– Ha már Kaposvárt említetted, beszélnél a gyerekkorodról, a családodról, a zsidóságról? Hiszen művészetedben ez meghatározó tematikát képez. Van egy bonmot, amit nagyon szeretek: „zsidónak lenni azt jelenti, hogy az ember egész életében azon gondolkodik, hogy mit jelent zsidónak lenni”. Te mit gondolsz erről?
– Egyetértek, így élem, éltem át én is ezt a problémát. Ráadásul én anyai részről nem vagyok az. A kezdetekre való visszatekintést egy metaforával indítanám, amit Karinthynál olvastam: az emberi élet folyása ahhoz hasonlít, ahogy az ember kapaszkodik fölfelé egy hegy lejtőjén, eleinte csak fölfelé néz, de mikor már közeledik a csúcshoz, egyre inkább tekint lefelé is, mert egyre többet lát és másként is lát, láthat mindent. Apám családjában szinte mindenki a szabó mesterséget vitte tovább. A nagyapámnak még önálló műhelye volt segédekkel. Apám 1891-ben született, ifjúkorát, ahogy ő emlegette, a „boldog békeidőkben” élte meg. Az első háborút megúszta, mert egyik lábára nyomorék volt. Nyolcan voltak testvérek, néhányan szétszóródtak a nagyvilágban még a húszas években, akik maradtak, a három Weisz család, egy nagy házban lakott Kaposvár Cser városrészében. Az egyik család nem élte túl a vészkorszakot, a másik családból Jenő nagybácsim hazajött a munkaszolgálatból, de feleségét, gyerekét megölték Auschwitzban. A mi családunk megúszta, mert anyám és a három gyerek kereszténynek számított. Jenő többre vitte a szabóságnál, órás és ékszerész lett, üzlete volt a Fő utcában. Minden ékszerészt figyeltek a Rákosi-korszakban, mert az aranyat be kellett szolgáltatni. Jenőt is addig faggatták, míg bevallotta, hogy elrejtette, elvették tőle, és leültették egy évre. Miután kiszabadult, nálunk lakott hamarosan bekövetkezett haláláig. Jenő bátyám szemére szorított nagyítóval apró kis szerkezeteket babrál, apám a nagy szabóasztalnál szabja a kabátokat, én az asztal aljában firkálgatok. Ez az idilli, családi műhelyszellem maradt meg emlékezetemben. De nem tartott sokáig, mert anyám megbetegedett, sokáig vizsgálták, kezelték, végül Pécsre került a kórházba, és mi utánaköltöztünk, de pár hónap múlva meghalt. Ekkor voltam kilencéves, és úgy éreztem, hogy vége a gyerekkoromnak, mert onnantól minden megváltozott. Öt év múlva, hosszú betegeskedés után, meghalt apám is, s mivel árva lettem, nővéremhez és családjához költöztem, akinek akkor egy kilencéves lánya volt és egy nálam két évvel fiatalabb fia, Cseri László, aki ismert, sikeres fotóművész és újságíró lett.

– Melyek voltak az első képzőművészeti élményeid, és mikor lett a festés és rajzolás igazán fontos tevékenység a számodra? Hiszen, ahogy mondják, mindenki rajzol gyerekkorában, művész viszont abból lesz, aki ezt nem képes abbahagyni.
– Az első képi emlékeim a könyvekhez kötődnek. Mesekönyvekre nem is emlékszem. Még nem tudtam olvasni, tehát jóval hatéves korom előtt a családi könyves szekrényben talált kötetek képanyagát nézegettem. Apám állandóan olvasott, kedvenc könyvei azok voltak, melyek távoli utazások élményszerű leírását adták, gazdag képanyaggal. Rejtelmes Lhassza, Napsütéses Indiában, Az Északi-sark felfedezése, ilyen címekre emlékszem. De volt művészeti tárgyú könyv is. Meller Simon Michelangelo-könyve volt a kedvencem, de nem a művészet iránti korai érdeklődés miatt, hanem mert tele volt mezítelen emberi testekkel. Különösen egy olyan figura maradt meg az emlékezetemben – a Bacchus-szobor –, melynek a lába között se olyan nem volt, ami a fiúknak van, se olyan, ami a lányoknak, hanem valamilyen csomagféle, az akantuszlevél. A szép könyvet telefirkáltam, részben dühömben, de lehet, hogy megpróbáltam én is hasonlót rajzolni, és nem sikerült. Valamivel későbbi konkrét élményem, hogy féloldalasan ülök a kereveten egy könyvvel, melyben szánhúzó, északi-sarki kutyák láthatók, és az egyik kutyát próbálom lemásolni ceruzával. Nem sikerül, és dühöngök. Apám szelíden csitítgat, hogy „jó lesz az már fiam, ne gyötörd magad”. Azért mesélem ezt ilyen részletesen, mert később is, talán máig, ugyanígy dolgozom: igazán sose érzem, hogy sikerült valami, vagy ha úgy érzem, másnap megnézem a produkciómat, és jön a csalódás. Még arra is emlékszem, csak akkor még nem tudtam megfogalmazni, hogy a könyvben a kutya rövidülésben látszott, és ezt nem tudtam ábrázolni. Úgynevezett gyerekrajzot, amikkel az anyukák szoktak dicsekedni, és a gyerek elmesél vagy megél valamit, amit aztán lerajzol, én sosem rajzoltam. A rajzolást nem eszköznek éreztem, hanem önmagában a hogyan, a rajzolás maga érdekelt. Azóta tudom, hogy akik képzőművészek lesznek, hamar elhagyják ezt a típusú élményábrázolást, míg a többség tizenkét év után hagyja csak abba, és a továbbiakban már nem is rajzol. Kosztolányinak van valahol erről egy írása. Azt mondja, hogy az emberek többsége megtanul írni és ez a tudás kielégíti őket, író viszont az lesz, aki úgy érzi, még mindig nem tud elég jól írni és ezt egy életen át gyakorolja. Példának hozza fel Démoszthenészt, aki nem tudott beszélni, mert dadogott, és addig gyakorolta, hogy sikerüljön normálisan beszélnie, míg aztán kora legjobb szónoka lett.

– Ahogy Thomas Mann mondja: író az, akinek az írás gondot okoz.
– Az első „eredeti” képi emlékem egy ceruzarajz volt, amit anyai ágú unokanővérem rajzolt, aki amatőr festő volt. A kép egy hamutartót ábrázolt, benne egy elnyomott cigarettavéggel.

– Az a bizonyos „hamvadó cigarettavég”, amikor a dohányzásból még sláger születhetett vagy képzőművészeti téma lehetett.
– A felület megmunkálása, a finom szürkék, mindez annyira megfogott, hogy otthon megpróbáltam valami hasonlót csinálni. Tíz-tizenegy éves koromig természet utáni rajzokat még nem csináltam, viszont rengeteget másoltam. Kezembe került egy naptár, magyar festők színes reprodukcióival. Mindegyiket lemásoltam, Székely Bertalan önarcképére különösen emlékszem, mennyit kínlódtam, hogy a nagy elálló állát jól megoldjam, Munkácsy Siralomházánál éreztem, hogy a sötétbarnákat nem tudom megfesteni, persze akkor még nem tudtam, hogy akvarellel nem lehet olyan mélységet teremteni, mint az olajfestékkel. Pécsett ekkor sok esti rajzszakkör között lehetett választani, Gebauer Ernőhöz, majd Lantos Ferenchez jártam rajzórákra. Gebauernél már olyan tanulmányokat rajzolhattam gipszmásolatokról, mint később a Művészeti Gimnáziumban. Az 1958-as év – tizenkét éves voltam – több szempontból is nevezetes számomra. Ekkor festettem életem első olajfestményét apámról. Apám volt az állandó modellem, sok rajzot is csináltam róla, akkor már nyugdíjas volt, ráért, legtöbbször olvasás közben kaptam le. Kettő közülük megőrződött, mert unokatestvéreim olyan jónak tartották, hogy bekeretezték. Az általános iskolában nem éreztem jól magam, ezért megváltás volt, amikor bekerültem a Pécsi Művészeti Gimnáziumba. Azokban az években alapították az intézményt, és mi is részt vettünk az alapításban, mert ástuk a gödröket az új műterem alapozásához. Nagyon jó elméleti és szakmai tanáraim voltak. Simon Béla volt a rajztanárunk, aki nagyon liberális oktató volt, annyira, hogy mindenki azt csinált, amit akart, de ha nem csinált semmit, abból se volt baj. A meghatározó tanáregyéniség Lantos Ferenc volt, akinek határozott elvei és koncepciói voltak a vizuális nevelésről. Külön szakkört is indított az akkori Művelődési Házban, ahova a gimiből is sokan jártunk, előadásokat tartott a városban a huszadik századi modern művészetről. Visszatekintve erre az időszakra, ekkor indult a pezsgő művészeti és szellemi élet Pécsett. Romváry Ferenc rendezte a Modern Képtár kiállítását a Szabadság úton, s a rendezéshez, képek és szobrok cipeléséhez a Művészeti Gimnáziumból kért segítséget. Nagy megtiszteltetés volt, hogy én is részt vehettem ebben a munkában. Itt találkoztam először személyesen Martyn Ferenccel, aki meghívott egy barátommal a műtermébe. Feri bácsi bár formálisan nem tanított sehol, majdnem mindenki mesterének tekintette. Nekem már az első alkalommal olyan instrukciókat adott, melyeket megőriztem egy életre. Mivel akkor rajzokat mutattam neki, fejtegetései a rajzról szóltak. Később őt kértem fel, hogy nyissa meg az első jelentősebb budapesti kiállításomat a Stúdió Galériában, 1977-ben.

– Meghatározók voltak számodra a mestereid, tanáraid, de a tanári pálya a te életednek is fontos része. Beszélnél erről?
– Miután kikerültem a főiskoláról, ahhoz, hogy folytassam a rendszeres munkát, két lehetőség állt előttem, vagy a tanítás, vagy a képeladás. Miután szabad műkereskedelem nem volt, csak a Képcsarnok Vállalathoz lehetett leadni kommersz stílusban festett képecskéket, ezért a tanítást választottam. Nem bántam meg, mert oda – a pécsi Művészeti Gimnáziumba – mehettem először tanítani, ahol én is tanultam. Sokat lehetne erről beszélni, hogy a művészeti oktatásban középszinten és egyetemi szinten mit lehet és mit kell átadni. Véleményem szerint két típusú oktató van, az egyik a liberális, aki a tanítványokat hagyja szabadon kibontakozni és legfeljebb véleményezi az elkészült munkákat. Ilyen volt a már említett Simon Béla. A főiskolán ez talán működik, de szerintem a gimnáziumban nem igazán. A tanulók többsége nem igazán örül a korlátok, irányok nélküli szabadságnak. A másik módszer, hogy konkrét, jól körülhatárolt feladatokat ad a tanár, ennek viszont az a veszélye, hogy a megoldást is nagyon befolyásolja. Ez volt Lantos Ferenc módszere. „Művészetet nem lehet tanítani, csak mesterséget” – hallottam gyakorta a kollégáimtól. De mi az, hogy művészet, és mi az, hogy mesterség? Ezzel foglalkoztam az egyetemen, és erről tartottam a habilitációs előadásomat is. A közvélekedés szerint abból lesz a jó művész, aki jól tud rajzolni. Nagyon sokakkal találkoztam, akik fantasztikusan rajzoltak már gimnazista korukban, mégsem lettek művészek. A manuális készség egyre kevésbé számít, a dolgok nem a kézben, hanem a fejben, a gondolkodásban dőlnek el. Gyakori, klasszikus közhely az is, hogy a művészet elsődleges forrása a természet, holott a művészet elsődleges forrása maga a művészet. Ahogy Ernst Gombrich mondja: mielőtt egy festő lerajzolna egy fát, először megnézi, hogy előtte más festők ezt miként csinálják, és csak ezután kezd a valóságos fa rajzolásába. Séma és ábrázolás, valójában ez történik a rajztanítás klasszikus gyakorlatában. Először általában geometrikus formákat ábrázolnak, illetve másolnak a diákok, nem a naturától haladnak az absztrakt felé, ahogyan ezt sokan hirdették dogmatikusan. Már majdnem húsz éve tanítottam a Művészeti Gimnáziumban, amikor Rétfalvi Sándor áthívott az akkor egyszakossá, és egyetemi fokozattá akkreditált rajz és vizuális nevelés szakra, ahol tanszékvezető volt. Később megalakult a Művészeti Kar, melynek munkálataiban én is részt vettem, Keserü Ilona vezetésével Tolvaly Ernő és én oktattunk a festészet szakon. Közben a Művészeti Gimnáziumban az iparművész szakok után szobrász és festő szak is indult, és az első két évfolyamot én vittem. Képzőművészeti munkásságom értékelése nem az én dolgom, de talán szerénytelenség nélkül büszke lehetek arra, hogy milyen sok diákom találta meg szakmai helyét, akár művészként, akár oktatóként vagy mindkettőként. Több tanítványom tanít Pécsett a Művészeti Karon, a Művészeti Gimnáziumban, illetve lettek ismert képzőművészek országosan. A művészi pálya manapság már nem olyan vonzó, mint volt az én időmben, és a művészetnek sincs akkora rangja. Hannah Arendt gondolatát emlékezetből idézve: a művészet az örökkévalóságnak szól, minden mást elfogyaszt az ember, nem marad fenn. De a művészet még a diktatúrákat is túléli, ám a legveszélyesebb számára a fogyasztói társadalom, mely mohó gyomrába mindent bekebelez.

(Fotó: Tóth László)