1992-ben születtem. Az apám nem él, az anyám a legszebb. Nyáron szeretek téli történeteket olvasni. A szüzességem elvesztését siettettem. Tavaly elloptam egy kendőt egy plázából, ez nagy önbizalmat adott, azóta jól vagyok. Büszke vagyok a teherbírásomra, de szégyellem a fegyelmezettségem és az eszem. Irigylem azokat, akik képesek társaságban sírni. A női kreativitás csúcsa szerintem az intrika. Jó lenne hajlékonyabbnak lenni. Az érzéseim már sokszor csaptak be, de a testem soha. Alacsony a vérnyomásom és magas a pulzusom, a kezeim nyáron is hidegek. A barátom izmos. A pszichológusom férfi. Az írás nehezen megy. Ha semmi nem jön össze, plasztikáztatni kéne. Örök optimista vagyok. Jelenleg Budapesten élek.
Egyszerű ki nevet a végén Nemet kellett volna mondanom, de a barátom ragaszkodott hozzá, hogy jöjjek. Kevesebb a hely, mint ahányan vagyunk, ha nem a mellettünk ülő, akkor az előttünk lévő ülés vagy a kisbusz ajtajának fogantyúi veszik el a helyet. Bekötöttem volna magamat, de ahhoz sem volt elég hely, nyomják a derekamat a használaton kívüli övcsatok. Vészesen fogy a levegő, pedig le van tekerve az ablak, én viszont középen ülök, innen nem tudok kihajolni se. Filmesek vagyunk, én a forgatókönyvíró, a barátom a rendező, a barátom jobbján ülő lány pedig az operatőr, nem tudom, mit keres itt, úgy volt, hogy csak pár nappal később csatlakozik hozzánk, szerintem akar valamit a barátomtól. Azért jöttünk, mert amatőr szereplőt keresünk a készülő nagyjátékfilmünkbe, a barátom szerint a legjobb az lenne, ha olyat találnánk, aki már lopott vagy ölt. Az ablakon túl mindent kiszívott a nap, nincs színe sem a pusztának, sem az égnek. Nem tudom, pontosan hova tartunk, elfelejtettem, mi a falu neve, látom az elvadult ősi tájat, ami most a legkisebb hatással sincs rám, valamiért attól félek, hogy rossz vége lesz ennek az utazásnak, mégsem fordulhatok vissza, mert már igent mondtam és amúgy sincs senki, aki hazavinne.
A busz elejében egy csapat önkéntes ül, huszonévesek, mint mi, erre a hétre közéjük tartozunk, velük szervezzük a tábort a falubelieknek. Az önkéntesek egy fővárosi civil szervezet alkalmazásában állnak, nyaranta járnak ide, a céljuk az, hogy perspektívát mutassanak a helyi fiataloknak, hogy elhitessék velük, ők is lehetnek valakik. Egy ideje már nem hiszek abban, hogy bárki bármivé válhat, most is csak azért jöttem, hogy ne szakítson velem a barátom. Elöl az önkéntesek az érzéseikről beszélgetnek, mellettem a barátom és az operatőr a filmipar válságos helyzetéről. Legszívesebben az arcukba ordítanám, hogy mennyire feleslegesek. Lehet, hogy szívük szerint ők is ugyanezt ordítanák egymásnak, de tudják, hogy ha mindenki ordítana, akkor még elviselhetetlenebb lenne ez a fülledt buszút, úgyhogy inkább elképzelek egy karambolt, amit a kisbusz magjában ülve egyedül én élnék túl, mert a halottak úgy nyomódnának hozzám, mint a légzsákok, és így biztonságban lennék köztük.
Mire megérkezünk, annyira elgémberedem, hogy az önkénteseknek kell kiszabadítaniuk a hátsó ülésről. A falu olyan, mintha senki sem lakná. Leszakadt ajtók, széttört vagy befalazott ablakok, omladozó falak, elhordott kerítések. Három utcából áll, a főút egy ponton elkanyarodik és a kanyaron túl más nevet adtak neki, ez a kis kunkor a negyedik, a Béke utca. Ennek az utcának a végében van az önkéntesek bázisa, itt fognak minket is elszállásolni. Tömzsi vályogház, hosszú, hátranyúló portával, odabent két szoba van és egyetlen fürdőszoba, mi viszont tízen vagyunk. A ház takarásában fóliasátor áll, itt termesztik a paprikát a civil szervezet alkalmazásában álló helyi hátrányos helyzetűek. Valamikor szerettem volna írni egy fóliasátor alatt játszódó tragikus hangvételű történetet, ahol a fülledt meleg okozza a szereplő bűnbeesését, most viszont nincs hozzá kedvem, meg se nézem inkább. Miután lepakolunk, főzni kell, előkerülnek a hozzávalók, zsíros húsok, fehér liszt. Az önkéntesek a civil szervezet által pályázott pénzből vásárolnak, ezért velük eszünk mi is, pedig én a barátom miatt vegetáriánus vagyok, és nem akarok tésztát enni egész héten, de ha ő nem szól, akkor én sem akarok. Nem lenne jó, ha a legváratlanabb pillanatban buknának ki belőlem az elfojtott igényeim, ezért elhatározom, hogy ezen a héten csak akkor szólalok meg, ha valaki kérdez.
[…]
