Szaturnusz

Egy hete nem gyújtottam rá. Örülök.
Azt mondják, bűn pusztítani magunkat,
és én nagyon egyetértek. Az élet olyan legyen,
mint egy sárga szegélyű, patinás magazin
ötven évvel ezelőtti lapszámaiban a
Sargasso-tenger. Mély. És amit nem lehet
gombostűvel kitűzni a műhely falára, az nincs is.
Csillámlás. Titokzatosság. Lambéria. Örülök.

Egy hete nem gyújtottam rá. Örülök.
Azt mondják, így sokáig fogok élni,
jócskán tovább, mint amúgy. Több
időm lesz örülni legalább. Már csak azt
kell kitaláljam, egyébként mihez kezdjek
a sok plusz időkkel. Tanulhatnék valami
tényleg hasznosat végre. Vagy elindulhatnék
a Szaturnusz felé. Lassú tempókkal, háton,
csak könnyedén, ha már ráérek.
Ha már egy hete nem gyújtottam rá.

Ha már örülök. Mint vitorlák a horizonton,
mikor valaki a távolban könnyezni kezd, mert
félreértette őket. A végtelent tévedésből
végtelennek olvasni? Előfordul.
A kádba ejteni a telefont, miközben
élő közvetítésen nézed a teliholdat
valami mediterrán tengerpart fölött?
Szerelmes is pont így voltál mindig.
Vagy ezt arra mondod? Tüzed nincs?

Egy hete nem gyújtottam rá. Örülök.
Az előszobában állok a negyvenes égő
fényénél, és a téli cipőket és a téli kabátokat
és a téli irányokat és a téli teleket nézem,
hogy el kéne őket pakolni, vagy elővenni
még többet, hogy végképp semmi ne legyen
rendben, ha már minden oké, mert minden oké,
mert egy hete nem gyújtottam rá. És örülök.

Lassan. Mennyi nevetséges panasz hányszor.
A hangom mindig örömmel túljátszotta a szerepét.
Én az voltam, aki hátul áll, egy elmesélhetetlen
történet tenyerével a száján. Hazudnék, persze,
ha most kitalálnám, pont nekem nem volt jó ez így.
Lenni örökre a padon alvó ismeretlen lent a parkban,
éjjel, fölötte repülőhalak, repülőhalak, repülőhalak
ugrálnak át hármasával, kettesével,
a búvárkék rendszerzajban, örömükben.