A folyóiratokban való közlésről mindig gyerekkorom kultikus japán meséjének, a Pokémonnak a szlogenje jut eszembe: Gotta Catch ʼEm All, magyar fordításban: Szerezd meg mind! Az analógiát azonban, amelyben a Jelenkort az egyik ikonikus pokémonhoz hasonlítanám, sajnos nem tudom folytatni, mert már nem igazán emlékszem a pokémonokra. Arra viszont igen, hogy 2014-ben, amikor elkezdtem folyóiratokban publikálni, micsoda félelemmel vegyes tisztelettel viseltettem a Jelenkor iránt. Már az is, hogy a verseket ki kell nyomtatni és postán elküldeni, ijesztőnek tűnt, miközben tudtam, hogy olyan nincs, hogy az ember komolyan veszi magát irodalmárként, de nem közöl a Jelenkorban.

Végül úgy 2017 környékén, tehát még az első kötetem, az Oda (Scolar, 2018) előtt, kinyomtattam néhány verset, és miután némi szorongást követően kitaláltam, milyen kísérőlevelet mellékeljek a borítékban, elmentem a postára. Tudtam, hogy a Jelenkornak a legjobb szövegeket kell küldeni, úgyhogy el is küldtem a hat akkor szabadon lévő legjobb versemet, amik aztán nemcsak a folyóiratba, de egy kivételével végül az Odába se fértek be.

És most ülök a kanapén, nézem a sárga borítót, rajta a nevemmel, mellette egy egész könyvnyi vers, amit én fordítottam (Tor Ulven: Türelem, 21. Század Kiadó, 2020), és ami szintén ma ért ide, szóval nézem a sárga borítót a nevemmel, nézem mellette a fémes kék borítót a kedvenc norvég költőm nevével, és igyekszem beleélni magam az örömbe. Még egy kicsit. Aztán kiteregetem a mosást, lejárt már egy ideje a gép.