Reggelente sétálok, ennek a derékfájás az oka. Vagy a hátfájás. A séta rá a gyógyír. A mondatokat, amelyek hegynek felfelé eszembe jutnak, lefelé bediktálom a telefonomba. Régen különböző füzetekbe írtam, különféle tollakkal. Kerestem a megfelelő füzetet, tollat. Nem ezen múlik, beláttam egy idő után. Min múlik akkor? A kilencvenes évek közepén néhány versért kapott honoráriumból két hétig futotta sörre. Kollégiumban laktunk, a kaját otthonról hoztuk. A szüleimnek, azt hiszem, tetszett, hogy írtam. Nem tudom, tetszett-e az is, amit. Nem vették komolyan. Én igen, de máshogyan, mint most. Halálosan. Délután apámmal című első könyvem egy éve jelent meg a Kalligram Kiadónál. Budapesten élek, négy csodálatos nővel. Huszonkét éve dolgozom könyvvizsgálóként, szeretem, nem adnám fel az írás miatt. Az írást sem, semmi miatt. Miért írok, kérdezte egy barátom. Igyekeztem kerülni a nagy szavakat. Meghalnék különben, feleltem. Nem változik semmi? Csak a mondatok. Kilencvenhétben a Holmi tól Domokos Mátyás kézírásával jött a kedves, elutasító válasz, A5-ös, sárgás, merített papíron. Legalábbis így emlékszem. Anyám kidobta lomtalanításkor. Vagy megvan mégis, csak keresnem kellene? A Jelenkor t nem kell keresnem. Itt van.
Öreglány Nem találkoztam még Ildikó anyjával. Ha beszél róla, anyámnak, muternak nevezi, néha öreglánynak. Aggódik az öreglány, mondta tavasszal, a vizsgaidőszak közepén. Aggódhatott is, Ildikó épphogy átment a vizsgákon. Persze, ha nagy baj van, kisegítem. Másodéves az egyetemen, ahol tanársegédként dolgozom.
Az őszi szemeszter kezdete óta szombat esténként nála alszom, a lakótársa minden hétvégén hazautazik. Anya, menj el orvoshoz, ha köhögsz, kiabálja reggel a telefonba, eltartja a szájától, nincs profilkép beállítva, visszhangzik az egész lakás. Anya, járvány van! A telefonban anyának hívja.
Az albérlet huszonhét négyzetméter. A bejáratnál jobbra harmonikaajtóval leválasztható főzőfülke, beépített elektromos rezsó, szemben fürdőszoba, a végében kád, a mosógép a vécéhez szorítva. Egyetlen szoba, a parketta hullámzik, az ablak alá fektették a matracokat. Nincs függöny, redőny sem. Az utcai lámpát körülnőtte a ház bejárata elé ültetett hársfa, a csupasz ágak között sárga fény szűrődik át, éjjel megvilágítja a falakat.
Mutogatok, hogy tegye már le a telefont, átölelem, a hálóingen át megfogom a mellét. Nem zökken ki, rácsap a kezemre, mint Hermione a Harry Potterére Az azkabani fogoly vége felé, amikor az időnyerő szerkezetet tekeri háromszor vissza. Ez a legjobb jelenet a filmben. Ildikó kiabálva beszél, pisztolyt formál a kezéből, mutatóujját a halántékához szegezi. Vonásai nyugodtak, mintha nem volna dühös az anyjára.
Mit csináljunk ma, kérdezi, miután a telefont kinyomta. Éhes vagy? Főzzünk! Kiderült, hogy félreértette, nem az anyjának fáj a torka, hanem az apjának, de az apja nem hajlandó kimozdulni otthonról, orvoshoz főleg nem megy, a rendelőben csak összeszed valamit. A mutert az érdekli, mikor megyek már haza, mondja. Kövérkés, alacsony asszonynak képzelem az anyját, pufidzsekiben, a gyógyszertár felé siet, rövidre nyírt, zsíros hajjal, gyorsan beszél, a mondatok végét elharapja. Akkor az apja biztosan giliszta, görbe a háta, papucsban jár a ház mögé cigizni, titokban, hogy senki ne lássa.
Legszívesebben csak feküdtem volna a matracon. A szomszéd háztetőn galambok gyülekeztek, az a fakószürke, ronda, városi fajta, amit utálok. Leszálltak, magasba röppentek. Lebegett a galambtoll. Tavaly ilyenkor, a portói hotelben reggelente a sirályok ébresztettek, képtelenség volt aludni a vijjogásuktól. A szemközti ház kéménye tövében fészkelt egy sirálycsalád, a fiókák szürke, kibolyhosodott teniszlabdához hasonlítottak, a szülők félóránként kirepültek a folyó felé.
Nem vagyok éhes, mondom. Ildikó különben se szokott főzni, vajas kenyeret csinál, az a specialitása, szeletelésben béna, összefarigcsálja a veknit, de vastagon keni a vajat, sózza, csípőspaprikát karikáz a tetejére.
A sarokba tolt négyzet alakú asztalon, reklámszatyrokban tárolják a kenyeret. Felállok, az asztalhoz megyek, a kést a zacskók alatt találom. Nincs rendes kenyérvágó kés, ezt az egyetemi menzáról lopott recés élűt használják. Levágok két szeletet, a tányérra dobom, odaviszem a matrachoz. Ildikó álmosan felnéz, kihajtogatja a csomagolópapírt, kenni kezdi a vajat. Nem maradhatok sokáig, mondom. Ebédre haza kell érnem. Leereszti a kezét. Azt hittem, együtt töltjük az egész napot, feleli. A nagyszüleimhez megyünk ebédre, mondom, minden második vasárnap. Nem emlékszem, beszéltem-e neki erről. A nagyszüleidhez, kérdezi. Igen, oda. Főznek? Persze. Illetve, vasárnap tulajdonképpen nem. Összegyűjtik a maradékot az előző napokról, zöldbabfőzeléket, pörköltet, rakott cukkinit, a cseréptálban felöntik tejföllel és mehet a sütőbe. Nekem csak egy nagyanyám él, mondja. Apám anyja, tavaly hozzánk költözött. Sajnálom, felelem. Lesöpröm az ajkára tapadt morzsát. Az enyémek aktívak. Nagyapám bejár az irodába, könyvel, megtartott pár régi ügyfelet.
Ezt úgy kell elképzelni, kérdezi Ildikó, mint a filmekben? Milyen filmekben? A filmekben. Terített asztal, porcelánedényben leves gőzölög. Tyúkhúsleves, cérnametélttel, külön tálban a zöldségek, a hús. A férfiak öltönyben, nyakkendőben, elegáns kosztümben a nők. Egyenes háttal ülnek a széken. Csiszolt kristálypalackban sötét színű likőr, Amaretto, azt még sosem ittam. A palack szája üvegdugóval lezárva. Tudod, ami úgy néz ki, mint az analplug. Beilleszted a dugót az üveg szájába, félfordulatnyit csavarni kell, hogy pontosan zárjon. Reszelős a hangja, üvegpor marad utána a bőrödön. Cseléd is van? Fekete egyenruha, csipkekötény, a rövid szoknya felcsúszik a combján, ahogy a levesestállal behajol, apró, barna szemű lány, biztos ő vette el a szüzességedet.
Te komplett hülye vagy, mondom. Nálatok nincs vasárnapi ebéd? Nálunk, Tiszamogyoróson? De igen, hogyne volna, folytatja Ildikó ugyanazzal a lendülettel, apám disznószaros nadrágban ül asztalhoz, kikiabál az öcsémnek, hogy fejezze be a kurva videójátékot. Az öcsém nem hallja, fülhallgatóban játszik. Muter fakanállal a kezében megy a szobába, a rántás a konyhakőre csöppen, leguggol, ujjbeggyel felszedi, mire visszaér az öcsémmel, odakap a krumplipüré, és apám végez a levessel. Apád nem balhézik a krumplipüré miatt? Dehogy balhézik. Sosem balhézik anyámmal. Különben is, utálja a krumplit, magában eszi a húst vagy kenyérrel. Ne aggódj, van rendes kenyérvágó késünk, akkora, mint egy jatagán, apám hetente megélezi, borotválkozhatsz is vele.
[...]
