(A vakablakban)

Lehordom a leandereket a pincébe.
Némelyik legalább ötven éves.
Az idősebb, fadézsás leandereket
még a nagybátyám hozta a Földközi-tenger valamelyik szigetéről.

A pincét korábban többször elöntötte a talajvíz.
A sötét víztömeg hideg, súlyos csendje olyankor betöltötte az egész házat.

A vakablakban egyszer egy régi pénzérmét találtam.
Valamikor a tizenkilencedik század elején verhették,
olvashatatlan volt a felirata.
A falon törött, öreg lopótök, még abból az időből,
amikor nagyapám bort készített.

Vajon hogyan tud eltűnni a víz nyomtalanul a pincéből.
Honnan jön és hová távozik.

A verandán apám sétál fel és alá, túrabottal a kezében.
Mióta megbetegedett, még kevesebbet beszél, mint korábban.
Ki tudja, hová húzódott vissza a gondolataival.
A lélek miféle ismeretlen tárnákba száll alá.

Vagy nem az történik-e most vele, amire egész életében vágyott.
Hogy ne legyen jelen.

Az arcán néha olyasmit látok,
ami a mosolyra emlékeztet. Máskor olyasmit,
ami inkább egy tájra hasonlít.

A pincében hullámzó sötét víz,
a túrabotok koppanásai a veranda repedezett betonján.
Némelyik leander a teljes sötétségben is kibontja majd
rózsaszín vagy fehér virágait.

Fotó: Németh Dániel, Magyar Narancs