Gépelt levél Domokos Mátyásnak

 

Kedves Matyi,

nagyon köszönöm leveledet, híreidet, jókívánságaidat. Az irodalmi műhelytitkok további feltárásához, közhírré tételéhez sok-sok kitartást, szerencsét és sikert kívánok. Ami engem illet, én abba a kategóriába tartoztam, amiről a Magyar Nemzetben azt mondod, hogy „a legfontosabb folyamatokról nem maradtak és maradnak dokumentumok, csak sejtések és sejtelmek. A diktatúra szerette tanúk nélkül működtetni a maga mechanizmusát”. Persze, nem voltam én a legfontosabb folyamat, nem akarok nagyképűsködni, de én azon túl, és azt követően, amit a Priuszban megírtam, nem egyetlen kötet megtaposásáról, kálváriájáról, hanem egy tizenöt-húsz évig elhúzódó pályakezdés nyomorúságáról szólhatnék csak. Folyóiratoktól, lapoktól rendszeresen visszaküldözgetett versekről, a Magvetőhöz 1960-ban, majd 1962-ben beadott első kötetem kigyomlálásáról, majd Makay Ida és Galambosi László verseivel való egybepaszírozásáról, a Jelenkor–Magvető nevezetű filiához való átirányításáról (Lengő fényhidak, 1964), stb. Aztán amikor az első önálló kötetem kínkeservesen 1972-ben megjelenhetett, valószínű azért, mert Fodor Bandi ajánlására bevettél A magunk kenyerénbe 1971-ben, valami gyűlés volt itt a Jelenkorban, ahol Tóth Dezső főkomisszár elvtárs is megjelent, s ahol Szederkényi sorban mindenkit bemutatott neki. Amikor elém érve meghallotta a nevemet, így szólt: „Maga a Bertók? Maga írja azokat az indulatos verseket? Mondja, mitől olyan indulatos?” S választ sem várva továbblépett a mellettem állóhoz. Így ment ez. Pedig hát legfeljebb sokszorosan lefojtott indulatok voltak azokban a versekben. Igaz, persze, hogy nem a párt szekerét toló indulatok. Bennem rengeteg (vagy egy hatalmas) heg van, és soha be nem gyógyuló sebek is. Hagyjuk a francba! Azért bizony a szerkesztők között is akadtak hitvány emberek. Például K. R., aki a második verseskönyvemtől (1978) kezdődően öt kötetem felelős szerkesztője volt. Ez az erkölcsi trutymó, amikor egy év után megírta, hogy kiadják a második könyvemet, s akit én nem ismertem, az örömhírt közlő levelében pénzt kért „kölcsön” tőlem külföldi útjához, s ideküldte a verseit, hogy közöltessem a Jelenkorban. S ezt csinálta másokkal is, akik ki voltak szolgáltatva neki és a gazdáinak.* Amikor egyik jeles költő kollégájától megkérdeztem, tudnak-e erről, azt válaszolta, hogy igen, de hát olyan kevés a szerkesztők fizetése, hogy nyugodjak bele, így van ez, hogy sajnos, ez van.

          Ez van, ez a sok szar, amibe mindenki belelépett, s ha volna, aki nem, annak is át- meg átjárta a ruháját, s a sok szar itt van, urak és elvtársak most nagy iramban és erővel kenik egymásra. Sajnos, mi már ebben a bűzben és mocsokban fogunk kimúlni az árnyékvilágból, ha tetszik, ha nem.

          Csorba Győzőt megkérdeztem, hogy neki nem volna-e valami konkrét, a műsorba illő története. Azt mondta, hogy nem tudná dokumentálni ő sem, s egyébként is nagyon le van eresztve szegény.

          Kedves Matyi! Köszönöm, hogy megkérdeztél, s kérlek, ne haragudj, hogy ezeket írtam.

Sokszor ölel:

Bertók Laci

          Pécs, 1993. nov. 22.

 

* [a bal margóra hosszában kézzel írt csillagozott hozzátoldás] (s akkor még nem is szóltam a fickónak a Mozgó Világ és a Tiszatáj kinyírása után vállalt szerepéről.)

 

A levélváltás kiindulópontja az lehetett, hogy Domokos a szocialista cenzúrához fűződő történeteiről kérdezte Bertókot az 1993-ban a Magyar Rádión indított Műhelytitkok című műsorához. Ez a beszélgetéssorozat képezte alapját Domokos későbbi kötetének: Leletmentés. Könyvek sorsa a „nemlétező” cenzúra korában 1948–1989, Osiris, Bp., 1996.

Bertók említett köteteinek felelős szerkesztője Keszthelyi Rezső (1933–2016) volt.

 

*

 

Lengyel Balázs gépelt levele

1990. júl. 7-én

Kedves Laci,

 

elolvastam a Jelenkorban priuszod történetét. Elszoruló torokkal olvastam, a sírás határán. Most is alig tudom visszatartani a könnyeimet. Micsoda országban élünk? Mit tudunk egymásról? A mosolygós baráti kézrázások mögött micsoda sorsok húzódnak meg? Nagyszerű versek mögött micsoda mindennapi élet? Hogy bánt el ez a világ a névtelenekkel, az abszolút kiszolgáltatottakkal? Igaza van Balassának, amikor erről, erről is beszél, de többet, hevesebben kellene beszélni. Igaz, mi is, az én baráti köröm is rejtegette az írásait, félelemben éltünk, de mégis micsoda védettséget jelentett az, hogy mi már írók voltunk. Amikor 57-ben letartóztattak, azt mondtam a Virág álnevű kihallgatómnak – a Nagy Imre-perben is szerepelt –, hogy engem csak azért tartóztattak le, mert miattam a macska sem nyávog. Mire ő: – Legyen nyugodt, az egész világsajtó tele van a maga és a társai nevével. – Nem tudta, milyen fontos információt ad. De érted csak a falu, a kis környezet tett valamit is. A rendszer egész taktikája, hipokrízise, az eljárók kétszínűsége, megfélemlítettsége kitapintható a Te esetedben. Nem nagy ügy, igaz, csak egy nagytehetségű költőt tettek majdnem tönkre, olyan versek íróját, melyeken 18 éves korban is rajta van a tehetség félreismerhetetlen jele. Persze, Te félig belehaltál, csoda, hogy ezek után az lett belőled, ami lett. Képes voltál magadat megcsinálni. De amit tárgyilagos hangú beszámolód sugall, az a mechanizmus. Abból jobban megítélhető az, ami velünk történt, mint a nagy ügyekből. Ezért is adom át az írásodat a fiamnak, most 19 éves, lásson bele, hogy itt mi történt. A híres ügyeket tudja, de tudja meg, hogy mit tettek az egyszerű emberekkel. Nem tudok mást mondani, mindig is nagyra becsültem, amit csinálsz, a legjobb tehetségek között tartottalak számon, de most, hogy elmondtad, hogy a teljesítményed mögött mi van, csodállak érte.

          Meleg baráti szeretettel ölellek

Balázs

 

A Jelenkor 1990. július–augusztusi számában jelent meg Bertók László ötvenes évekbeli meghurcoltatásának, bebörtönzésének története.

 

*

 

Orbán Ottó gépelt levele

Bp. 94. III. 28.

 

Kedves Laci!

Döbbenten olvastam újra a Priuszt, nemcsak azért, mert kitűnő és fontos írás, de személyes okból is. Ha elolvasod könyvemben a Csípd-el-mester tanulóéveit meg a rá következő írást, megérted, miért. Nemcsak a téged ért igazságtalanság őrült ARÁNYTALANSÁGA meg az én hihetetlen mázlim sorsszeszélye vacogtatott meg, de a kettőnk sorsának mélyebb, közös jelentése, az, hogy e letűnt világ talán leginkább azzal kezdte ki az emberi szellemet, hogy még a hóhérban sem bízhattál meg mint biztos pontban, hogy az egész ideológiától tocsogó mészárszék mindenek előtt és után egy nagy Schlemperei (vagy az is) volt; egy Kafka-regényben éltünk, s kész csoda, hogy túléltük, hogy úgy-ahogy, de megvagyunk.

Ölel

Orbán Ottó

 

A Priusz kötetben is megjelent: Századvég, Bp., 1994.

A Csípd-el-mester tanulóévei című írás Orbán Ottó Cédula a romokon című kötetében jelent meg (Magvető, Bp., 1994).

 

*

 

Parti Nagy Lajos gépelt levele

 

Kedves Laci!

          elolvastam, többször is, azzal a szándékkal, hogy „kibelezem”, hogy mondok-írok mindenféléket, nem megy. Lepattannak a szövegről a magyarázatok, kifogások pedig nincsenek. Megrendítően szép könyv s jó, egy árva fűszál el nem hibban, minden a helyén, pontosan ott és úgy, ahol és ahogy lennie kell – a világgá dermedt közöttben. Mit mondjak? Hogy el sem tudtam volna képzelni, mit kibír ez a dísztelen, kétrímes szonett? Hogy mindent kibír és elhord, hogy annyira vers, hogy már nem is versként olvastatja magát, egyszerűen és magátólértetődően: van? Azt hiszem, nem a forma teszi, hogy ez a legegységesebb köteted, a szonett legföljebb adja magát ahhoz a belső, mélyebb egységhez, aminek már nincs neve, én legalábbis nem tudom megnevezni, csak ha idézem, sorról sorra, mert minden kép, rím, kisszerkezet magával húzza a többit, egy sor a másik tizenhármat, egy vers a többi hatvanötöt. Szét lehetne okoskodni vonulatokra, stb., talán meg is teszem majd, bár olvasnám inkább, sokszor, nem szakmázva és okoskodva. Nehéz is, értelmetlen is rangsorolni, de mostani ízlésem és érzésem szerint ez a legjobb köteted. Nem tudnám ezt bizonyítani, a korábbiakban is a szonetteket, a rövidebb verseket kedveltem, tudod, leginkább azokban éreztem azt a valamit, ami duende, kegyelem, magasság, nem tudom, mi. S most mindez töményen, bölcsen és megbonthatatlanul. Tudod, olyan kevés a hitet adó, de nem hitbizományos költészet, hogy ha az ember ilyenre akad, örömmel elszótlanodik. Nekem ez a könyv ilyen, Laci. Mindig azt hittem, minden befejezett kötet után, te szuggeráltad belém, hogy nincs tovább. S volt tovább mindig. Most már tudom, lesz is. És köszönöm, hogy megmutattad.

Lajos

 

A levélben, melyet Bertók László utólagosan az „1988. november eleje” datálással látott el, az 1990-ben megjelent Kő a tollpihén (Orpheusz, Bp.) című kötet kéziratáról van szó.