– Itt vagyok – kiabált Papa, és integetett. Már levetkőzött, barnára sült test az emberek, labdák, törülközők tarka tömkelegében. Tele volt a strand. Az egész Köztár-saság nyaralt. A helybéliek most megosztoztak a tengeren a nyaralókkal. Papa felállította a virágmintás szélfogót, és ügyelt rá, hogy a sarka árnyékot vessen az uzsonnás szatyorra. Oda dobta le Jenny a szandálját, és ő is vetkőzni kezdett.

A strandon mindenki meztelen volt. Csak néhány gátlásos szász maradt felöltözve, meg a katolikus Szent Ottó Gyermekotthon lakói. Ők a strand egyik elkülönített, táblával jelölt részén építették a homokváraikat, és törülköző alatt öltöztek át. Zörögtek a műanyag zacskók, amikor beletették a vizes fürdőruhájukat.

Papa kikandikált a szélfogó fölött, ellenőrizte a látási viszonyokat. Elégedetten állapította meg, hogy igaza lett. Tiszta idő, kontúros vonal a horizont. Bal szélén trónolt Oie szigete a világítótoronnyal. Most olyan közelinek tűnt, mintha oda lehetne úszni. Máskor beleveszett a víz és az ég közti szürke átmenetbe. Ha lehetett látni Oiét, akkor jók voltak a látási viszonyok. Ha nem, akkor rosszak.

– Jók ma a látási viszonyok – közölte Papa győztes elégedettséggel, és Oie felé mutatott. A kis sziget el volt zárva a látogatók elől. A halászok és a vitorlázók hajói nem álltak meg a világítótoronynál. Oie csak a messzeség számára létezett. Igazodási pont a hajóknak és a Papa-féle látási viszonyoknak. Tulajdonképpen nem is volt világos, hogy valóban létezik-e Oie. Éppen Papa mesélt sokat a fata morganáról: a forróságtól reszkető levegőben felbukkanó, aztán közeledvén semmivé foszló szigetekről és oázisokról. Lehet, gondolta Jenny, hogy Oie is csak egy ilyen fata morgana, és ha valaki közelebb megy hozzá, eltűnik. Szerette volna kideríteni, de a nagyszüleinek nem volt csónakjuk. Még egy kis evezősük sem, amivel az Achterwasseren hajókázhattak volna. Jenny nem is ismert senkit, akinek lett volna csónakja. Csak az Anger házaspárnak volt egy jolléja. Angerék baráti házaspár voltak, Jenny egyszer elment Papával megnézni a jollét. Angerné éppen az útravalót pakolta be a kajütbe. Anger úr a vitorlával foglalatoskodott, Jenny szerette volna megfogni a fehér vásznat. Állt Papával a stégen, és próbálta megjegyezni, melyik csomó milyen. Tudta, hogy a csomók fontosak. Hajónként és kötelenként más-más csomó van, úgyhogy biztosan van látási viszonyoktól és vízállástól függő csomó is. Szeretett volna vitorlázni. Még az unalmas Achter-wasseren is. De Anger úr még el sem oldozta a köteleket, amikor Papa hazavitte Jennyt, Mama már várta őket a kávéval.

Nem volt mozgékony a család. Jenny apja nem vezetett kombájnt a téeszben. Anyja nem ült egy daru vagy egy traktor kormányánál. Mindketten tanárok voltak Greifswaldban, és még autójuk sem volt. Busszal jártak be dolgozni. Az iskolában, amikor a többiek felsorolták, milyen járművek vannak otthon, Jenny hallgatott. Mint amikor autós kártyákkal játszottak, mindenki betű-szám-kombinációkkal tromfolta egymást. Mandy Sanders azt mondta, eres-nulla-kilenc, mire valaki más rávágta, hogy vé-ötven, vagy zété-háromszázhárom. És ha valaki azt mondta, Kasimir, csönd támadt. A Kasimir igazi neve ká-hétszáz volt, ikergumis, és akkora volt a kereke, mint egy felnőtt férfi.

Ha végigdübörgött egy Kasimir a falu főutcáján, a szembejövő Trabik, Wartburgok és Ladák lehúzódtak, és elengedték. A Kasimir állítólag olyan erős volt, hogy el tudott húzni egy repülőt.

– A Kasimir olyan erős, hogy el tud húzni egy repülőt – törte meg a csendet Jenny.

Az ő családja gyalog járt. Buszokra vártak. Vonatoztak. A nagyszülőkhöz eljutni körülményes volt. Sorompók alatt másztak át; a piros-fehérre mázolt rudak csengőszóra ereszkedtek le az acélvillára, és úgy néztek ki, mint a cukorrudak a karácsonyi vásárban. Kalauzok szopogatták a sípjukat. Mozdonyvezetők könyököltek ki a fülkéjük ablakán. Kék köpenyükben házmesterre emlékeztettek. Wolgast járási székhely volt a végállomás, ott ért véget a szárazföld; a család, akárcsak a vonat többi utasa, onnan cipelte végig a bőröndöket a világoskék Barátság hídon át a szigetre. Amikor átértek, felszálltak egy másik vonatra, amelyet gőzmozdony húzott, és néhány állomásonként vizet kellett fölvennie. Jenny az ablakon át nézte, ahogy a folyadékot beletöltik a fújtató, feketén csillogó szörnyetegbe. A szülők egy hétig akartak maradni Jennyvel a nagyszülőknél, de két nap után az apja, a rákövetkező napon pedig az anyja is elutazott.

– Az ott Rügen – mondta Papa, és egy homályos csíkra mutatott. Oie mellett Rügen volt a másik sziget. Rügen kétszer akkora volt. Rügent mindenki ismerte. Rügennel nem lehet felvenni a versenyt, ezt még Papáék is tudták. Rügennek vannak krétasziklái, van tűzköve, meg egy kompkikötője. De ami a legfontosabb: Rügenre átszállás nélkül is el lehet jutni. Az Államvasutak sínpárja egy terméskővel megerősített gáton át vezet a szigetre. A gátat Jenny akkor látta, amikor anyjával Stralsundban jártak és megnézték a Tengermúzeumot. Csarnokok és folyosók végtelen hosszú során át nézték a vitrinekben a víz alatti világot. Ha Jenny megnyomott egy gombot, bizonyos növények vagy kőzetek rikító színben villantak fel. Végignyomogatta az összes gombot, mint a cirkuszigazgató, minden apró lénynek engedélyt adott a villanásnyi fellépésre. Anyja továbbvezette a vitrinektől az akváriumokhoz, ahol kagylók, rákok és halak voltak. A halak maguktól világítottak, és vicces neveket viseltek: császárhal, csipeszhal, szemfényvesztőhal, zászlósfarkú hal. Még tengeri csikók is akadtak ott. És tényleg sárgák voltak.

A Tengermúzeum központi csarnoka régebben templom volt. A főhajó mennyezetén óriási bálnacsontváz függött. Jenny odaállt alá, és sokáig nézte, gondolatban húst növesztett a csontokra, kékesen csillogó bőrrel borította be, és elképzelte, ahogy a súlyos test halad előre az óceán vizében, a szigetek között kanyarogva, nehézkesen, akár egy gőzmozdony. Egy idő után a bálna bordái összemosódtak a mennyezet gerendáival.

Jenny anyja a magyarázó tábla előtt állt, onnan olvasta le, hogy ez egy barázdásbálna csontváza volt. És hogy a barázdásbálna véletlenül erre tévedt. A Hiddensee partján múlt ki. Múlt ki, ez úgy hangzott, mintha sokáig tartott volna a halála.

Jenny megkérdezte Papát, hogy Usedom partjára is kisodródott-e valaha bálna. – Ezernyolcszázkilencvennégyben, Ahlbeckben – mondta erre Papa. Hát igen, gondolta Jenny, Papa jóban van a számokkal, és megkérdezte, hol van most a csontváza.

– Valószínűleg elásták.

Jenny elképzelte, ahogy az ahlbecki strandon homokozó gyerekek ásás közben mészfehér csontokra bukkannak. Látta is maga előtt a fotót az újságban: három gyerek pózol egy óriási bordacsont mellett, mint Szibériában a kutatók a mamutfoggal. Milyen bosszantó, hogy Papáék nem Ahlbeckben laknak. Jenny is örült volna, ha lefényképezik egy hatalmas bálnacsonttal. Azon a fotón pont középen állhatna, háttérben a tenger fehéres-kékje. Nem úgy, mint azokon a fényképeken, amiket Papa készített róla. Azokon mindig a szélen állt, mintha az utolsó pillanatban betolakodott volna a képbe.

Papa fényképei mérlegelés eredményei voltak: kompromisszumos megoldás a kulissza és a főszerep között. Mintha Papa nem tudta volna eldönteni, hogy a tengert fényképezze vagy Jennyt. A bálnacsonttal hőst játszhatna, középen állhatna, mint a Keleti-tengeri Újságban a halászok, ha nagy fogást csinálnak.

[...]

NÁDORI LÍDIA fordítása

Fotó: Jürgen Bauer / Suhrkamp Verlag