Tíz évvel ezelőtt, a Parnasszusban jelent meg először versem. Bár az írást soha nem hagytam abba, az utóbbi években nem publikáltam szépirodalmi szövegeket. Azt hiszem, hogy még nagyon kerestem valamit, és talán messzebbre kellett mennem, hogy megtaláljam. Külön öröm számomra, hogy ilyen hosszú idő után a Jelenkor ad helyet a visszatérésemnek.

Az egyetemi éveim alatt írtam néhány recenziót, kritikát, ebben az időszakban ismertem meg a szerkesztőség tagjait, akikkel mindig öröm volt együtt dolgozni. Sok figyelmet és értékes visszajelzéseket kaptam tőlük. Soha nem éltem Pécsett, de van néhány ide kötődő emlékem, és valami miatt megszerettem a várost. Az egyik alapélményem a költözés, faluról falura, faluról városba, aztán Berlinbe és Budapestre, de talán mondhatom azt, hogy eredetileg dunántúli vagyok. Egy rövidebb írországi kitérő után három éve Angliában élek, nemrég költöztem vissza Surrey-ből Londonba. Itt írom a doktori disszertációmat Tandori költészetéről, és emellett az Air France-nak dolgozom. Ha legközelebb haza tudok jutni, majd tényleg a kezembe veszem a Jelenkort, és megnézem benne a verseimet, de addig megelégszem a digitális változattal.

Remélem, hogy Paul Celan után én is feltehetem a Meridián című beszédében elhangzott kérdést: „És nem kerülőutak-e ezek, kerülőutak tőled és hozzád?” Az írás számomra egyfajta kapcsolódás, másokhoz és magamhoz is. Ezt hosszú évek után, Tandori költészetén keresztül értettem meg. Nagyon régóta írok naplót, de elsősorban nem a velem történt eseményeket rögzítem, hanem az érzéseimhez, vágyaimhoz és gondolataimhoz próbálok visszatalálni. Úgy látszik, hogy nálam ilyen közvetett módon működik ez a kapcsolat. Közel kerülök ahhoz, ami bennem van, hogy újra eltávolodhassak tőle, és aztán újra közelítek, de már valami máshoz. Ezeket a feljegyzéseket nem feltétlenül tartom értékesnek, de meghatározzák az íráshoz való viszonyomat, és újabb szövegek forrásai lehetnek.

Őszintén szólva nem szeretek költözni, nekem mindig nagyon fájdalmas elszakadni az ideiglenes otthonaimtól. Folyton honvágyam van, de ez most már valami meghatározhatatlan hely utáni vággyá alakult bennem, ahol az emlékeim elválaszthatatlanul összefonódnak a képzeletemmel. Persze tudom, hogy ez mennyire illuzórikus és csalóka, rögtön eltűnik, ahogy közel megyek hozzá. De talán mégis megtaláltam már valamit, és közben, ha átmenetileg is, így tudtam hazaérni.