Boldogság-történet

„Tény, hogy az egyik nap vág, a másik nap ragaszt,
megbízhatóan, a kleisztert meg maga keveri ki hozzá.
A világ meg történik, ahogy szokott, és nem megy vakációra.”
(Mészöly Miklós)

Henye víztömeg a lábuk előtt, mintha már nem is élne. Állott, kesernyés halszag terjeng, vagy az is lehet, a csónakház cölöpjeinek rothadása ez. Negyven fok van, tán annál is több, az öreghídtól befelé, a maradéktalanul kikövezett tereken, érzetre ötven. A nő és a férfi onnan, a belvárosból menekültek ide, a folyami kikötő kocsmájába, ahol legalább tíz fokkal enyhébb a klíma. Árnyék is van, meg hűt a Tisza. Szemben a medencés strand, jobbról az új híd, balról a régi.

A városnak legalább két arca van, és ők már egy második ifjúságnyi ideje ezt a szundikáló középvárost látják belőle. Nyáron járnak el ide, amikor az idegenek szünidőn vannak. A hallgatók a tanév alatt is szeparált világokban élnek, iskolai gettókban és nélkülük üres lakótelepeken, de persze szabadon nyüzsögnek az utcákon, meglepik a kocsmákat. Ők is voltak idegenek itt, és azt hitték, nem látszik rajtuk. A mostaniak is biztosan azt hiszik. Pedig a viszonyuk a helyhez csak kollégiumok és albérletek relációja. Szociális hálók, melyek úgy-ahogy fenntartják őket, aztán egyszer csak vége lesz.

Hűtlen város, magakellető szerető, aki csak más vágyát élvezi, a sajátjától fáradt, ezért ritkán enged. Egy életen át lehet áhítozni rá.

A férfi azon gondolkodik, ha akkor, amikor úgy döntött, feladja öt éve formálódó felnőtt életét a Viharsarokban, ide költözött volna vissza (esett szó róla, óvatosan hívták is), és nem a fővárosba indul, akkor most ki lenne ő. Hogy valaki más, nevetségesen keskeny felismerés, mert egyfelől a mélyebb elemzéshez nincsenek komolyan vehető támpontok, másfelől a felszínen nem lenne olyan szembeszökő az eltérés. A férfi nyilván valami bölcsészféle lett volna akkor is, szerkesztő, pap, tanár.

Egymásra néznek a nővel, aki nem mellesleg a felesége, és akit szeret. Nem kell kimondani, már biztos – bár még csak délután két óra –, hogy zárásig itt lesznek. Nincs hová menni, a város tömény kősivatag ebben a forróságban. Sportfröccsöt isznak, egy deci száraz fehér asztali, négy szóda. Folyton vizelni kell tőle, de kellemes lebegést ad, nem húz le a mélybe. Néha teljesen elfelejtik, hogy ez az a régi város lenne. Egyetemista korukban ritkán jártak itt nyáron, bár a férfi szeretett volna a kollégiumban maradni akkorra is, de az oktatási hivatalok sosem engedélyezték. Költözhetett haza az apjával veszekedni.

Vajon egy itt töltött egyetemi nyár megmutatott volna valamit a lehetséges jövőből? Évfolyamtársak nélkül egy városban, ami hirtelen nem a bölcsészkar elzárt szigetein fekszik, egy város, melynek lakói többnyire csak üzletet látnak a zsúfolt almamáterekben, fogyasztó tömeget, a nehezebb szívűek prostituálandó lányokat. Itt maradt volna az Eötvösben, a belvárosban, és egyszer csak nem jön szembe az utcán ismerős. Nem ritkán, soha. Ugyanaz a hely, egyik napról a másikra tökéletesen idegen. A fűcsomók helye változatlan, egy levél sem mozdult, jobbról, az út túloldalán a természettudományi kar, szemben a Dóm tér, a kijáratnál olajszag, paníroznak a Gödör séfjei. „Az emberek a város szavai”, mondta volna, talán, akkoriban mondott ilyeneket.

Egy időben, egyébként, elkezdte azt hazudni, úgy történt. Ő nyaranta is itt lakott. Voltak erre történetei. Jólesett átélni. Megértette, miért csinálják, akiknek az élete fikció. Krónikusan. De ő hamar ráunt, feszítette, hogy nem úgy volt, és olyan jó lett volna, ha csak egyszer legalább.

A felesége más eset, ő nem tanult itt. Az édesapja volt szerelmes a városba, ide jártak nyaralni. Állítólag a nyolcvanas években északról nézve a dél nyugatnak látszott. Biztosan a jugoszláv szabadság sugárzott át, gondolja a férfi, a csempészett valóság, az utcai tornacipők vakítóan fehér csillogása, hot-dog illat, vágyak, a Szabadkának állított tévéantenna. Később a nő már főiskolásként járt ide vissza: egy alternatív színházi fesztiválra. Borsodból. Miért épp ide? Próbálták elképzelni, hányszor mehettek el egymás mellett az utcán ismeretlenként, súrolták egymás vállát, a fiú meg is nézte magának az érzéki lányt, elvégre van szeme, és az legalább régen is volt.

A férj most meghozza az új kört, söröskorsó mérték, majdnem teljesen áttetsző, fakón halovány, sárgás derengésű ital, párásodó, vékonyfalú sopronis pohár, a buborékok szaladnak fölfelé. A víz felé néznek, háttal a szárazföldnek, kifordulva a kocsma teréből. A buborékok rohannak fölfelé, minden más hiába mozdul, a férfi alig érzékeli. Számára mintha szemben, a strandon is elbújtak volna a fürdőzők.

Nem igaz – valamiért erre gondol közben –, nem lehetséges, hogy bárki is képes lenne rá, el tudja hinni a valóságos halálát. Mennyi póz, tanult mondatok, hittel átitatott reménykedés, megmételyezett képzelet, ábrándok, mások halálának gyönge félreértése. Hogy meg kell halni: esetleg. De hogy a saját halál konkrétan bekövetkezik, nem máskor, hanem mondjuk most, azt biztosan nem. És már a kell konkretizálódása is olyan, mint egy várva várt hétvégét elmosó vasárnapdélután – kisgyerekként.

A férfinak különben könnyű dolga volt ezzel a várossal. Nem a gimnázium után jött, már lehetett volna egy felnőtt élete, és azzal, hogy tudott nemet mondani a könnyebbnek vélt útra, a szabadsághoz jutalom is járt. Volt mersze szegénynek maradni, egyetemistának állni, zsíros kenyéren élni, és ez képtelen büszkeséggel töltötte el. Önmaga számára is ismeretlen szorgalommal tanult. Könnyű volt szeretni a hősiességet. Ehhez a városnak kevés köze volt, igazából még a bölcsészkarnak se sok.

A nőnek is könnyű dolga volt ezzel a várossal. Úgy nőtt fel, hogy szeretni kell. Hogy bár nincsenek hegyek, ami jórészt megbocsáthatatlan, de itt lenne a másik élet. Egy lehetséges álom, az apja identitásaiból egy karéj, ez lenne az az élet, amikor sikerül elrugaszkodnia onnan, ahol igazából jól érzi magát. Itt biztosan teremtődtek volna polgári formák, zongora, de legalább egy kopottra használt pianínó a nappaliban.

[…]

Fotó: KönyvesBlog, 2019.