Komoróczy Géza írásai a Jelenkor folyóiratban>

Komoróczy Géza professzort 2020 nyár végén hívtam fel telefonon azzal, hogy Mészöly Miklósról kérdezzem. Nem terveztem interjút készíteni, csak a Mészöly-életrajz néhány adatának pontosításában kértem a segítségét. A telefonbeszélgetés azonban hosszúra nyúlt, egyik kérdés hozta a másikat, sőt néhány héttel később folytattuk. A valamivel több mint kétszer másfél órányi beszélgetés rövidített, szerkesztett változata az alábbi leirat.

 

     Szolláth Dávid: Mettől meddig voltak szomszédok a Mészöly–Polcz-házaspárral?
     Komoróczy Géza: Nagyjából tíz éven át voltunk ajtószomszédok a Városmajor út 48/b-ben, a forrongó időszakban, a rendszerváltás, az Írószövetség átalakulása idején, Mészölynek ekkor voltak a nagy németországi felolvasókörútjai.

     SzD: Évszám szerint?
     KG: 1987-től 1997-ig, ekkor kénytelenek voltunk elköltözni. Mészölyék és a mi lakásunk a második emeleten volt, az övék Basch Lóránt^[1] házának eredeti része, a mienk emeletráépítés, amelynek bérletéhez csere és lelépés útján jutottunk. Vasárnap gyakran együtt ebédeltünk, a mi nagyszobánkban szép nagy asztal volt, a feleségem, Judit főzött, Alaine erdélyi stílusú vinetát (padlizsánkrémet), sült paprikát, olajbogyót hozott. Alaine akkor gyűjtötte az anyagot szakácskönyvéhez. Sok újságból kivágott recept gyűlt fel dossziéjában (aztán megízesítette őket), az ebédlőasztalnál kissé szkeptikusan nézegettük, én azt ajánlottam, legyen ez a címe: „Addig egyél, amíg élsz”, ez összekapcsolná a Hospice tevékenységével. Vidáman nevettünk; a könyv aztán, kétségkívül érthetőbb címmel (Főzzünk örömmel!), állítólag nagy siker lett. Abból az időből, a kilencvenes választásokról eszembe jut egy epizód. Négyesben mentünk szavazni a Városmajor utcai iskolába, feszült volt a hangulat Miklós és Alaine között. De a dolog humorba fulladt, mert bementünk a szavazóhelyiségbe, kiadták a szavazólapokat, Alaine a fülkében behúzta maga mögött a függönyt, onnan szólt ki hangosan: „Miklós, kincsem, most mindegyikbe keresztet kell tenni?”

     SzD: Ez volt az első szabad választás, nyilván nem volt gyakorlatuk.
     KG: Hát igen. Emlékszem a Demokratikus Charta idejére. Engem ugyan Konrád György vitt be a Charta-bizottságba, inkább a vége felé, és az üléseken nagyon lazán vettem részt, de jól emlékszem arra a Déli pályaudvarnál, a Vérmezőn tartott Charta-gyűlésre, ahol Mészöly nagy beszédet mondott, ezt ő úgy élte meg, mintha „márciusi öreg” lett volna. Komolyan vette ezeket a szerepeket, magát is a nyilvános szerepeiben, és volt egy időszak, amikor úgy érezte, hogy az írók meg tudják fordítani az ország sorsát. És nézze, Göncz Árpád fordított is rajta valamennyit.

     SzD: Az évtizedekig perifériára szorított író ekkor már közmegbecsülésnek örvend és közéleti szerepet vállal. Ön milyennek látta a felelős értelmiségi szerep mészölyi kivitelezését?
     KG: Ez az az időszak volt, amikor felbolydult a társadalom, a nyolcvanas évek legvége, a kilencvenes évek eleje. Mészöly ment szerepelni, imádott szerepelni, készült a szerepeire, majdnem színészi gondossággal. Nagyon fontos személyiségnek tartotta magát. Amikor átjött hozzánk, a nagyszobában azonnal leült a kanapé közepén, más már nem fért el mellette. „Vagyok, mint minden ember: fenség.” Hiú is volt. Hogy ezen a vonalon minden – talán – előnytelent elmondjak róla, szerintem humora semmi nem volt. Ennélfogva eléggé sértődékeny volt, ha humoros tónusban beszéltek vele. Én kicsit éles nyelvű vagyok, szoktam gonoszkodva beszélni, úgyhogy nemegyszer megtörtént, hogy rektifikálnom kellett, amit Miklósnak mondtam. Megmerevedett az arca, visszahúzódott az arca mögé, és valahogy megfagyott a légkör. De aztán egy kedves szóval helyrejött.
Akkoriban volt alakulóban a Széchenyi Irodalmi Akadémia, és ő nem büszke volt, hogy ő az elnöke, hanem magától értetődőnek tekintette. Kosáryval^[2] láthatóan nagyon jó viszonyban volt (én soha nem találkoztam vele tęte ŕ tęte, ezért kapcsolatuk árnyalatait nem tudom megítélni). Akiért Mészöly rajongott, akit szeretett, az Göncz Árpád volt. Amikor 1990 utolsó napján Göncz lejött szilveszterezni a szigligeti Alkotóházba, és belépett a nagy klubszobába, egyenesen Mészölyhöz ment, neki köszönt először.

     SzD: Göncz írói munkásságát is nagyra tartotta?
     KG: Göncz írósága nem nagyon került szóba, Gönczért mint személyiségért rajongott. Ez már köztársasági elnöki idején volt. Göncz többször is eljött Miklóshoz a lakásukba, és volt, hogy áthívtak minket is. Hogy mindig-e, nem tudom. Nem biztos, hogy Gönczöt én nem korábbról ismertem-e, mint Miklós. Az Európa Könyvkiadóban találkoztunk, sumer fordításkötetem második kiadása^[3] idején, a nyolcvanas évek elején, sűrűn jártam be a Kossuth téri épületbe, ő pedig hozta-vitte a fordítási penzumokat (a börtön után sokáig ebből élt), összefutottunk a szerkesztőségben vagy a folyosón, nagyon jólesett, hogy egy műfordító ismeri a könyvemet. Göncz olyan ember volt, aki minden – mondjuk így – partikularitáson felül tudott emelkedni kedvességével. Ő is szerette Mészölyt, más típusok voltak, mégis.

     SzD: Kik jártak még Mészölyhöz ekkoriban?
     KG: Esterházy Péter többször jött hozzá, egyszer egy hosszú beszélgetésüknek én is fültanúja voltam, Péter úgy beszélt Miklóssal, mint egy érett diák a tanárával. Péternél az alárendeltség persze szerepjáték volt, iróniával feltöltve, de mégis. Olyasmit mondott, ami élénken él bennem. „Egyedül te tudtad elmagyarázni, ezt vagy azt hogyan lehet megoldani.”

     SzD: Ezt mire értette? Írói mesterségre?
     KG: Igen, megoldani a szövegben. Volt Miklósnál egy születésnapi ünnepség a lakásán. A fél magyar irodalmi elit és értelmiség ott volt. Mészöly, az ünnepelt, akkor szerénységével tűnt ki, a társaság nagyobbrészt Göncz körül forgott. Mindenkinek tányér, pohár a kezében, Göncz csak egy poharat tart maga előtt, koccintáshoz, de nem iszik. Hogy tudod megállni, kérdeztük, hogy nem veszel ennyi finomságból. Mosolyogva felelt: a fogadások előtt, otthon kell jóllakni.

     SzD: Gondolom, ez a hetvenedik születésnap lehetett, 1991-ben.
     KG: Igen, úgy emlékszem. Mészöly ismertetett össze Rudolf (Rudi) Chmellel,^[4] ... Lacival, részben a lakásán vagy itt-ott, alkalmilag. Az volt a benyomásom, hogy szereti, mondjuk így, „pályára tenni” az embereket. Én nem voltam megfelelő alany ahhoz, hogy más tegyen pályára, de ez a két ismeretség a későbbiekben sokat jelentett számomra.

     SzD: Bocsánat, kihagyott a telefonvonal, nem értettem, hogy melyik Lacit említette. Szörényi Lászlót talán?
     KG: Nem, a kalligramos Szigeti Lászlót. De azért, ha már Szörényi László szóba került, közbevetőleg elmondom, hogy az irodalomtörténészről, aki az Antall-kormány idején római nagykövet lett, Szilágyi János György azt írta akkoriban, hogy „nem császárosodott el” – utalással Marcus Aureliusra.^[5] Szörényinek egyébként korszakos jelentősége van a magyar irodalomtörténetben: a XVIII. századi jezsuita és egyéb egyházi szerzők terjedelmes latin nyelvű eposzait és értekezéseit, amelyek a magyar őstörténet legendáit megteremtették, irodalomként tudta kezelni. Chmel követségi garden partyján a sok vendég között hosszú sorban álltunk, Göncz, Mészöly, én, a pompás sztrapacskáért (bryndzové halušky). Rudi is, Szigeti Laci is becsülték Mészölyt, Laci hozta össze őt Hraballal, Havellel.

     SzD: Hogyan látta Mészöly és Polcz Alaine kapcsolatát?
     KG: Miklós és Alaine viszonyát Nádas Péter írta meg, ennél tökéletesebbet erről mondani nem lehet.

     SzD: A levelezéskötet utószavára^[6] gondol, igaz?
     KG: Igen. Alaine és Miklós nagyon erősen, mondjuk így, kölcsönösen függő viszonyban voltak. Miklós hagyta kiszolgálni magát, például a háztartásban, Alaine azonban próbált Mészöly írói tehetségén vagy legalábbis nyelvi tehetségén felnőni. Ott van például az Asszony a fronton története. Nem titok. Alaine megírta a kéziratot. Szigligeten voltunk. Asztalnál, társalgóban is együtt. Miklósnak az volt a szokása, hogy ha lehetett, az Alkotóházban külön szobában lakott. De azért Alaine-nél is ő érezte háziúrnak magát. Alaine persze megmutatta neki a kéziratot. Miklós dühöngött. Azt mondta, hogy itt egyetlen mondat nincs befejezve. Én is kézbe vettem, Alaine jóváhagyásával javítgatni kezdtem interpunkciós, helyesírási, mondatszerkesztési szempontból. Végigolvastam, utána Judit is, elcsodálkoztunk, hogy milyen bátor, nagyszerű könyv. Aztán Miklós is elolvasta. Olyan volt a kézirat, mint amikor az ember meglát egy darab nyers húst a hentesnél, és szinte már érzi az ínyén, milyen finom étel lesz belőle. Alaine kéziratát az egyik barátnője gépelte le, Márta (én jobban ismertem a férjét, a Hölderlint, Énekek énekét fordító és izlandi saga-költőt).

     SzD: Bernáth Márta, akinek Bernáth István volt a férje.^[7] Alaine ezt úgy mesélte, hogy az Asszony a frontont egy barátnőjének mondta magnóba vigasztalásul, és aztán Nemes Nagy Ágnes biztatta arra, hogy adja is ki. Mészöly már csak a szinte kész kéziratot olvasta egy éjszaka.
     KG: Arról én is hallottam, hogy Nemes Nagy Ágnes mondott ilyesmit Alaine-nek, de azt tudom, hogy Szigligeten Miklós javítgatott a kéziraton. Teljesen kusza kézirat volt. Alaine Romániában járt iskolába, a magyar helyesírása gyenge volt, magnóba szeretett beszélni, és a kézirat gondozását másokra hagyta.

     SzD: És mi a véleménye arról, hogy a Pontos történetek, útközben Polcz Alaine magnóra mondott, majd legépelt úti jegyzetei alapján készült? A levelezésük alapján volt egy megállapodás köztük. Alaine a családjához ment ki, járta Erdélyt, és közben anyagot gyűjtött a férjének. Ehhez az is hozzátartozott, hogy Mészölynek nem mindig adtak útlevelet.
     KG: A Pontos történetek már kész könyv volt, amikor én Mészölyéket megismertem, úgyhogy erről nincs közvetlen emlékem. Azt nem gondolnám, hogy Miklós direkt megbízást adott volna nyersanyag gyűjtésére. Valószínűleg nem akart Alaine-nel menni. A kölcsönös függőség kétségbevonhatatlan tény, és érezhető volt kettejük között állandóan. Még olyanformán is, hogy Mészöly ezt a szöveget majdnem végleges állapotában egyszerűen átvette Alaine-től. Miklós ezt úgy szokta emlegetni, hogy tulajdonképp Alaine ment el helyette Erdélybe.

     SzD: És a többi utazásról, a nyugat-európai utakról mesélt valamit?
     KG: Miklósnak azt a korszakát, amikor autón járta Európát, én nem ismertem. A Citroën kacsát a világ legjobb autójának tartotta, nagyon szerette. És amikor már betegeskedett, mi is jártunk vele. Nekünk akkor egy Škodánk volt, de az totálkáros lett, egy részeg sofőr belerontott a házunk előtt parkoló kocsiba. És Miklós átadta nekünk a kocsiját azzal a feltétellel, hogy őt vagy Alaine-t néha kivisszük Kisorosziba. Jártunk egy darabig Miklós autójával, talán hónapokig. A mi nagy kalandunk az volt, hogy egy alkalommal télen Szigligetre menet ablakmosó folyadékot akartam venni, de fagyállót vettem véletlenül, és beleöntöttem az ablakmosó-tartályba. Már Badacsony felé jártunk, sűrűn meg kellett állni, hogy levakarjam a szélvédőt, aztán Szigligeten egy autószerelő nagy nehezen kitisztította a kocsit. De a fagyállóból maradt a flakonban valamennyi a csomagtartóban, és később egyszer, már Pesten, amikor Miklós nagyon megszomjazott, jól meghúzta. Judit vitte be a Péterfy Sándor utcai kórházba, kimosták a gyomrát.

     SzD: Igen, ezt a történetet Alaine is leírta az Egész lényeddel című könyvében. Állítólag három napig volt életveszélyben. Térjünk vissza ahhoz, hogy kik jártak Mészölyhöz akkoriban, milyen témákról beszélgettek.
     KG: Van egy fénykép, ahol nagyobb társaságban ülünk Miklóséknál Kisorosziban. Mindig politika volt a fő téma. No meg Szekszárd, és mindenekelőtt Porkolábvölgy, Miklós menedéke, erről mindig meghatottan, érzelmesen beszélt. Úgy, mint egy nagy író a nagy életélményéről. Ezt is kicsit ironikusan mondom, de talán érti. Amikor Szekszárdra ment, mindig hozott bort három- vagy ötliteres üvegdemizsonban. Az első és a második este jókat ittunk belőle, de harmadik nap már megsavanyodott, ki kellett önteni. Nem tette rá a dugót. De a solymászatról például hiába próbált volna beszélgetni velem, érzéketlen voltam.

     SzD: Úgy tudom, Hanák Péterrel is összejártak.
     KG: A Közép-Európa kultúrrégió kérdése erősen foglalkoztatta Miklóst, és erről Hanákkal, másokkal, még Erhard Busekkel^[8] is beszélgetett, Rudi Chmel mutatta be neki. (Én Busekkel nem találkoztam.) Szigeti Lászlóval is ez kapcsolta össze, ez a Párbeszédkísérletből is kiderül,^[9] Szigeti Lacinak ez nem csak eszménye volt, hanem a gyakorlatba is át tudta ültetni mint könyvkiadó. Ennek az eszmének a történetírás köréből kétségtelenül Hanák Péter az egyik fő hirdetője volt. A kezdeményezés Szűcs Jenő nevéhez fűződik, a szamizdat Bibó-emlékkönyvbe (1980) írt cikke (Európa három történeti régiója), a közéletben és publicisztikában pedig Konrád és Kundera. Hanáknál ez a gondolat abban gyökerezik, hogy eltávolodott Bibó István kiegyezés-kritikájától. Kétségbe merte vonni, igaza van-e Bibónak a kiegyezést elmarasztaló nézeteiben. Ez szerzett Hanáknak széles körű elismerést osztrák és nemzetközi történészkörökben. Később jöttek „kert és műhely” tanulmányai,^[10] amelyek vonzó életszerűséggel töltötték fel a kiegyezés-kritikát. Én Szűcs Jenővel jó kapcsolatban voltam a Sumer és magyar?^[11] óta. A Hanák–Mészöly kapcsolat valójában érdekes poligon érintkezés volt. Jenő kutatásai a nemzettudat, azaz a magyar nemzet önmeghatározásának kísérletei történetéről (próbálok pontos lenni, mert Szűcs Jenő teljességgel antinacionalista volt), Mészölynek az abszolút magyar tudata és Hanáknak a zsidóból magyar nemzetivé, abból Közép-Európaivá váló gondolkodása érdekes konfigurációt alkotott. Hanáknak nagy társasága volt, én nem tartoztam bele, de jóban voltunk a hetvenes évek vége óta (amikor mindketten filmsorozatot csináltunk a TV-ben saját témáinkból), Hanák élete vége felé szorosabban is. Világosan kibontakozott az említettek munkásságában, közéleti szerepében egy Közép-Európa koncepciója, amely Rudi Chmelhez, Szigeti Lászlóhoz, Petr Pitharthoz,^[12] Erhard Busekhez, távolabb Václav Havelhez is kapcsolódik, ezért nevezem poligonnak. Ebben már nincs benne semmi Kossuthék Dunatájából, hanem inkább a polgári Közép-Európát jelenti. Hanák polgári gondolkodású és életvitelű ember volt. Mészöly meg hát, ugye… a Babits-regények világából jön, az ő alakjait kell nagyvárosban – vagy az egzisztencializmusban – elhelyezni.

     SzD: Hogyhogy, ön szerint látszott Mészölyön valamiféle kisvárosi vagy vármegyei mentalitás?
     KG: Miklós ügyvéd bátyja,^[13] aki olykor meglátogatta, határozottan vármegyei kinézetű ember volt. Mészöly ezt a világot jól ismerte, de neki semmi identitásérzése nem volt vele. Hanákékkal kapcsolatosan még elmondok egy epizódot. Egy őszi napon, halottak napja környékén Miklósék vendégségben voltak Hanákéknál. Elmenet Alaine óvatlanul két gyertyát gyújtott, kitette őket az ablakba. Nem tudom, ismeri-e a lakást. Nagy barna bársonyfüggönyeik voltak. Egyszercsak valaki az utcáról felcsöngetett hozzánk, hogy ég a függöny az ablakban. Minekünk nincs utcai ablakunk, nem vettük észre, átmentünk Mészölyékhez, volt kulcsunk egymás lakásához, és láttuk, hogy valóban ég a függöny. Valahogy lerángattuk a karnisról, hívtuk a tűzoltókat. Hanákékat nehezen értük el telefonon, nem volt meg a telefonszámuk. Amikor végül sikerült beszélni velük, Alaine nagy csodálkozva kérdezte, hogyhogy meggyulladt a függöny. Miklós rendíthetetlen nyugalommal vette tudomásul az ilyesmit.

     SzD: Én a Mészöly halála utáni években még egyetemistaként jártam a lakásban a hagyatékot kutatni. Mivel Pécsről utaztam, Alaine nagyon kedvesen felajánlotta, hogy megszállhatok éjszakára is. Amikor egyik reggel kérdezte, hogy aludtam, én bevallottam, hogy nem sokat, mert egy egér állandóan felébresztett. Vízkereszt után voltunk, és a karácsonyfáról lepotyogott diót görgette a nagy műteremszobában a dobogón, ami felerősítette a hangot. Alaine megkért, hogy intézkedjek, vegyek mérget. Én erre félig viccesen közöltem vele, hogy ne haragudjon, de én a Jelentés öt egérről írójának lakásában nem vállalkozom effélére. Nevetett. A lakás a könyvek mellett tele volt festményekkel is, például másik régi barátjuk, Vajda Júlia képeivel. Jó, hogy megakadályozták a lakástüzet.
     KG: A Vajda Júlia-képek egy része a mi időnkben Alaine ágyneműtartójában volt. Miklósnak a nagyszobában állt az íróasztala egy könyvespolccal, de ott nem szeretett dolgozni, ott a korrektúraíveket lapozgatta. Amikor dolgozott, a kisszobában ült, eredetileg ez volt a cselédszoba, az ablak a lichthófra nyílt, itt volt az ágya és a kis asztal, ezen állt az írógépe. Egy idő után megtanult komputeren írni. A komputerre áttérés mértéke életkorfüggő volt a nyolcvanas években. Én Amerikában kényszerűen elég hamar kezdtem használni (egy elektronikus írógép átmeneti időszaka után, azon már volt egy sornyi betűkijelző, és tudta a sorkizárást). Mészöly is áttért a komputerre, de nem tudta megszokni, hogy ezen nem kell minden sorvégen leütnie az entert, és nem kell kitennie az elválasztójelet. Pontosan úgy írt, mint írógépen, rengeteg melléütéssel. Járt hozzá valaki, aki tanítgatta, s Miklós végül megtanulta azt is, hogy a szavakat vagy bekezdéseket be lehet feketíteni és átemelni a szöveg más részébe. Hónapokon át lelkesen áradozott a blokkműveletek alkotáslélektani vagy filozófiai szerepéről. Nem tudom, hogy ez az ő szava-e vagy szakkifejezés, mindenesetre azt láttam, hogy Miklós nagyon odavolt érte.

     SzD: A Hamisregény is ilyen „blokkművelet”-könyv ezek szerint. Korábbi műveinek ollózása-ragasztása.
     KG: A Hamisregényt Kisorosziban mutatta nekem. Oda sok embert meghívott.

     SzD: Orosziban a nyolcvanas évek elején ellenzéki összejöveteleket szervezett Mészöly, ezekről van emléke?
     KG: Valóban, őhozzá leginkább ellenzékiek jártak. Kukorelly mint szomszéd mindig átnézett. Akkor Nádas már elköltözött onnan. Orosziba nyaranként, amikor Miklós kint lakott huzamosabban, többször vittük ki Alaine-t, mi is jó néhányszor voltunk. Megmutatták a szigetcsúcsot, elsétáltunk a bányatóhoz, fürödtünk is. Egyszer Vásárhelyi Miklóst és feleségét vittük ki, és akkor is elég nagy társaság gyűlt össze. Egy kis anekdota: mikor a társaság elvonult, Miklós mérgelődött, hogy a kertben Radnóti Sándor kitaposta valamelyik sarjadó növényét. (A méreg oka mélyebben az volt, hogy Mészölyt egyszer a Holmi elutasította, és sértődése szervesült.)^[14]

     SzD: Nemes Nagy Ágnesről, Lengyel Balázsról beszéltek Mészölyék?
     KG: Miklós nagyon szerette Nemes Nagy Ágnest, és neki is, meg Alaine-nek is állandó visszaemlékezés-témája volt, hogy az ’56-os napokat együtt töltötték, és miket éltek át.^[15] Arra nem emlékszem, hogy Lengyel Balázsék a mi időnkben jártak volna oda, akkor ők már rég elváltak. Amikor Nemes Nagy már ágyhoz kötött beteg volt, Alaine rendszeresen ebédet főzött neki, egyszer-kétszer Judit is vitt neki meleg ételt.

     SzD: Szomszédjaként, barátjaként Mészöly esendőségeit is megismerte, de hogyan látta írói munkásságát? Vannak kedvenc Mészöly-művei?
     KG: Az én Szilágyi János Györgyhöz kapcsolódó pénteki társaságomban^[16] Az atléta halála érdekes módon szimbolikus jelentőséget kapott. Mi munkás emberek vagyunk, akik leülnek és dolgoznak, és ha valami készen van, akkor már csak azt nézzük, mi a következő feladat. Ezt az Őze Bálint-os mondatot, hogy a győzelem után azonnal „készülni kell az őszi versenyekre”, Szilágyi dobta be a pénteki összejövetelek beszélgetéseibe, és amolyan életjelszó lett. Szilágyi szerette Mészölyt, jelentős írónak tartotta, de nem jártak össze, kétszer-háromszor ha találkoztak. Amikor nálunk volt a péntek este, Miklós is átjött.

     SzD: Az atlétaság mint munkaetika? Hildi ezt írja: „Ha jól összeszámolom, kevés olyan napunk volt a tíz év alatt, mikor Bálint ne készült volna valami versenyre…”
     KG: Nem maga az atlétaság. Se Szilágyi, se én soha életünkben nem sportoltunk, de az, hogy az életed kitöltik a teendőid, és ha megcsinálsz, elérsz valamit, már nem az számít, hanem a következő feladat. Szilágyinak sokkal többet számított, hogy ő maga elégedett legyen valamivel, mint hogy bármifajta elismerést kapjon érte. Gondolom, magának Mészöly a legkedvesebb írója, ha könyvet ír róla...

     SzD: Ha nagyon élére állítjuk a kérdést, akkor az ő korában szerintem ő volt a legnagyobb magyar prózaíró. Versenyben van Mándy, Örkény, Ottlik és még néhány név, de azért nem sok. De hát én elfogult vagyok.
     KG: Lehet, hogy magának van igaza. Esterházy Péter, Nádas Péter még fiatalok voltak, és még nem pályájuk csúcsán (bár a Fancsikó és Pinta, a Termelési-regény, illetve A Biblia, a Kulcskereső játék már megvoltak). Németh László már a harmincas években saját maga epigonjává vált, és más prózaíróink nem hasonlíthatók Mészöly paradigmatikus írásaihoz. A költőket kihagyjuk ebből a játékból?

     SzD: Maradjunk a prózánál talán.
     KG: Jó. Mándynak vannak írásai, amelyeket nagyon becsülök, de ezek nagyobbrészt – talán méltánytalanul mondom – szösszenetek. A Mándy-mitológia érvényes mitológia, jól bele tudja élni magát az ember a külvárosi közegbe, amelynek erős zsidó atmoszférája van (Teleki tér), vagy a mozivilágba, de ez mitológia. Déry is ott van a mezőnyben. Nem biztos, hogy a Felelettel, és az se biztos, hogy fiatalkori avantgárd műveivel, hanem a G. A. úr X.-bennel és A kiközösítővel. Örkényt sokra tartom, nagyon is szeretem, számomra elbeszélő prózájának a Szilveszter és a Niagara Nagykávéház a csúcsa. A drámái, azok autonóm világ, de ha belegondolunk, igazodása Aczél elvtárshoz, leginkább a Rajk-perről szóló darabban...

     SzD: A Forgatókönyv című darabra gondol?
     KG: Igen, ez kicsit relativizálja Örkényt. Mészöly meg Örkény egymás mellé állítható úgy is, hogy egyikük az Aczél-korban sikeres lett, a másik meg akkor nem tudott sikeres lenni. Persze az Egyperces novellák nagyobb része zseniális, a posztumusz kiadások felduzzasztották ugyan, de akkor is zseniális. De nem akarnék belesétálni abba a zsákutcába, hogy mert Mészölyről van szó, más, talán nem kevésbé fontos írókat leszólok. Igen gazdag volt a kor irodalma. Szóval, ha az ember úgy gondolja, hogy Szophoklész Oidipusz Kolónoszbanja a korszak nagy műve, azért van hely mellette fiatalabb kortársának, Euripidésznek is.

     SzD: Mészölytől mit szeret leginkább?
     KG: A Saulus, az biztos, hogy a legjobbak között van, meg a solymászkönyve is, a Magasiskola, és a már említett Atléta persze. Az esszéit nem olyan nagyon szeretem. Az előbb említett Ottlik egykönyves szerző. Az Iskola… nagy hatással volt énrám is, de ez voltaképp azért egy önálló Musil-variáció. Megértem Lengyel Péter elköteleződését iránta, de Mészölyt én is magasabbra teszem.

     SzD: Mészölynél is sok az átvétel, az ihlető olvasmány.
     KG: Ez megvan sok magyar íróban, még ha régen nem hívták is intertextualitásnak. Németh László is abból élt voltaképpen, hogy egy-egy elolvasott könyv után saját gondolatokat generált minden nap. Mészölynek a beszélgetéseinkben is Camus volt a csillaga, talán Camus és Beckett. Ez eléggé nyilvánvaló. Az ő esszéisztikus jegyzetei olvasónapló benyomást tettek rám, vagy mondjuk úgy, hogy ezek „jegyzetek olvasás közben”. Végtére is, ha az ember olvas, nem tud nem figyelni a mások kérdésfeltevésére vagy gondolatmenetére.

     SzD: És mi a véleménye a Saulus bibliai világáról?
     KG: A Saulusban nincs annyi couleur locale, mint Spiró regényében, a Fogságban. Spiró külön kutatásokat folytatott (Jeruzsálemet illetően ezt már A jövevényben kezdte). Miklós – úgy tudom – nem is járt Jeruzsálemben, de abban a nagyon absztrakt magasságban, amelyben ő a meggyőződés-váltás problémáját tárgyalja, tényleg erőteljes légkört teremtett meg. Én, amikor először voltam Jeruzsálemben, a Damaszkuszi-kapu és a Jaffa-kapu voltak az orientációs pontjaim, persze nem Mészöly miatt. A város a Damaszkuszi-kapun kívül és belül két, egészen más világ. A kapu belső tere terem nagyságú, és amikor innen belép az ember az óvárosba, és megáll az ókori topográfia szerinti három főút elején, az az arab–zsidó–keresztény világ találkozási pontja. A kaputól Észak felé elindulva azonnal benne vagyunk a mai muszlim világban. A Damaszkuszi-kapunál át lehet élni a váltást a két világ között. Na most, amit Mészöly a regényben megírt, az éppen a teljes megváltozás, váltás egy világnézetről egy egészen másra.

     SzD: Azt mondja, hogy a pálfordulásban magának a helynek is van szerepe? A hely határjellegének?
     KG: Mészöly az Apostolok cselekedeteinek leírásából közelít, és erősebb benne a keresztény élmény, mint a zsidó. Pál apostol leveleiben sokkal több gondolatiság van, mint az Apostolok cselekedetei narratívumában. És Mészölynél ez hitelesen jelenik meg.

     SzD: Egy szekszárdi származású Mészöly-kutató, P. Simon Attila szokta mondani, hogy Mészöly sivatagában „szurdik” is van, méghozzá tolnai nyelvjárásban.
     KG: A szurdik nem más, mint a „vádi” (wadi), azaz „száraz meder”, arabul. A tavaszi esőzések után lefolyik benne a víz, kiszárad, de mindig van valami gyér növényzet benne. Szemben a partok sivatagával. Ebben pontos a Saulus.

     SzD: A Saulus palesztínai sivatagának és a Magasiskola hortobágyi pusztájának szerintem vannak közös vonásai, akármilyen furcsa, a térélmény mintha hasonló lenne.
     KG: Ezt nem tudom, de a Kiskunsági Nemzeti Parknak az országút mellett néhány négyzetkilométernyi része valódi homoksivatag volt, igazi homokdűnékkel. Ezt most már eléggé beépítették, ha a Kunságban jár, ott minden város túl van fásítva. A túlfásított alföldi falvak 150 évvel ezelőtt homokpuszták voltak. Ebből a szempontból Mészöly regényének némi tájélmény, némi olvasmányélmény és nagy képzelőerő a forrása. A Saulusból elágazik egy témakör, amelyet eddig nem érintettünk. A vallás és ennek az oldalágán a zsidóság.

     SzD: A posztumusz közölt A zsidókérdés útvesztői című tanulmányára gondol?
     KG: Az is egy blokkművelet-tanulmány volt, a zsidókérdés-tanulmány. Talán nem egészen Mészölyé, de Wilheim Andrásé is. Ha jól emlékszem, először ő adta ki a Holmiban, két részletben. Kötetben részben más a szöveg. Nem lezárt írás.

     SzD: Igen, Alaine tudta és jóváhagyása nélkül közölte a Holmi 2004-ben.
     KG: A zsidókérdés-esszé ügyében próbálok pontosan fogalmazni. Mészöly ott nagyon pontosan leírja a zsidók helyzetét a magyar társadalomban, anélkül, hogy a legcsekélyebb mértékben megkísérelné az azonosulást velük, ezen a ponton én idegennek érzem az ő cikkét. Sok benne az olvasott, kevés a megélt anyag. (Van az is, de épp a Két emlék nem tartozik hozzá szervesen.) Két világ, zsidók és magyarok. Miklósnál én soha nem tapasztaltam a nemzeti büszkeség túlzásait, magyarkodást vagy ilyesmit meg végképp nem, de az, hogy vagyunk mi és vannak a zsidók, mert ez az alaphangja, ez nem szerencsés. Schweitzer József^[17] éppen a Jelenkorban mondta, utolsó nyilatkozatai egyikében: „A magyarországi zsidók magyar zsidók akartak lenni. Beleilleszkedve a művelődésbe, a kultúrába. (…) Ez az alapvető törekvés nem mindig talált őszinte elismerésre, de a törekvés mindig őszinte volt, hogy tudniillik a magyarsággal együtt, magyar zsidókként szerettünk volna élni.”^[18]

     SzD: Mészöly gyógyíthatónak tartotta a társadalmi traumát, a „nemzeti tudat” terápiájának lehetőségét kereste.
     KG: Igen, de nem volt pedagógus alkat. Visszatérnék a vallásra. Alaine vallásos volt, templomjáró, de nem szigorúan ritualista, őt főként a túlvilág – a halál folyamata alatti és utáni élet – érdekelte. Ezen Miklós mosolygott, de őt is gyakran elragadta a fantázia az irracionalizmus távlatai felé. Hogy van dimenzió a racionális világon kívül, talán ez a precíz kifejezés; hogy érdemes számot vetni azzal, hogy más dimenziók is vannak. És a lelki élet, a váratlan koincidenciák nagyon izgatták. De a szó egyházi értelmében nem volt vallásos. Azt el nem tudom képzelni róla, hogy imádkozott volna. Ebben az értelemben biztos nem volt vallásos. Ismerte Bulányi Györgyöt…

     SzD: Ő ki volt?
     KG: Bulányi a szocializmus idején katolikus szerzetes-papként dogmatikai érvekkel szembefordult a békeegyházzal, a papi hierarchiával. Ült börtönben, megtiltották, hogy misézzen, kiközösítették az egyházból, egyebek. Kis gyülekezete a lakásán járt össze, a mi időnkben történetesen a Városmajor utcában, a velünk szemben álló házban lakott. Én soha nem beszéltem Bulányival, de az utcán láttam. Nem hinném, hogy rendszeresen összejártak volna, de Mészöly szimpatizált vele. Ennek kézenfekvő oka, hogy Bulányit üldözte a Kádár-rendszer, és Miklósban ez rokonszenvet keltett. Bulányi dogmatikus katolikus merevséggel és a teológiai dimenzióra is kiterjesztve a személyes felelősséget hirdette, és ez tetszett Mészölynek. Őszintén szólva, ez nekem is tetszik, de sokkal messzebbről, mint Miklósnak. Ő volt az egyetlen egyházi ember, akivel Mészöly érintkezett.

     SzD: Előző beszélgetésünk után kicsit utánanéztem én is Bulányi Györgynek. Az ő mozgalma a katonai szolgálatmegtagadást hirdette. Ezt a gondolatot Mészöly is támogatta fiatalkori háborús tapasztalatai miatt.
     KG: Ehhez tartozik, hogy a Városmajor utcai házban, a kert felől nyíló kis kertészszobában (ahol volt egy falikút meg egy kis WC is) hosszabb ideig lakott Csapody Tamás. Nagy érdeme volt, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, egész fiatalon szerepet vitt a szolgálatmegtagadók csoportjában, ez beszélgetési téma volt Mészöly és Csapody között. Egyszer-kétszer hármasban is beszélgettünk, és mintha Miklós, az egykori katona, vállalt is volna valami fellépést a mozgalomban, erre pontosan nem tudok visszaemlékezni, de az biztos, hogy erkölcsileg támogatta őket.

     SzD: A Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájának 1985-ben Mészöly lett az első elnöke.
     KG: Nyilván Csapody kérte fel. (Csapody ma egyébként a Semmelweis Egyetemen a Magatartástudományi tanszék docense, a holokauszt történetével, egész konkrétan a bori munkaszolgálat történetével foglalkozik, páratlanul jó kutató.) Amikor Kőszeg Ferenc megalakította a Helsinki Bizottságot, akkor is rögtön Miklós lett a tiszteletbeli elnöke. Miklós erre büszke volt. (Visszavonulása után a formális tisztséget én örököltem tőle.) Egyébként nekem is volt egy tanítványom, aki börtönbe került szolgálatmegtagadás miatt.

     SzD: Mesélt Mészöly a háborús emlékeiről is?
     KG: Írt a hadifogságról, a szökéséről, de nem beszélt róla. Nekem feltűnt, hogy az egyik kezével nem tudott emelni. Csomagcipelésnél egyértelműen segítségre szorult. Azért tűnt fel, mert Dobrovits Aladár professzor, egyik tanárom az egyetemen, hasonló bizarr bénultságot szerzett a hadifogságban.

     SzD: Nem lehetséges, hogy ez Mészöly kézműtétei miatt lehetett inkább? Dupuytren-kontraktúrája volt, ami egy kötőszöveti betegség, összehúzza, zsugorítja az ujjakat.
     KG: Az utcáról, a Városmajor utcai házról még szeretném elmondani, hogy annak idején Basch Lóránt hívta oda Miklóst, ezt Alaine elég pontosan többször leírta. Alaine-nek az idők mélyén volt egy albérlete a közelben, a Csaba utcában, ezt csak elbeszéléseiből tudom, onnan költözött Miklóshoz. Maga a ház, a Városmajor utca 48/b, pontosabban annak a földszinten az utcai része a mi időnkben még Nyugat Emlékmúzeum volt. Egykor a majdani múzeum volt Basch lakása, a ház államosítása után ő maga hívott a ház más részeibe lakókat. Lakott itt Kass János és Hajnal Gabriella is.^[19] A rendszerváltás után az önkormányzat eladta a lakásingatlanokat, Mészölyék és mi is megvettük a lakásunkat. A hetvenes évek óta az első emeleti lakásban egy vállalkozó, Haris György lakott, ő is megvásárolta a lakását, majd a PIM-től megszerezte a Nyugat-múzeum helyiségeit is, két kiállítást rendezett benne (Gábor Marianne festő- és Jung Zsenya fotóművész egyéni tárlatát), mindjárt ezután pedig irodája vette át a helyiséget. Idővel kivásárolta a ház többi lakóját is, amikor már csak hárman maradtunk, Mészölyék, ők és mi, némi nyomásra mi is eladtuk neki a lakásunkat. Mészölyék életük végéig ott maradtak. Ma Nyugat Emlékház nincs, helyén lakásétterem működik, a kapu mellett az egyik oldalon cégfeliratok, a másikon emléktábla: Ebben a házban élt és alkotott több mint 34 éven át Polcz Alaine és Mészöly Miklós.