Párbeszéd

Előbb-utóbb beszédbe elegyedünk a tárgyakkal.
A krumplihámozó késsel és a krumplival.
A beszorult asztalfiókkal, a szakadt ruhával
vagy a vízzel, a tűzzel, a kővel, a füsttel,
mindennel körülöttünk. Ahogy nagyanyám.
Tett-vett, rászólt a tárgyakra, amikor nem
igazodtak a keze alá. Öregkorára költő lett
ő is. Beszélt volna a tihanyi ekhóhoz, a naphoz,
a holdhoz. Istenhez csak szervezett formában,
vasárnaponként a templomban vagy pedig
esti imádságkor. Kivételesen akkor is, ha
vihar közeledtével már mennydörgött messze.
Persze a gyermek is hangosan veszekszik
a plüssállatokkal. Ám ez csak felkészülés.
Aztán egy időre abbahagyja. A folyamatos
párbeszéd az öregek és a költők privilégiuma.
Készülődés ez is, de másképpen. Közeledés.
Nekem végül is szerencsém van, régóta írok
verset, és azt hihetem, hogy költőként vagyok
egyre beszédesebb. Ha rajtakapom magamat,
hogy igazságtalanul kiabálok a túl lassan
beinduló számítógépre vagy akár a cipőfűzőre,
természetesen nem az öregségnek, hanem költői
fantáziámnak tulajdonítom. Magától értetődő,
hogy a költők akár a csikóbőrös kulacsnak is
szerelmet vallanak. Meg aztán nemcsak a
kézzelfogható világot, hanem a többé-kevésbé
elvont fogalmakat is megszólítják. Hazám,
mondják, hazám! Kérve, könyörögve, vággyal
és szerelemmel telten. Legalább egyszer ezt is
megpróbálja egy valamirevaló költő. Vagy
nem is egyszer. Kiáltottam én is kétségbeesve:
hazám! És jött a válasz egyszerre kétfelől is:
tessék? Néztem megzavarodva, de nem az volt
egyikük sem. Mit tehetnék? Járok-kelek csak itt
a házban, szidom a nyikorgó ajtót: rohadj meg!

Fotó: Rab Zoltán, Új Hét