Eugène Ionesco (1909–1994) román származású francia írót elsősorban az abszurd dráma egyik megteremtőjeként és képviselőjeként ismerjük. Francia nyelvű darabjait számos nyelvre lefordították, világszerte bemutatták, többek között magyar nyelvterületen is számtalan előadás született belőlük.

Az író francia nyelvű életművét terjedelmes szakirodalom tárgyalja, azonban a mai napig kevésbé ismertek és kevésbé hozzáférhetők fiatalkori, románul írt művei. Mielőtt Franciaországban ismertté vált volna, Ionescónak volt egy műfajilag igen változatos romániai korszaka, amely felfogható úgy is, mint felkészülés a későbbi munkásságára (számos olyan részletet fedezhetünk fel ezekben a művekben, amelyek előrevetítik a későbbi szövegeket), másrészt olyan egyedi írásokat tartalmaz, amelyek a francia nyelvű életmű mellett a maguk jogán teljes értékű alkotások. Ezekből a fiatalkori, román nyelven írt művekből fordítottam le egy kötetre való válogatott anyagot.

A válogatás legterjedelmesebb és legfajsúlyosabb darabja a Victor Hugo groteszk és tragikus élete című befejezetlen szatirikus életrajz, amely a neves romantikus szerző életútját parodizálja rendkívüli stílusérzékkel. Ebben a szövegben a későbbről ismerős Ionesco fő eszközeivel, „fegyvereivel” találkozhatunk: irónia, groteszk, szatirikus ábrázolás, humor. A mű komoly életrajzi kutatásokon alapszik, ám az akkori életrajzi munkáktól eltérően távol áll a magasztaló hangnemtől. A rendkívül olvasmányos és élvezetes szöveg fő szándéka az üres szólamok, a hírnevet hajhászó és az irodalmat saját önös érdekei szolgálatába állító művész leleplezése. A Victor Hugo groteszk és tragikus élete számos nyugati nyelven (francia, angol, spanyol, olasz fordításban) is megjelent.

[…]

A Victor Hugo groteszk és tragikus élete eredeti megjelenési helye: Eugen Ionescu: Eu [Én]. Kolozsvár, Echinox Kiadó, 1990.

Bertóti Johanna

*

Eugène Ionesco

Victor Hugo groteszk és tragikus élete

Részlet

II.
Színjáték

„Szívének őszintesége felfedi őt saját maga előtt.”
(Leon Daudet: A száműzetésben és fájdalomban felnövekedett Victor Hugo)

1843 júliusától Victor Hugo a Pireneusokba utazott. Az volt a szokása, hogy gyakran ment Juliette Drouet-val mindenféle hosszú kiruccanásokra.

Célestin Nanteuil gyakran elkísérte őket. Célestin Nanteuil ritka ember volt: csodálta Victor Hugót, tagja volt az irodalmi körének, megszervezte különböző romantikus drámáinak a bemutatóit, megakadályozva a teljes bukást, dicsérő cikkeket írt alá Victor Hugo részére, amelyeket maga Victor Hugo írt, és Juliette Drouet férjének adta ki magát, hogy bizonyos kényes helyzetektől megkímélje a költőt.

Ezúttal Célestin Nanteuil csupán a Garonne partjáig kísérte el a szerelmeseket. Átkeltek a Garonne-on boldogan és szerelmesen. Georget asszony és Georget úr név alatt utaztak. Victor Hugo bírta rá Juliette Drouet-t erre az utazásra, azt mondván neki, többé-kevésbé versben, hogy szakítaniuk kell a várossal: el kell hagyniuk a szomorú és tébolyult Párizst; keresniük kell, a gyűlölettől és irigységtől távol, egy kicsi, virágos házat, egy kis csendet, kék eget, madárdalt. El fognak menni oda mindketten, hogy szeressék egymást még, hogy szeressék egymást örökké. Hiszen ezt mondja a hullám a partnak, a csillag a felhőknek, a szél a hegyeknek: szeressétek egymást!

És hallgatva ezekre az hugói szavakra, a hegyek, a csillagok, a hullámok, a szelek, a partok nagyon gyengédek voltak Victor Hugóval és Juliette Drouet-val. A hegyeket könnyebb volt megmászni, a szelek hűsebbek lettek, a vizek szelídebbek és tisztábbak. Másképp fogalmazva, az egész „természet” azt a postakocsit ünnepelte, amely a Pireneusok felé vitte Georget asszonyt és urat, akiket a Victor Hugóhoz hasonló költőkkel barátságban levő „természet” felismert. A többi utas, aki nem tudta, hogy Georget asszony és úr valójában kicsoda, nem értették, hogy a völgyek miért lettek lágyabbak, a felhők pedig miért nem takarták el a napot.

A kocsimester kifinomult irodalmár és ennek tetejében az új romantikus iskola híve, azt magyarázta egy baszk papnak, aki Saint Pierre-nek tulajdonította ezeket a csodákat, hogy ez a kozmikus ajándék a postakocsi részére csakis abban leli magyarázatát, hogy nála vannak a Les Rayons et les Ombres [Sugarak és árnyak], illetve a Les Voix intérieures [Belső hangok] című kötetek, amelyeket szinte kívülről ismert, és amelyekből gondolatban folyamatosan idézett az út alatt. A szeretőjére jogosan büszke Juliette a hintó sarkában odasimult Hugóhoz – vagy nekiütközött, amikor az út, elfeledve olykor, hogy ki megy rajta, nem mozdította félre a nagy köveket –, és így szólt: „Bálványom! Én vagyok a te galambocskád!” (Lásd: Les Contemplations [Szemlélődések]). Amikor a Pireneusoknak abba a falujába értek, ahol aztán több hétig maradtak, a kocsis segített Georget-nek, hogy lepakolja a csomagjait. Mivel a kocsis a kezét nyújtotta, Victor is nyújtotta az övét, titokzatosan suttogva: „Victor Hugo vagyok, franciaországi vikomt és pair, a Francia Akadémia tagja, nagyobb, mint Dante és mint Chateaubriand”. A kocsis azonban oldalra köpött, és így szólt: „Marhaság! Azt képzeli, elhiteti velem, hogy Victor Hugónak ilyen ostoba feje van, mint magának?” Ez a dolog nagyon bántotta Victor Hugót, de miután elment a postakocsi, Juliette így szólt az útról, a csomagok között állva: „Légy boldog! Neved körül hamarosan váratlan legenda szökken szárba.” Íme, hogyan keletkeznek a legendák… „Oroszlánom! Én vagyok a te galambocskád!” – azzal karjaiba esett, és mindketten ráestek a csomagokra.

Madame és monsieur Georget három napja egy kicsi házban lakott, amelynek kertje és ablaka tele volt virágokkal. Szobájukat fenyő- és málnaillat lengte be. Az ablakból látszott az országút és látszottak a hegyek. Hátul pedig a ház udvara a végtelen erdőbe veszett.

Minden olyan volt, amilyennek Hugo leírta Juliette-nek: tele virágokkal, madarakkal, kék éggel. A virágoknak, a madaraknak és a kék égnek beszélniük kellett volna – hiszen ezt is mondta Victor Hugo. Juliette azonban nem hallotta a szavaikat. Csak Victor Hugo szavait hallotta, aki előtt minden kővé dermedt: virágok, madarak, az ég, mert őt hallgatták. A „természet”, amely a kiválasztottakhoz szól, nem beszélt Victor Hugo, a kiválasztottak kiválasztottja előtt. A „természet”, az egyedüli, aki felismeri, mikor az ember elrejti igazi énjét – hiszen a „természet” nem ismer társadalmi formaságokat, és vele szemben nem változtathatjuk meg a nevünket, és nem is álcázhatjuk személyünket –, a „természet” nem tudott mit mondani előtte. Úgyhogy beszélt ő. Olyan szavakat mondott, amelyekre a „természet” vissza fog emlékezni, és amelyeket egész életében szavalni fog, gondolatokat, érzelmeket, felismeréseket, amelyeket, jó közvetítőként, meg fog osztani a többi emberrel. Victor Hugo, Juliette-et kézen fogva, az ég felé, a felhők felé emelt homlokkal, a folyó partján, a szakadékok szélén tekintetével megállította röptükben a madarakat, amelyek leszálltak, és köré helyezkedtek. Maguk a hegyek, amelyek nem jöttek Mohamedhez, összegyűltek. Az összes őz a medvékkel együtt, az összes bárány a farkasokkal együtt, az összes tyúk a rókákkal együtt, az összes liba a sasokkal együtt a költő köré gyűlt. A virágok száraikon nyújtózkodtak, hogy láthassák őt. És Victor Hugo, Juliette-et kézen fogva, beszélt, beszélt, beszélt. Juliette-et arra késztette, hogy megismételje, amit mondott, és ismét beszélt, beszélt: sok ezer, sok millió szó hagyta el száját, míg a hegyek visszahúzódtak helyükre, az őzek rejtekhelyeikre, a sasok a magasba, a libák az udvarokba, a virágok pedig már nem nyújtózkodtak. Victor Hugo azonban tovább beszélt a „természethez”. A világegyetem annyira tele volt Hugóval, hogy ha hozzáértünk volna egy virághoz, az mondott volna egy rímet, ha hozzáértünk volna egy fához, a kérge vékony, éles hangon (ahogy egy kéreg beszélni tud), így szólt volna: „Hugo… Hugo… a költő… az álmodozó”. A levelek pedig kritikai érzék nélkül a sorait szavalták.

Juliette Drouet azonban elégedetlen volt, és egyszer a málnaillatú szobában, kihasználva két szó közötti szünetet, félbeszakította:

– Azt mondtad, a csendért, az égért jövünk ide, és azért, hogy szeressük egymást. Beszélj, kérlek, kevesebbet!

Mivel az erdők és hegyek túlságosan büszkék voltak Victor Hugóra, a költő egy hétig nem hagyta el a falut. A falusi gyerekek, akik azt hitték, hogy Georget úrnak hívják, cukorkát kértek tőle. Georget, aki mindenhol otthon érezte magát, hiszen a költők mindenhol Isten otthonában érzik magukat, Juliette-et kézen fogva elment a jegyző, a polgármester, a pap és a pályaőr kertjébe.

– Megint itt van a szószátyár Georget – mondták a nyomorultak, akik nem értették, hogy az Úr angyalai és maga az Úr beszél Georget száján keresztül. A nyomorultak továbbálltak. De körülvették a falusi gyerekek. Felmásznak a térdére, háta mögött grimaszolnak, nagy köveket tesznek a zsebébe, ő pedig beszél hozzájuk, beszél mindenről, de mindenről. A gyerekeknek tetszik minden, amit mond nekik. Ujjával az égre mutat, és az égből ez hallatszik: „A költő, a költő”. Megmutatja nekik a rejtőzködő Istent. („Na! Megint meglátott! Túl áttetsző kék ruhám.”) Megmondja nekik, hogyan gondolkozzanak, hogyan álmodjanak, hogyan keressék Istent. Felvázolja nekik a világtörténelmet és a népek történetét. Azt mondja nekik, hogy legyenek jók, és adjanak pénzt a szegényeknek. Végül égre emelt szemekkel, amíg leszáll az éj, elszavalja valamennyi verseskötetének tartalmát, amelyet a gyerekeknek érteniük kell, mert tiszta a szívük, akkor is, ha elszaladnak, vagy belealszanak a szavalatba.

A szerelemnek és az étkezésnek is megvolt a maga ideje. Victor Hugo csendben zabált, sokat, sokat és gyorsan. Nem várta meg, míg Juliette végzett, mert túlságosan szerette, és türelmetlen volt. Juliette-nek tetszettek bizonyos határig a szeretetnek ezek a kedves bizonyítékai. Mégis néha, bármennyire is csodálta Hugót, a verseket például nem fogadta nagyon kedvezően. Voltak olyan pillanatok, amikor szerette volna, ha Victor kevésbé lett volna beszédes, ha kevésbé lett volna költői, ha például inkább Georget lett volna, és kevésbé Hugo. De Victor Hugón átok ült: sosem tudta elfeledni, hogy ő Victor Hugo. Azokban a pillanatokban, mikor is Juliette-et dédelgette, verseket suttogott a fülébe, csodálatos verseket, amelyeket a nő sóhajai nem tudtak elnyomni, és amelyek, ha nem állították meg a költőt abban, hogy méltóképpen szeressen (Victor Hugo, akárcsak Napóleon, egyszerre több dolgot tudott csinálni), megnehezítették a szerelmet Juliette számára, és, hogy is mondjam, bonyolultabbá tették. Hiszen a szerelem fennkölt és meghitt pillanatai után Victor Hugo megkérdezte tőle, hogy tetszettek-e a versei, és melyek azok a képek, amelyek ámulatba ejtették. Ezeknek az ad hoc rögtönzött verseknek a visszatérő motívuma az volt, hogy: „az angyalok őrzik, megáldják szerelmüket, és amikor ajkuk összeér, szárnysuhogás hallatszik a szobában”.

Ezek a dolgok ahelyett, hogy szenvedélyesebbé tették volna Juliette-et, nagyon zavarták, mert azokban a pillanatokban azt szerette volna, hogy senki se őrizze őt, és főleg ne az Úr Angyalai. Victor Hugónak viszont mindig szüksége volt arra, hogy valaki csodálja, ünnepelje, és arra, hogy verset költsön.

És mikor Juliette idegesen már nem engedett meg neki annyi ritmust és trocheust, Hugo kiment a mezőre és az erdőre, ahol találkozott egy-egy tündérrel, akinek a szemét eltakarta haja, és aki lábat mosott („Elle était déchaussée” [„Mezítláb volt”]), majd ugyanúgy megijedt a megannyi trocheustól és alkalmatlan ékesszólástól, elszaladt a költő elől, mintha az Ördög elől futott volna. Akkor Victor visszatért Juliette-hez, ajkán újabb verssorokkal, amelyeket a nő szájába lehelt.

De Victor Hugo nem felejtette el Adèle-t sem. Csodálattal, hálával, tüzes leveleket írt neki mindegyik faluból. Olyan leveleket, amelyek tele voltak, mint minden, amit Hugo írt, ékesszólással, nyilván tele voltak szellemi magasságokkal, költői és erkölcsi szépséggel – és Juliette szeme láttára írta ezeket. Ugyanakkor azon a nyáron Victor Hugo nagyanyókról és unokákról írt verseket, természetleírásokkal, az ő, a költő megjelenéséről a virágok között vagy az erdőkben, vak és homéroszi költőkről és így tovább. Egyik dolog nem akadályozza a másikat – Victor Hugo ezt jól tudta. Különben a Victor Hugóhoz hasonlatos nagy költők számára külön erkölcsi törvényeket lehet felállítani.

Bertóti Johanna fordítása

(Bélyegkép: Wikipédia)