Nem terveztem, hogy írni fogok. Házi feladatot, levelet, kérvényt írtam, épp annyit, mint az iskolások, vagy amennyit egy fiatal iparművész írni szokott. Babanaplókkal kezdtem, és családi krónikákkal folytattam. A munkaasztalomon néha arrébb söpörtem a textilnyesedéket, és füzetet vettem elő, aztán visszaraktam a fiókba, amikor indulni kellett a gyerekekért a napközibe. Titokban, nyom nélkül lehettem zug-író.

Később beláttam, hogy az írás is szakma. Kurzusokra jártam, és publikálni kezdtem. Írtam egy gyerekkönyvet (Azt mondták, válnak, Betűtészta Kiadó, 2018). Most látom, a címe ugyanúgy kezdődik, mint a Jelenkorban megjelent novellámé. Vagy mint a gyerekek aranyköpései elé írt bevezetők a babanaplóban.

Mostanában a látvány és a szavak kapcsolata foglalkoztat. A folyamat, amelyben a mondatból kép lesz. Jó volna kézben tartani az erre szánt időt is, de munka után a szövegekre nem tudom rácsukni az ajtót, szöszölök velük tovább fejben, alakítgatom őket, termelem a nyesedéket. Nehéz abbahagyni, és nehéz másnap folytatni kézzel tapintható anyagok nélkül.

Tavaly elkezdtem kötetbe rendezni a szövegeimet. Ezekből néhány novellát közölt az Alföld, az Eső és a Műút. És most a Jelenkor is, aminek nagyon örülök.