Az átlagos család érdekel, a nem borzasztóan rossz, nem is jó családok, és azok a gyerekek, kamaszok, akik felnőnek ebben. Főleg róluk írok. Még pályára nem állt emberekről.
Mi a pálya? Az út, amin a test halad, mondta a középiskolában valaki, jó lenne sokkal többre emlékezni. Jó lenne elkerülni a pátoszt, szóismétlést, önszenvelgést, a megelégedést, jó lenne felismerni, ami rossz, elviselni a kritikát, összeszedni a bátorságot.
Röviden: jogász vagyok, ebből élek, szeretem ezt csinálni, de leginkább azt szeretem, ha marad időm az írásra. Most egy kisregényen dolgozom.
A bőr alatt
Kilencvenes évek, függőfolyosós ház D.-ben. A nők a folyosón teregetnek, paprikás krumpli illata száll, bele a mosott ruhába. Közvetlen kapcsolatunk a szomszédokkal elkerülhetetlen: a folyosón elhaladva benéznek az ablakunkon. Anyám ezekben az években még kész bármilyen csevegésre, a mai időkről és erről a felfordulásról, amit nekünk nem magyaráznak meg. Ebéd után a gyerekek a lépcsőn gyűlnek össze, kis szürke verebek. Tejport eszünk, mert olcsó és édes. Hűvös a lépcsőház, ami D.-ben ritkaság, mint a függőfolyosó, ettől különlegesnek érezzük a helyzetünket. A tejpor csomókban tapad a szájpadlásra.
Apám egy másik lakásban él, új nője van. Havonta megyek látogatóba, olyankor az új nő affektálva beszél, neki nincsen gyereke, és azt hiszi, hogy teljesen hülye vagyok. Anyu mindig megkérdezi, hogy mit mondott az a nő, ez a téma nagyon izgatja, ezért mindent el kell mesélnem. Az a nő festett szőke, magas sarkút hord, és nem illik ide, apu B.-ről hozta le magának, pótfeleség. Náluk nincs paprikás krumpli, mert apám utálja a kajaszagot a lakásban. De van karosszék és elmélkedős délután, amikor apám hátradőlve valami komoly témába kezd, irodalmi és mitológiai utalásokkal bővíti a kulturális ismereteimet. Okulni lehet a görög mitológiából apám szerint, nem tudom, mire gondol pontosan, de valami megragad, Prométheusz meg a máját marcangoló sas követ hazafelé.
Otthon azt játsszuk, hogy kitépik a májam, aztán inkább operálósat. Injekció, szikét kér egy lány a harmadikról, törlést, a tévében látott ilyet, alaposan megműtenek. Anyu szerint ehhez már nagy vagyok, ezért délután verset kell tanulnom. A tejpor kupacokban elalél. Nagyjából tanulom meg a dolgokat, apám szerint óriási hiba, hogy anyu nem figyel oda erre, és úgy általában semmire. Anyu szerint, aki lelépett, az fogja be, és tartson önvizsgálatot. Néha én is vizsgálódom, megkarcolom a karom, kibuggyan egy kis vér, piros gyöngy, nem veszik észre. Ha kijön a vér, meglátom magamat belülről.
Apám szerint lassan ki kellene találnom, mi lesz belőlem, a lépcsőházi lógás nem perspektíva. Arra gondolok, amit biológián vettünk, hogy több tízezer kilométernyi erek hálózzák be az egész testünket. Talán kórboncnok leszek. A kórboncnokra aztán apám összehúzza a homlokát, és kéri az ellenőrzőmet. Nem olyan rosszak a jegyek, de még nem látta a hátsó bejegyzést, bizonyos nem megengedett iskolai magaviseletről, vagyis arról, hogy zavarom az óra rendjét, és állandóan vécére megyek. Kérik orvosi kivizsgáltatásomat vagy a megfelelő nevelési intézkedéseket.
Apám átjön hozzánk elbeszélgetni. Anyu lesápad, mert hozza a nőt is, aki dobálja a haját, mint egy primadonna. Anyu kávét főz, engem kiküldenek a folyosóra, ami nálunk olyan, mintha a lakás meghosszabbítása volna.
Erre emlékszem a legjobban, a nyáron is hűvös lépcsőházi kőre, az operálós lányra a harmadikról, aki már az ajtó előtt a korlátnál vár engem. Úgy nyúlunk el a kövön, mint a macskák. Most nem operálunk, csak nézzük egymást, az arca szeplős. Nagyon szép lány, de nem mondom meg neki, nem vagyok leszbikus. Úgy hívom, hogy Szuri, a műtős játék óta, és ezen fintorog, tetszik neki. Fekszünk, a földszinti öregasszony kilép a lakásából, és seperni kezd. Egész délutánokat seper végig, órákig hallgatjuk ezt a csiszatolást, anyu általában majd felrobban tőle. Léptek kopogása, csiszatolás, redőnyt húznak fel, valaki áthajol az ablakon, virágot öntöz, és a víz lecsorog az alsó szintekre. Az ivós öreg a kőhöz koccintja a sörösüveget. Miért kell a földön fetrengeni, kérdezi, miközben átlép minket. Bemegy a lakásába, bekapcsolja a tévét, felbontja a söröket. Amikor megunjuk a heverészést, hallgatózunk. A fülünket az ajtóra tapasztjuk, a homlokunkat összeérintjük. Apám azt mondja, hogy nem ad gyerektartást, ha anyám így áll a dolgokhoz, szinte azt is hallom, ahogy anyu levegő után kapkod. A gyerektartás jár neki, és be fogja perelni apámat, mert az a pénz egyébként is nevetséges. A szőkét nem hallom, nem tudom, hogy apám minek hozta ide. Kis csend, anyám sírni kezd, mert ő egyedül van, ők pedig ketten, és nekik fogalmuk sincs, mit jelent felnevelni egy gyereket. Apám dörmög valamit, nem értem jól, anyu felcsattan, hogy idejön ítélkezni az alkalmi apa meg az alkalmi nője. Összenézünk Szurival, nem tudom, mi következik, a szőke megtépi anyut, vagy fordítva. Gyorsan ellépünk az ajtótól, felszaladunk a harmadikra.
Ott is hallgatózunk, lesz-e valami, hívjuk-e a rendőrséget. Szuri anyja nagy rendőrség-kihívó, a földszinten egy botrányos család él.
De csak azt halljuk, amikor elmennek apámék, a szőke magas sarkúja visszhangzik a lépcsőházban. Lemegyek, anyu a konyhaasztalra könyökölve sír, előtte ötezresek, a gyerektartás. Anyunak ebben az időben nincs munkája, megszűnt a munkaköre a csavargyárban, ahol D.-ben évtizedek óta dolgoznak az emberek. Iskola után eltekerek a gyárhoz, a kapu előtt munkásszobrok, erős vádlijú férfiak és asszonyok, nem hasonlítanak anyámra vagy bárki másra. Műszak után masíroznak ki a munkások. Haldoklik a gyár, ahogy anya mondja, mióta az eszemet tudom, mindenki erről beszél, D. végnapjairól, amikor majd a csavargyár csődbe megy. Ilyenkor elképzelem ezeket a kék ruhás munkásokat, ahogy kirajzanak a városból, és itt maradnak az üres panelek, a polgármesteri hivatal szürke épülete. A hivatal előtti tér kiürül, a szökőkút munkálatai félbemaradnak, és a szobrok őrzik tovább D. szellemvárosát.
Az iskolában előadást kell tartani D. múltjáról vagy elképzelt jövőjéről, szabadon választhatóan, jobb híján ezt adom elő. Az üres utcákon éhes macskák nyávognak, a kirakatokban maradt bábuk olyanok, mint a halottak. Az osztályfőnök rondán néz rám. A szöveg összefüggő, de az előadás irracionalitása miatt hármast kapok.
Pedig néhány évvel később tényleg történik valami, nem lesz szellemváros, de bezár néhány bolt, és a csavargyár csoportos létszámcsökkentést hajt végre, megírják az újságok. Megtörténik, amitől mindenki fél, most mégis olyan valószerűtlen, hogy egy város eltűnik. Az ismerősök szakmát, munkahelyet vagy várost váltanak, elkezdődik a kivándorlás jobb helyekre, és anyám értetlenül áll az események előtt.
Nem tudom, hogy mi lesz belőlem. A zokni vonala alatt vágom meg magam, anyu nem veszi észre. Esténként a lépcsőházban csinálom, megmutatom Szurinak a sötétpiros vágásokat. A lépcsőfordulóban ülünk, ha jön valaki, eltesszük a konyhakést. Amikor kialszanak a lámpák, a lábát előrenyújtja, ő is akar sebhelyet. Sötét van, nem látom pontosan az arcát, a lábát úgy tartja, kicsivel a föld fölött, mintha bármikor visszaránthatná. A bőre egészen fehér, nem olyan, mint az enyém, hanem sápadt és vékony, átütnek rajta a vékony kék erek. Még sosem kötöttem vérszerződést senkivel, és valószínűleg már ehhez is nagy vagyok. Ott, a sötétedésben és a fikuszok takarásában azon gondolkodom, hogyan biztosíthatnám be a barátságát örökre. Hallgatunk, szuszogunk, közöttünk a kés és egy vérszerződés lehetősége.
Apám ezt nem érti. Eleve, hogy lehet folyton a lépcsőházban dekkolni, és mit tudunk ott annyit csinálni. De apám nem függőfolyosós házban él, hanem egy panelben, mint majdnem mindenki D.-ben. A várostelepen összetömörített lakóegységek, rücskös és forró házfalak, sóder, homokozó, sárga fű, csak a mi utcánk különbözik. Emlékszem, hogy a telepiek az udvaron bandákba tömörülnek, van a vezér meg a bandatagok, a kiközösített és az ellenség. Apám udvarából az a jelenet van meg, hogy a fiúk a padok támláin ülnek, cigiznek, amikor látogatóba jövök, méregetnek.
Ismerkedem a szőkével, aki apám szerint nagyon igyekszik, ezüsttálcán hozza a teát meg a süteményeket. Apu tejjel issza a teát, mint az angolok, megvannak a maga szokásai, és ezen már nem változtat, majd megértem én is, ha olyan öreg leszek. Addig meg kellene tanulnom még pár dolgot, és ha anyám nem tanítja meg, majd ők felkészítenek az életre, amiben nem adnak ingyen semmit, a tejet se. Apám ezen a ponton jelentőségteljesen néz, és valami értelmes válaszra vár a jövőbeli elképzeléseimet illetően. Ha fejmosás van, a szőke hallgat. Én majd tej nélkül iszom a teát, mondom, és egy pillanatig nem vagyok benne biztos, hogy elneveti magát vagy felpofoz. Apám elhúzza a száját, és egy sóhajtással beül a karosszékbe.
Sziesztaidő van, a falakból csak úgy ömlik a meleg. Apu nője lányos témákkal próbálkozik, ki tetszik az iskolában, használok-e szemfestéket. A fenekem hozzátapad a plüssfotelhez. Vannak szebb ruháim, kérdezi, aztán pénzt csúsztat a zsebembe, lopva apámra néz, aki a karosszékben alszik. Érzem, hogy mélyen elvörösödöm.
[...]