Próbálom minél nyíltabbra venni, kicsit naplósra.
Huszonöt éves koromig Szovátán, Székelyudvarhelyen és Kolozsváron éltem: a család és az iskolák ide kötöttek.
Zárkózott és beteges kislány voltam.
Gyerekkoromtól írok, előbb verseket, felnőttként a vers prózába fordult.
Református lelkészként millió éve Temesváron élek, a legközelebbi romániai magyar irodalmi műhelytől és élő magyar írótól kétszáz kilométerre.
A hétköznapokban mindig valami kisebb fele tartok.
A román Temesváron magyar vagyok, a magyarok között református, a szószéken művészlélek (minden művészet – jöhet), a művészek között lelkész, a férfi lelkészek között nő, a szószék a nyakamig ér.
Egy kicsipici a-ból egy nagyerős A-ba igyekeznék, néha, ritkán, akkor is beszorulok.
Szorongásaim:
–  ha elküldök egy szöveget,
–  nem olvassák el,
–  elolvassák és nem közlik,
–  mert nem is jó,
–  vagy nem válaszolnak,
–  mert tényleg rossz,
–  ha közlik, biztos ez az egyetlen közölhető szövegem,
–  és az utolsó, egyszer, kevésszer, mindenki elkaphatja.
Az írás: mint a szószéken toporgás, lesz-e szó, ha lesz, milyen lesz az érkezése.
Visky András mozdított ki, és éppen a vírusos évben (!), szövegeimet egyenként szedte ki a laptopomból.
Szívem egyik csücskében, a Látóban jelent meg az első szövegem, az utolsó a Jelenkornál, és a Jelenkorról nem is mondok semmit. Láng Zsolt múlt héten olvasta, a Jelenkorban megjelenni nem akármi, szó szerint ezt írta.
A Pannon Tükörben hónapokon át a Medvészet című rovatban közölhettem, öröm volt.
Ilyesmi lehet a mennyország. Mint ez az én utolsó fél évem.
Az alábbi szöveget egy hosszabb prózából választottam, tovább mondja a bemutatkozást.