem lött vala. Hogy a robusztus mondatfűzés, itt egy kedvök szerint, ott egy mondhatnók, hahogy is megteszi. Csalóka emlékeztetőül: hogy bizony régi szöveg ez.

Csalt a fordító? Hogyne. Csak hát a fordító eleve csal, amikor a szerző szájába a saját anyanyelve szavait adja. És akkor viszont – indítványozza ma, hatszázhetvennégy vagy hatvan év után – csalásnak most legyen is ennyi épp elég. Hadd mondassa Pampineával úgy, hogy kedves lányok. Hiszen most van ez. Az elnéptelenedő város, a járvány meg a többi. A disznók, az ős patkány. Ki a zöldbe! Boccacciót fordít.

Barna Imre

*

Giovanni Boccaccio

Dekameron

Első nap

Kezdődik a Dekameron első napja, a szerző pedig előadja, mi hozta össze és indította arra az alább bemutatandó személyeket, hogy mesélni kezdjenek egymásnak, majd Pampinea lesz a királynő, és ki-ki előadja egy kedvenc történetét.

Tudom én, kegyes hölgyek, hogy érzékeny természetűek vagytok, és művem első lapjait ezért nyilván komornak és nyomasztónak fogjátok ítélni, hiszen mindenekelőtt a minapi dögvészt idézik fel, mely gyászos emlékként él valamennyi szem- vagy akár csak fültanúban. De olvassatok azért csak tovább bátran, ne higgyétek, hogy végig sírni fogtok. Tekintsétek úgy e rémisztő kezdést, ahogy vándor tekint a kopár és meredek hegyre, melyen túl gyönyörűszép völgy várja őt annál hívogatóbban, minél nyaktörőbb kaptatókon és szakadékokon át vezetett odáig az útja. És ahogy derűre szokott jönni a ború, ugyanúgy vet véget az öröm is a keserűségnek.

Nem sok (mármint alig néhány lapoldalnyi) gyász után pedig következzék aztán hamar mindaz az öröm és mulatság, amit az imént ígértem, és ami ilyen kezdés után e kimondott ígéret nélkül meglepetésként hatna tán. És igaz, ami igaz, ha tehettem volna, nem ezt a rögös utat választom kalauzotokként, csakhogy mindaz, amiről alább olvashatni, aligha volna érthető e visszaemlékezés nélkül, így hát kénytelen vagyok megírni ezt is.

Elég az hozzá, hogy Isten Fia üdvözítő megtestesülésének ezerháromszáznegyvennyolcadik évében jártunk már, amikor a nagyszerű Firenzét, az itáliai városok legnemesebbikét is elérte a pestis, mely – ki tudja, hogy az égitestek műve vagy a bűneink miatt megharagvó Isten halandókat sújtó büntetése folytán-e – néhány évvel korábban Napkeletről indult el, és számlálatlanul pusztítva az eleveneket, terjedt rettenetes módon tovább és tovább nyugatnak. És nem használt ellene sem ész, sem erő, sem semmiféle intézkedés, hiába takaríttatták tisztára e célra rendelt biztosok a várost, és tiltották meg betegeknek a belépést, hiába osztogattak tanácsokat, hogy miképpen óvja ki-ki az egészségét, s a jámbor hívek hiába imádkoztak Istenhez így-úgy, hiába tartották az újabb és újabb körmeneteket, a mondott év tavaszának eleje felé bizony felütötte szörnyű fejét, és rettenetes dúlásba kezdett itt is a pestis. Éspedig nem úgy, mint Keleten, ahol orrvérzés jelezte csalhatatlanul a közelgő halált; itt azzal kezdődött, hogy a férfiak és nők lágyékán vagy hóna alatt népnyelven bubónak nevezett duzzanatok képződtek, melyek azután alma vagy tojás nagyságúra is megnőttek. A test eme részeiről pedig nem sokkal később továbbterjedtek, itt is, ott is megjelentek ezek a bubók, s attól fogva már nagy és ritkás vagy kicsiny és sűrű, fekete vagy szürkés foltok tünedeztek fel az emberek karján és combján, sokaknak akár az egész testén is. És ahogy kezdetben s még egy ideig a bubók, most már az így megjelenő foltok váltak a közelgő halál csalhatatlan előjeleivé. Tehetetlennek bizonyult e betegséggel szemben minden orvos és hatástalannak minden orvosság, így hát – ki tudja, vajon a kór természete vagy az orvoslók tudatlansága miatt-e (merthogy a tudós doktorokon kívül igencsak megsokasodtak az orvosi tanulmányokat hírből sem ismerő nők és férfiak is), aminek folytán sejtése sem volt senkinek, hogy mi okozza, s hogy következésképpen hogyan gyógyítandó ez a kór – túlélője alig-alig volt, mert ki gyorsan, ki lassabban, de a tünetek megjelenésétől számítva legkésőbb a harmadik napon, többnyire láztalanul és egyéb tüneteket már nem is mutatva, meghalt.

Fokozta a dögvész erejét, hogy ugyanúgy terjedt tovább és tovább betegről az egészségesre, ahogy tűzvészkor az útjukba eső ilyen-olyan száraz vagy gyúlékony tárgyakba kapnak belé a lángok. Ráadásul nemcsak abba betegedhetett vagy halhatott belé valaki, hogy beteggel érintkezett, hanem azáltal is megfertőződhetett, ha beteg ember ruhájához vagy bármi egyéb holmijához, amit a beteg megérintett, ő maga akár csak hozzányúlt. És bármilyen hihetetlen – ha sokakkal együtt nem a saját szememmel látom, nemhogy leírni, de elhinni se merném, bármily szavahihető volna is, akitől hallom –, a pestis mindennek a tetejébe nem csupán emberről emberre terjedt. Számos alkalommal előfordult ugyanis, hogy nem emberi, hanem állati lény ért hozzá egy-egy pestises beteg vagy halott holmijához, s az illető állat megfertőződött, sőt rövid időn belül el is pusztult tőle. Erről egyébként, mondom, a saját szememmel győződhettem meg egyik nap magam is: egy szerencsétlen pestises halottnak az utcára hajított rongyaihoz odatévedt két disznó, és miután amúgy disznómódra megdöfködték, megharapdálták, megcibálgatták egy kicsit, rövid időn belül megvonaglottak, mintha mérget nyeltek volna, és döglötten rogytak rá a végzetes rongyokra.

Az ehhez hasonló vagy még ijesztőbb esetek általános riadalomhoz és rémlátomásokhoz vezettek, s az életben maradottak eltökélték, hogy a betegeket és a holmijaikat kíméletlenül kerülni fogják, akkor talán egészségesek maradnak. Némelyek úgy vélték, hogy a visszafogottság és az önmegtartóztatás megvédheti őket a bajtól, így hát a barátaikkal a külvilágtól elvonulva, magukra zárták egy-egy olyan ház ajtaját, ahol nincs beteg, s ott a legfinomabb ételeket és legkitűnőbb borokat mértékletesen fogyasztva, halált és betegséget emlegető kinti hírekről se szólni, se hallani nem akarva töltötték zeneszó mellett és alkalmi mulatságokkal az idejüket. Mások azon a véleményen voltak, hogy a bajt, épp ellenkezőleg, leginkább dorbézolással, randalírozással, gátlástalan élvezkedéssel vészelhetik csak át, miközben csak nevetnek mindazon, ami történik; és így is tettek, ittak és vedeltek nyakló nélkül éjjel és nappal hol egyik, hol másik pincében, mindig másokéban, ha neszét sikerült venni, hogy van miért. És volt is, mert ki-ki úgy érezte, hogy neki már befellegzett, és az életével együtt sorsára hagyta mindenét, a házak legtöbbje elgazdátlanodott, úgy vették birtokukba őket a betegek elől dőzsölésbe menekülők, mintha csak a sajátjuk volna.

Városunk bajában és nyomorúságában már-már érvényét vesztette és semmivé lett a törvénytisztelet, az isteni és emberi törvényeké egyaránt, hiszen a törvények szolgái és végrehajtói is mind meghaltak, megbetegedtek, vagy embereik híján nem tudták már ellátni a hivatalukat, s így boldog-boldogtalan azt tehette, amit akart. Megint mások viszont e két szélsőség helyett a középutat választották, nem menekültek lakomázásba, mint az előbbiek, és italozásba, dőzsölésbe, kicsapongásba sem, mint az utóbbiak, hanem csak annyit ettek-ittak, amennyi kellett, szabadon jártak-keltek, és közben szál virágokat, szagos füveket, ilyen-olyan fűszerszámokat emelgettek sűrűn az orrukhoz, mert azt remélték, hogy az illatuk jót tesz az agynak a nagy hulla-, betegség- és orvosságbűzben. Ismét mások szigorúbbak voltak, és mivel meg voltak győződve róla, pestis ellen csak azt teheti az ember, hogy messzire elkerüli, rengeteg férfi és nő csak magával törődve fölkerekedett, s otthagyva a városát, az otthonát, a családját, mindenét, kiköltözött vidékre vagy legalábbis a birtokára, mintha bizony Istennek az emberek gonoszságát pestissel büntető haragja nem akárhol és akárkikre, hanem csakis a város falain belül maradottakra sújthatott volna le; vagy mintha biztosra vennék, hogy aki odabent reked, annak vége.

Azt ugyan nem mondhatni, hogy az emígy és amúgy vélekedők végül is egyként meghaltak volna mind, de azt sem, hogy valamennyien megúszták, mert bizony hullottak, mint a legyek, bármit gondoltak és bárhol tartózkodtak is, és ugyanazokat, akik egészségesen még azzal mutattak példát a többi egészségesnek, hogy cserben hagyták a betegeket, most a többiek hagyták cserben, és ők jutottak ebek harmincadjára.

[…]

De elég a borzalmakból. A többit lehetőség szerint említés nélkül hagyva eztán, hadd folytassam inkább azzal, hogy ilyen volt a helyzet, városunk szinte elnéptelenedett már, amikor is (mint szavahihető személytől tudom) egy keddi nap reggelén, misehallgatás után hét fiatal nő találkozott össze alkalomhoz illő gyászruhában – közeli barátnéja, szomszédja vagy rokona egyik a másikának, innen még a huszonnyolcadik esztendejükön, de túl a tizennyolcadikon, jó eszű, előkelő, formás, finom modorú és kedvesen szemérmes hölgy valamennyi – a nagy hírű és csaknem üres Santa Maria Novella templomban. Elárulnám én szívesen a valódi nevüket is, mégsem tehetem. Jó okom van rá: nem akarom, hogy az itt következő és általuk elbeszélt vagy végighallgatott történetek miatt bármikor is szégyenkeznie kelljen valamelyiküknek; azt ugyanis, hogy mi számít erkölcsös mulatságnak, manapság szigorúbban szokás megítélni, mint annak idején, amikor a már ismertetett okok miatt nemcsak a magukfajta, de a náluk jóval érettebb korú nők is sokkal többet megengedhettek maguknak. Másrészt pedig nem szeretnék lovat adni a rosszmájúak alá sem, akik mindig mindenkivel kötözködnek, ne legyen ürügyük rá, hogy e nagyszerű hölgyek jó hírét csúf szavakkal kikezdjék. Azért tehát, hogy mindig tudni lehessen majd, ki beszél, a következő – többé-kevésbé épp rájuk illő – neveket adom nekik. Az elsőt, aki a legidősebb és legérettebb volt közülük, Pampineának fogjuk hívni, a másodikat Fiammettának, a harmadikat Filomenának, a negyediket Emiliának, továbbá Laurettának az ötödiket, Neifilének a hatodikat, végül pedig, és nem véletlenül, Elisának a hetediket.

Úgy esett mármost, hogy a véletlen összehozta őket a templom egyik zugában, ahol aztán az imádkozást kis idő múltán félbeszakítva, körben leültek, és nagy sóhajtozva a szörnyű időkről kezdtek el így-úgy beszélgetni. Amikor a többiek kifogytak a szóból, egyszer csak azt mondja Pampinea:

– Kedves lányok…

[…]

Barna Imre fordítása

(Bélyegkép: Wikipédia)