Nem tudom, mióta nézegettem az írószemináriumok hirdetéseit, amikor naplón kívül még nem írtam egy sort sem. Aztán úgy három éve, egy munkahelyi kiborulás és felmondás után kezdtem el, még mindig a naplóból kiindulva, de már strukturáltabban írni, a helyzetem tarthatatlan volt. Ennek az életnek véget kell vetni, mondogattam, de én sem tudtam, hogy ez mit jelent. Blogbejegyzéseket vittem először a szemináriumra, saját kis vergődéseimet, és másfél évvel ezelőtt kellett még egy krízis, hogy belássam, írni kell, akkor is, ha nem jelenik meg soha. Ekkor kezdtem el A bőr alatt című novellát, és ekkor értettem meg, hogy az írás: munka. Hogy mi a különbség napló és novella között.

Az átlagos család érdekel, a nem borzasztóan rossz, nem is jó családok, és azok a gyerekek, kamaszok, akik felnőnek ebben. Főleg róluk írok. Még pályára nem állt emberekről.

Mi a pálya? Az út, amin a test halad, mondta a középiskolában valaki, jó lenne sokkal többre emlékezni. Jó lenne elkerülni a pátoszt, szóismétlést, önszenvelgést, a megelégedést, jó lenne felismerni, ami rossz, elviselni a kritikát, összeszedni a bátorságot.

Röviden: jogász vagyok, ebből élek, szeretem ezt csinálni, de leginkább azt szeretem, ha marad időm az írásra. Most egy kisregényen dolgozom.