Egy indián nem csak háromévesen makacs jószág

                                                                                                              és
valószínűleg az marad egész életében, jobb ezt rögtön elfogadni,
leszögezni, nem fog megváltozni, de aki vele él,
annak piszkosul nehéz lehet, mert ha valaki magányos harcosnak születik,
mindig is az marad, belül, ha szenved is tőle, vigasztalod magad,
de tudod, hogy az egyedüllét persze egészen más,

egyedül vagy egy barátod lakásában és eszedbe jut apád,
aki hosszú évekig lakik munkásszálláson, és meglepődsz azon,
hogy eddig eszedbe se jutott, mennyire magányos,
elhagyatott lehetett ott, hiába vannak jóban néhányan,

apád például az orosz vendégmunkásokkal,
emlékszel a szűk szobára, amikor felkerested,
láthatási időben és azon túl is, anyád tudta nélkül,

szűk szoba, moccanni se lehet,
maximum leülni az ágyra vagy mielőbb elhagyni a terepet,
kimenni a játszótérre vagy még inkább a töltésre,
a Duna-partra, az már igen,
végig lehet sétálni a magas töltésen majdnem az ártéri fák fölött,

lemenni a partra, figyelni a hatalmas uszályok araszolását,
kavicsokat keresgélni és hajigálni a vízbe,
ez igazi indián dolog, noha ugyanazon a településen,

egy ipari rezervátumban éltek, anyádnak sosincs erre ideje,
egyedül meg nem enged el és azt mondja, apádnak könnyű,
mindig ezt mondja, és kiborul, ha véletlenül nem figyelsz oda,
és azt mondod, hogy apádnál milyen jól érezted magad,

ilyenkor elfeledkezel magadról, elszólod magad és kimondod,
amit indián szíved érez, apádnak persze könnyű,
mindig ez az érv ellene, ha drága ajándékokkal próbál kárpótolni,
nyilván belehal anyagilag, fizeti a gyerektartást, a lakbért,
segít a szüleinek, de neki könnyű, miközben anyád mindig úgy él,
mintha neki nehéz lenne, nehéz volna az élete,
így aztán lassan tényleg nehéz lesz neki.