Túl sokat jjöttem a semmiért

Legalább háromszor muszáj volt lenyomni a j-t, mert beragadt.
Ez a cím akkor már azért is így marad.
Tehát ez a sor is.
Habár túl tandoris.
Tudod az első hangból,
a zenekar még csak hangol.
Deviszont minden mást rántana magával,
hiába, hogy csak a kényszer szülte.
Hogy fog az kiderülni,
ha mégis kikerülne?
Szorítja, nyomja, helyzetbe hozza
egyik hivatkozás a másikát.

Üres fejjel egy néma lépcsőházban,
de nem enged mozdulni a buszmegálló-effekt:
tuti, hogy megjön a gondolat,
mikorra elraktam tollamat.
Valaki jő. Ez nem jó.
De nem szólt. Ez viszont jólesett.
Mindig jelen lenni? Abból lesz jelenet.
Fülemben cseng mesterem hangja:
a füzetemben hagyj magamra.
Várd ki, hogy meghalok, ki lesz az adva.
Minden, amit nem kell megírni,
elég felírni.
És inni, inni, inni, inni.

Keresztül-kasul,
később tudatosul,
már mindent tudsz, ha tudsz magyarul.
Hiába a zászló, nem jön mögötted senki.
Kényelmesebb lenne elesni.

Félúton fekély.
De ez már a harmadik félút.
Pedig én, becsszóra, végig fékezek,
de annyira, hogy dől az ékezet:
minek létezek.
Végül az ember úrrá lesz a szervezetén.
Mert mondani kéne az életről valamit. A fiataloknak.
Fiatal szerető fiatalít.
Ha élsz, az a minimum, hogy jól vagy.
A kurva anyámat, ha nem vagyok boldog túl a felén.

(Fotó: 24.hu / Bielik István)