Gyerekkoromban anyukám sokat olvasott nekem, és arra tanított, hogy szeressem a könyveket. Azt hiszem, már azelőtt olvasóvá nevelt, hogy valójában olvasni tudtam volna. Sőt, még túl jól is sikerült a dolog, mert hamarosan már én is könyveket akartam írni.

Eleinte rám hagyták a dolgot. Gondolták, hogy úgyis kinövöm. De persze nem nőttem, ők meg évekig próbáltak lebeszélni az egészről. Időpocsékolásnak tartották az írogatást. Azt mondták, esélytelen, hogy bármit is elérjek ezen a területen. És még ha ki is derülne, hogy van egy kis tehetségem, megélni akkor sem fogok tudni az írásaimból.

Aztán amikor 2017-ben publikálni kezdtem, hirtelen nagyon büszkék lettek rám.

Az utóbbi négy évben különböző folyóiratokban jelentek meg verseim, én pedig azt reméltem, hogy ha folyamatosan kapom a pozitív visszajelzéseket, akkor előbb-utóbb elmúlik a belső bizonytalanságom. Hogy csak az kell, hogy elég sok neves folyóirat közöljön, és akkor majd biztosan tudni fogom, jó az, amit csinálok, és helyem van ebben a szakmában. 

Innen már csak egy lépés az a rögeszme, hogy ha a Jelenkorban nem jelenek meg, akkor nem is érdemes írnom, mert tehetségtelen vagyok, és úgyse fog senki komolyan venni. Akkoriban minden friss lapszám borítóján ismerősök nevét kerestem, és irigykedtem rájuk, amiért ők már elértek valamit.

És most itt a nevem ezen a sárga borítón, ami valószínűleg a Holdról is látszik. Valaki most biztosan irigykedik rám, és azt hiszi, hogy elértem valamit.