​Az az igazság, hogy írni soha nem akarok. Inkább beszélni, motyogni, gagyogni, akár a csecsemők vagy a kisgyermekek. És motyogni is úgy, mintha zárt ajtó mögül szivárogna át valami hangfoszlány. Talán azért így, mert ha elkezdek írni, akkor azonnal átcsapok egy olyan költői dimenzióba, amelyben egyáltalán nem érzem jól magam. Vagy túl szűk, vagy éppen lötyög rajtam a költői szerep. Úgyhogy inkább a lehető legelemibb, legegyszerűbb, majdhogynem utcanyelven igyekszem beszélni és azt leírni. Körülbelül így definiálnám magam.

Szakmámat tekintve a Nyíregyházi Zeneművészeti Konzervatóriumban végeztem klasszikusgitár–művészet-
történet szakon, valahonnan innen datálom a művészetek iránti aktív érdeklődésemet. Költői pályám legelején Lackfi János és Falusi Márton volt a mentorom, később jelentős hatással volt rám és nagy szakmai segítséget nyújtott Marno János és Áfra János, akik a köteteim szerkesztésében is jelen voltak, az utóbbi időben pedig Kemény István az, aki segít nekem, és a legújabb kötetem megírásában is igen fontos szerepet játszott.

Nagyon kései pálya az enyém, hiszen önálló kötetem 2012-ben jelent meg először, a harmincas éveim közepén. Persze jóval előtte is írtam már, de csak kísérletezés szintjén, kerestem a saját hangomat, inkább olvastam, mint írtam, és nagyon jól tettem.

Eddigi köteteim mind a Magyar Napló Kiadó gondozásában jelentek meg Nehogy egyedül, Minden után, Árnyékapa és Akik gyerekek maradnak címmel. Idén, közel hat év hallgatás után jelenik meg Hipnagógia címmel egy szintén lírai hangvételű kötetem.

A Hajdúböszörményi Írótábor alapítója és vezetője vagyok, a Tokaji Írótábor titkára, a dokk.hu irodalmi portál főszerkesztője, a Kertész László Irodalmi Kör elnöke, a Magyar Írószövetség választmányi tagja. 2012-ben kaptam Bella István-díjat.

Szinte minden jelentős irodalmi lapban publikáltam eddig, és már hiánypótló volt a Jelenkorban is megjelenni, igazán örülök neki, és köszönöm a lehetőséget, különösen sokat jelent a visszatérésem miatt.