Gönczy László: – Idén 210 éves a zenekar, tízéves az otthonotok, a Kodály Központ, és lassan húsz éve csírázott ki az átalakulás gondolata a zenekar legbelsőbb köreiben, ideje hát a számvetésnek. Emlékezetes interjú-beszélgetésünk során az átalakulás kezdeti fázisában Hamar Zsolttal karöltve fölvázoltatok egy világos jövőképet, és egy roppant átgondolt cselekvési programot is. Az eltelt két évtized során az akkori tervek mennyire bizonyultak reálisnak, megvalósíthatónak?

Horváth Zsolt: – Sok tekintetben jóval tovább jutott a folyamat, mint akkor terveztük. Azt kell mondanom, igen pontosan azonosította és fogalmazta meg ez a közösség a szándékait, céljait, a remélt folyamat kontextusát, mozgatóit. Így kevés vargabetű jellemzi az időszakot – nehézség persze annál több. Visszanézve ez meglepő, hiszen nemigen voltak előttünk modellek, legalábbis a hazai zeneéletben. És miközben a változások szépen beépültek a mindennapjainkba, kitekintve azt látjuk, hogy bár sokakat talán inspirál a példánk, de bőven vannak, akik ma ugyanúgy hárítják a változás általunk bemutatott lehetőségeit, mint a kezdetekkor. Már a kérdésekkel sem óhajtanak szembenézni, amelyekre a magunk válaszait kerestük.

– Soroljunk konkrétumokat! Megfogalmaztatok egy pontos helyzetértékelést, látleletet a korábbi Pécsi Szimfonikus Zenekar helyzetéről, leltároztátok mindazt, amin változtatni kell. Például az „éhségturnék” gyakorlatán, amikor csotrogány buszokon hetekig zötykölődve, jelentéktelen karmesterek vezényletével jártátok a külföldet. Vagy azon, hogy egy-egy zenész csupán megjelenik a próbákon, letudja a „szolgálatokat” érdemi művészi igények, önálló gyakorlás nélkül… Vázoltatok egy új szervezeti modellt, amiben a vezető karmester és a zenekar-igazgató feladatköre jól definiáltan elkülönül egymástól.

– Alapvető kiindulási pontunk volt, hogy Pécsről beszélünk. Ez olyan város, amely sajátos levegőjével – nehezen megfogalmazható okokból és módon – évszázadok óta egy mással összetéveszthetetlen ösztönző közeg. Sorolhatnánk az egyes művészeti ágakban a bizonyítékokat is, de ez túlterjed alkotók, művészek inspirációján, valamiképp megjelenik a legkülönfélébb foglalkozású polgárok attitűdjében, reflexeiben. Ezt az átalakulást bármelyik hasonló státuszú magyar városban aligha lehetett volna végigvinni. A lokálpatriotizmus és valamiféle zártság mellett munkál itt egyfajta alkotó energia, nyitottság is. Felmerül bennem a centrum–decentrum kérdéskör, amiről még a Monarchia idején, 1907-ben éppen Pécsett rendeztek konferenciát. Érdemes lenne ezt a témát újraértelmezni 21. századi nézőpontból – szerencsénkre az ezredforduló táján, a Pannon Filharmonikusok Zenekar indulásakor érezhetően reneszánszát élte. A centrum fogalma nyilvánvalóan rosszul definiált; használjuk és annyira evidensnek tekintjük, hogy nem élünk az összeolvasás vagy önreflexió lehetőségével. Centrumnak tekintendő-e Pécs? És mihez képest decentrum? Milyen értelemben centruma a környezetének? Ezek a PFZ önértékelése szempontjából is alapvető kérdések. Számomra attól válik egy hely centrummá, hogy felelősséget visel és inspirációt ad – ha nem gyakorol érzékelhető hatást a környezetére, a benne élőkre, akkor nem tekinthetjük centrumnak. Tudjuk, hogy az egyes centrumok hálózatba épülnek, interakcióban élnek egymással. Pécs igen régóta ennek tudatában, ebben az értelemben alakítja kultúráját, identitását. A zenekar elődjét 210 éve alapította az a Georg Lickl, aki életének felét töltötte Bécsben, felét itt, és pécsi időszakában annak ellenére nem került a perifériára, hogy Pécs tényszerűen olyan település volt, melyet az akkori úttörők, az osztrák, cseh, morva bevándorlók virágoztattak fel. A város óriási szerencséje volt, hogy Lickl friss szellemű, igényes muzsikusként folyamatos kapcsolatban maradt Béccsel pécsi harminchat éve alatt is, az itt komponált műveit is állandóan játszották Bécsben. Tehát keletkezett egy olyan tradíció, amelyben a város egyáltalán nem volt leszakadt állapotban. Ebben nyilván nem a méret, hanem a gondolkodásmód meghatározó, amely lehetővé tette, hogy két évvel a megírása után eljátsszanak itt valamely Beethoven-művet.

– Abban az időben, a 18. század vége táján egyik magyar város sem volt közelebb Bécshez, Buda vagy Pest sem. Dobszay Magyar zenetörténetében olvashatunk a „dunántúli iskoláról”, ezen belül Pécs akkori kedvező helyzetéről, éppen az általad említett hálózati szerveződés ékes példájaként.

– Amikor e szellemben elköteleződtünk a megújulás mellett, nem az vált elsődleges kérdéssé, hogy a trombitás tud-e trombitálni. Nekünk azt kellett felismernünk, hogy a magyar, ezen belül pécsi tradíciók hiányos, megtört tradíciók. A Lajtától nyugatra az elmúlt kétszáz év szerves fejlődésben telt, aminek az eredményei élvezhetők az ottani szimfonikus zenekarok kultúrájában. A történelem eltérő alakulása okán nálunk ez másfajta fejlődési pályára került. Voltak és vannak nagy formátumú karmesterek, hozzájuk kötődő nagy eredmények, de nálunk arról, hogy mi a szimfonikus zenekar ethosza, évtizedek óta nincs párbeszéd.

Nekünk – és ez húsz éve folyamatosan érvényes szempont – legelőször is ki kellett emelnünk a zenekari zenészt abból a pozícióból, melyben számára ez csupán egy munkahely, ahová bejár, és letudja a szolgálatát, mert ez így nem szólhat a saját művészi kiteljesedéséről, és nem szól az egyéni felelősségvállalásáról sem. Ha egy művet nyolcvan embernek kell közösen megszólaltatnia, akkor a – mondjuk – tizenkét elsőhegedűs közül a hetediknek is tudnia, éreznie kell, hogy mi az ő helye a nagy egészben. Nekünk és minden zenekari tagnak folyamatosan át kell gondolnunk, hogy az egyes produkciókban kire milyen lehetőségek, felelősség vár, a rendszer részeként mivel tartozik a művészetnek és a többieknek is. Ehhez már az induláskor mérlegelnünk kellett azt is, hogy mi lehet a viszony lényege, tartalma karmester és zenekari zenészek között, hogy utóbbiak alkotótársak-e, vagy csak egyszerű végrehajtók. Mindez messze túlmutat a hangszerjáték és kottaolvasás színvonalán, bár már a kottát sem lehet jól olvasni, ha önmagunkat nem tudjuk értelmezni. A legfontosabbnak ezt a szervezetfejlesztést tartom, azt a párbeszédet és önreflexivitást, amely révén értelmiségi műhely alakulhat a zenekarból.

Ez akkoriban igencsak újszerű gondolat volt. Voltak már hazai példák jelentős zenekarok építésére, megújítására – gondoljunk a Fesztiválzenekarra és a Nemzeti Filharmoni-kusokra –, de ezek azon alapultak, hogy egy-egy jelentős, markáns karmester-egyéniség a zenekar élére állva átgondolta és végre is hajtotta, amire meggyőződése szerint szükség van. Mi más utat választottunk, inkább a nyugati modellekhez igazodót, amelyben egy mindannyiunk által belakott műhely kialakítására törekedtünk. Nyilván nem lehet ennek egyformán részese százegynéhány zenész, ahogy nem lehet egy életpálya során diplomától nyugdíjig ugyanolyan intenzitással, nyitottsággal részt venni a folyamatokban. De hogy milyen a többség, hogy mi a közösség normarendszere, morálja, etikája, e többségnek van-e igénye a „megtapsoltak, tehát rendben vagyunk” szemléletnél valami emelkedettebbre, az meghatározza a színvonalat. Mindezek belátásából fakadt a felismerésünk, hogy a mindenkori zenei vezető szerepe másképp definiálandó, mint az a magyar hagyományból fakadna. Hamar Zsolt nélkül ez a változás el se kezdődhetett volna. Közösségteremtő alkat, aki képes volt a kollégákat kibillenteni a komfortzónájukból, meg tudott fogalmazni kérdéseket, és rendre olyan helyzetbe hozta a zenekar közösségét, hogy ezekre reagálni kelljen, még ha ezek egyáltalán nem kényelmes kérdések és válaszok is. Az ő jelenléte mellett nagyon kellett ehhez a mi generációnk, az akkor huszonéves, fiatal harmincas zenésztársaság, akik jó hangszeres képzettséggel a zenekarba kerülve úgy érezték, másképp, tartalmasabban akarják leélni a szakmai életüket. Abban talán személyes szerepem is volt, hogy az idősebbeket bevonjuk a folyamatba, hogy élesztgessük az elfojtott vagy csak elhalványult régi ambícióikat. Egy jól funkcionáló modern szimfonikus zenekarra vonatkozó víziónk kialakításában nagy segítségemre voltak a bécsi tanulmányaim során szerzett tapasztalataim, ott szerzett szakmai szocializációm. Ott a fogalom legrétegzettebb értelmében elképesztő professzionalizmussal működnek a szimfonikus zenekarok. Megint nem arról van szó, hogy a trombitás tud-e trombitálni – merthogy ez evidencia –, hanem arról, hogy részletekig menően minden téren alaposan kigondolt, kifogástalanul működő szervezetek. Az ilyesminek végképp nem volt mintája itthon, de egyértelmű volt, hogy meg kell teremtenünk, ha fejlődni akarunk. Ki kellett építenünk a komoly menedzsmentünket, amely a maga kommunikációs és marketing-tudásával segíti a zeneművészet kibontakozását. Szerencsénk volt abban is, hogy az elgondolásaink kompatibilisek voltak a pillanatokkal később megszülető EKF-pályázati tervekkel, nézetekkel.

De akárhogy is nézzük, a történtek kulcsa az volt, hogy sikerült a kritikus tömeget meghaladó zenekari tagságot bevonni, magunk mellé állítani. 

(A fotó forrása: librarius.hu)