(Kicsi naplóm) Ma operában voltunk, írtam 1962. december 26-án, írja. Emlékkönyvbe és sajátba, magyarázza, azt kezdtem így. Egy apró lakattal zárható fülű, kék műanyag huzatú könyvecskét (ajándék lehetett, karácsonyi, sőt, mintha a húgom is emlékkönyvet kapott volna, az enyém sárga vagy piros párját, és éppen ezért dönthettem azonnal úgy, hogy gyűjtse csak ő a rokonok és barátnők virágszirmos intelmeit, én inkább komoly dologba, naplóba kezdek), naplót tehát inkább, olyat, amit én írok, nem más, és ami annyiban azért emlékkönyv is lesz persze, hogy pillanatképei majd az én fantasztikusan új és nagyszerű jelenemre segítik visszaemlékezni azt, akivé valami rejtelmes módon válni fogok, és aki valamiért biztos, hogy emlékezni akar majd.

A Toscát láttuk, írtam, írja.

Meg hogy nagyon tetszett, bár mintha csak álmodtam volna a fura slafrokos, kövér nőt, ahogy a tokás állát dacosan fölszegve, az Angyalvár pereméről a kulisszák mögé ugrik végül, de nem eléggé, vagyis hogy így ügyetlenül, mert (vicceltünk később, teszi hozzá) mintha visszapattanna vagy mi. Bezzeg A sevillai borbély, az első, amit láttam, na, az igazi volt. „Nem egészen értem!”, dohogott a bolgár Figaro olasz parlandója hallatán basszushangon don Basilio, mi pedig, a húgom meg én, hálásan nevettünk belé a jelen időbe.

Másnap viszont már egy tévészereplésről számoltam be, számol be róla. Negyvenen voltunk a stúdióban, az új KRESZ-ről volt szó, rendőrnek öltözött színésszel, akit Csákányi Lászlónak hívtak, egy bekötözött fejű, kárvallott biciklistával, akit le is rajzoltam, egy szánkóközlekedési szakértővel, akiről mondanom sem kell (mondja mégis), hogy bohóc volt, meg egy másik, szintén rendőrjelmezes színésszel, akinek a rigmusaira kórusban kellett reagálnunk. Meg hogy a végén mindegyikünk kapott egy-egy Tibi csokit, és énekelve vonultunk ki. És azt megemlítettem még ugyan, említi meg, hogy a próba előtt az Operánál, hol másutt, volt egy – úgymond – jó kis baleset, aminél tanúskodtunk (nem, halott embert nem itt láttam először, jegyzi meg kötelességszerűen, hanem a Jászai Mari téri hatosmegálló peronján, az aszfalton hevert, csomagolópapírral volt már letakarva, csak a cipője meg az esernyője lógott ki, esernyő, na hiszen, gondolhattam, szívszélhűdés, mondta valaki, írja), de a Tőzsdepalota gigantikus zegzugairól, a kábelgubancos stúdió vakítóan felfénylő reflektorairól, a kamerák lomhán céltudatos mozgásáról és a magam alvajáró bódulatáról bezzeg egy szót sem ejtettem.

„Imiki, lát minket az a bácsi?” – hajolt egyszer a naplóíró füléhez a ruszki nagymama a szomszéd Ledényiék társbérleti nagyszobájában, és óvatosan A Tenkes kapitányát felkonferáló Varga Józsefre mutatott. Merthogy A Tenkes kapitányát csak a szomszédban nézhettünk nagymamával, emlékszik vissza, Mamika gyűlölte a tévét, televíziókészüléknek a mi lakásunkban nem volt helye. Most bezzeg akár szembe is jöhetett volna velem Varga József a Tőzsdepalota valamelyik folyosóján a maga hús-vér valójában, és akár autogramot is kérhettem volna tőle. Ahogy tényleg kértem és kaptam – tesz itt egy újabb kitérőt az elbeszélés –, ha nem is Felföldi Anikótól (pedig egy pillanatra mintha ő is felbukkant volna a büfében, egy Rádióújságból kivágott képét a hallban álló nagy, barna szekrény tetején őrizgetem majd titkon), de legalább egy kövér és öreg színésznőtől, aki név szerint Báró Annának bizonyult. Arról pedig aztán, hogy a Magyar Televízió stúdiójában helyet foglaló negyven gyerek közül egy csillogó szemű és Kati nevű, magabiztos lány éppen énmellém került, és mindjárt szóba is elegyedett velem, azt a benyomást keltve bennem, hogy a magabiztossága valamiféle kitüntető érdeklődésre vall, vagy pláne arról, hogy valójában ennek a Katinak a monogramját foglaltam abba az enigmatikusnak szánt jelbe (szépen szempillázott, sötét női szem köré lendületes hurkot vetve hátráló hullámvonal), amellyel még több mint két hónappal az 1963-as évet négy felkiáltójellel üdvözlő szilveszteréji B.Ú.É.K!!!! után is kezdem az új bejegyzést, minderről tehát egy árva szó nem sok, annyit sem írok.

Állapítja meg.

Próbálkoztam pedig titkosírással is, A=1, Á=2, B=3. Mert nem szeretem, ha kukucskálnak (írtam, írja), és a húgomra célozhattam, bár valójában saját magam előtt szégyellhettem a dolgot. De rejtjelezve is csak annyit közöltem, hogy naplót írni felesleges, mert az élményeimre valószínűleg úgyis emlékezni fogok.

Valószínűleg.

És jó sokáig nem is írtam a kék műanyag huzatú könyvecskébe semmit, írja, sőt, másfél év múltán is csak azért vettem megint elő, és távolítottam el róla erőszakkal az addigra már amúgy is kulcsa vesztett apró lakatot, hogy bejelentsem az olvasónak, akárki legyen is az, hogy kész, vége. Ígérem, többet nem írok naplót, ígértem 1965. június 23-án. Ígérte, úgymond. A napló álmodozó leánykáknak való, akik megszólítják, hogy kicsi naplóm. Az ember nem gondolkodhat úgy, mintha naplót írna, illetve nem tud úgy naplót írni, mintha gondolkodna, írtam, írja. Ami pedig – tettem hozzá cselesen, megint titkosírással persze – a Katit illeti, torkig vagyok a saját hülyeségemmel. És megnevezni ugyan nem a két évvel korábbi Katit neveztem meg itt, hanem egy másikat, de hát ez mindegy is volt most már, mert ősztől kezdődhetett az új élet. Gimnázium, vegyes osztály, igazi lányok, „egyesek” – ahogy írom aztán, mégiscsak, további két évvel később, tizenhat évesen, a kék napló legutolsó bejegyzésébe –, akik lesni fognak, mint a Jancsi és Juliska boszorkánya a gyerekeket a ketrecben, hogy jó kövérek-e már: hogy kezdek-e már olyan lenni, amilyennek lenni kell; és sorolom a lányok nevét, és közben majd beléhalok a bűntudatba, amiért az éhes boszorkánynak drukkolok.

Mit tudom én, mi lesz, írtam, írja.

(Fotó: Szabó Miklós)