Tolnai Ottó írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

 

 

 

 

 

A palicsi rózsák

 

Szabadkáról jöttünk haza Palicsra éppen (egyesek szerint nyolc, mások szerint hét kilométer), és Jutka nem fordult be a Szegedi útról, mint szokott, balra a Nagyfenyvesre, hanem továbbhajtott a benzinkútig, s ott fordult be a piac elé. És már ki is ugrott a kocsiból, mondta, néhány szál tulipánt szeretne venni Kajkának (egyetlen palicsi bunyevác rokonának, aki neves formatervező férjével, Mirko Stojnićtyal egyszerre érkezett ’94-ben velünk Újvidékről, éppen úgy, mint sokác ügyvédbarátunk, anélkül, hogy ezt előre megbeszéltük volna, vagy egyáltalán tudtunk volna ilyen jellegű szándékunkról, mármint hogy elhagyjuk Újvidéket, és mindannyian Palicsra költözünk). Kajkának születésnapja van. Éppen hogy elkezdtem bámészkodni a pakolászó piacosok között, amikor azt láttam, Jutka már jön is vissza, jön, de üres kézzel. Egy szál virágot se kaptam, mondja. Gyere, itt hagyjuk a kocsit, átmegyünk a Kakas Dénesékhez, az ő fia mintha árulna tulipánt. Kakasék a sínen túl, a gesztenyés ligetnél laknak, éppen az Orbán-keresztnél. Noha az öreg Kakas, Czipriánhoz hasonlóan, folyton duzzog, pöröl az égiekkel, ateista. Már többször is hangsúlyozta, nem hajlandó gondozni a crucifix kis, kovácsoltvas kerítéssel körülvett kertjét. Még csak a kerítés körüli pázsitot sem. Morog a piac zárása után a kereszt kerítésének betonszegélyére húzódó, megfáradt öreg kofaasszonyokra, akiknek, szegényeknek egyetlen kaporcsokrocskát sem sikerült eladniuk, morog rájuk, ne itt eszegessenek, ne szemeteljenek neki, jóllehet azt is minden alkalommal hangsúlyozza a kofaasszonyoknak, ő különben nem gondnoka a kereszt kertjének…

Jólesett ez a váratlan kis séta. Az előbb még robogtunk Palics felé, most meg már itt sétálunk át a síneken, jóllehet nem hazafelé, mint általában, hanem csak az Orbán-keresztig, a Kakasékhoz. Kakas úr Cziprián legjobb barátja, aki, ezt is csak nemrég bogoztuk ki, az elemi iskolában Jutka osztálytársa volt. Átsétáltunk a síneken, át a vadgesztenyeligeten, szép tavaszi idő volt, majd az Orbán-keresztnél, Kakasék sarki házának Orešković utcai kapuján becsöngettünk. Ugyanis Dénes fia valóban foglalkozik virággal, olykor árul is. Jóllehet sosem tudni. Hol árul, boldogan, hol meg nem, elutasítja az érdeklődőket, hagyja, talpon hervadjon el kertjében az összes virág. Vártunk. Jó volt várakozni a szép tavaszban. Az Orešković utca óriás platánjai alatt. Palics, Szabadka, egész Szabad-kaország legnagyobb platánjai ezek. Igaz, nem fordítunk rájuk elég figyelmet. Azon sem lepődnék meg, ha egy napon kivágnák őket. Az Orbánfalva utcában százéves fenyők, az Oreškovićban ősplatánok, a vasútállomással szemben pedig vadgesztenyés liget.

Kakas úr morogva bújt elő a fészer autószerelő-gödréből, kezében nagy csomó kóccal, valami kisebb forma, ám már első pillantásra is igen összetettnek tűnő autóalkatrészt törölgetve. Arra gondoltam, ezt az alkatrészt most akár napokig is el tudná törölgetni. Illetve arra, hogy ezt az alkatrészt ilyen alaposan kell törölgetni. Mert ez az alkatrész nagyon fontos alkatrész. Alkatrésze az autónak, de ahogy Kakas úr mogorva arcára pillantottunk, már mi is azt gondoltuk, ugyanakkor fontos alkatrésze a világnak mint olyannak is. És hogy ez a szakszerű törölgetés, kóccal való törölgetés is fontos része az operációnak. Sőt az egész mint olyan reparálásának is. Meg arra is gondoltam, hogy én is szívesen törölgetném. Azt a finom, olajos alkatrészt. Sőt még az is eszembe jutott, mit szólna, ha tényleg elkérném tőle, hadd törölgessem egy kicsit én is. Egyértelmű, most is, mint leginkább, autójukat, a gyerek autóját bütykölték. Hamarosan a fia is előkászálódott a szerelőgödörből. Az ő kezében is kóc volt. De ő most csak a kezét törölgette. Látszott, valami fontos mozzanaton vannak túl. Talán a kocsi szívét vették, illetve hát cserélték volt ki éppen… Ha az alkatrészt, tán tényleg a kocsi, a világ szívét nem is kérhetem el tőlük, egy kis, tiszta kócot azért még kérhetnék, gondoltam. Jó lenne, ha otthon nekem is lenne tiszta kócom. Hol is szerezhetik be, tűnődtem. Egyszer Cziprián mintha azt mondta volna, a Wesselényi utcai szőnyeggyárban. Lehetséges, gondoltam, ugyanis a világhíres JOVAN MIKIĆ-ben egyszer-kétszer, még újvidéki polgárként, én is előfordultam, akkortájt festő barátom volt a gyár művészeti tervezője (később elvitték a Zágráb melletti Zabokon létesített, hihetetlen, de éppen barátom számára létesített szőnyeggyárba, a ZIVTEX-be, amely aztán New Yorkba küldte őt, a GRAND CARPET-be továbbképzésre; halála előtt még meglátogattam Zágrábban, Nasszer téri toronylakásában), Cziprián mintha azt mondta volna, ott a legjobb a kóc, és én igazat adtam neki, ugyanis festő barátom még a képeire is rakott volt abból a szépen, gyengéden és mégis élesen szálas kócból… Irigyeltem is érte. Én is szerettem volna ilyen tiszta kóccal törölgetni szavaimat. Tán még az orromat is. Cziprián kijelentése meglepett kissé, ugyanis azt hittem, a szőnyeggyár is megszűnt már, mint minden gyár Szabadkán, úgy képzeltem, tán nem is nagyon tévedtem, valami büntetőkülönítmény érkezett, szerveződött és sorban likvidálta mind a csodálatos nagy, még a Monarchiából eredeztethető szabadkai gyárakat, de ezek szerint a szőnyeggyár valamiféle formában még létezik. Igaz, nincs kizárva, immár csak a fennmaradt, régi kócot, minőségi kócot árusítják ki. Arra is gondoltam, az is lehetséges, a csipkegyárban is lehetne kócot szerezni, valami finomabb minőségű kócot, jóllehet ez a fajta kóc éppen hogy nem finom, hanem, mint mondottam, inkább éles. Az igazi kóc éles. Ha legközelebb arrafelé járok, meg is kérdezem. Nincs kizárva, a Tikvicki bácsi is tudja, lehet-e kócot kapni a felszámolás alatt álló Csipkegyárban. Igaz, egyesek szerint sosem is fogják felszámolni a Csipkegyárat, mert háború esetén ott készítik a fáslit, a gézt, a Csipkegyár valójában egy katonai üzem fedőneve… Nem is tudom, létezik-e a csipkének is kóca, létezik-e olyan, hogy csipkekóc, csipkeszemét, biztosan létezik, ahogyan lám,
T. Olivér szerint még a határzárnak is van kóca, szemete, sodronykóca, sodronyszemete – amely Pahulek Domagoj szerint kitűnő nyersanyag, mert valóban, miért ne lehetne lágyvasból is csinálni piercinget… Meg kell kérdeznem Istvánt, rozsdásodik-e a lágyvas?

Van-e eladó tulipánjuk, kérdezte Jutka Kakas urat, akivel, mint mondtam, együtt járt volt elemibe a Ladócki bácsihoz, a nagytehetségű sportoló ikerpár édesapjához, de említettem, mostanság már nemigen ismerik meg egymást az utcán. A tulipán a gyerek reszortja, mondta Dénes. Közben már a gyerek is odaért. Van még tulipánod, kérdezte Jutka. Van, mondta a gyerek.

És már mentek is a ház elé, a Kisfenyves oldalára, a barackfák alá, ahogy Jutka mondta, egy-két kis csokrot csinálni. Mert közben már úgy határozott, magának is akar egy csokrot.

Egyedül maradtunk Dénessel. A pumpás kút mellett. Szótlanul.

Egy pillanatra úgy éreztem, nem fogok tudni megszólalni. Tán többé soha. Tán a torkomba is le kellene nyúlni azzal az olajos kóccal. Meg arra gondoltam még, tényleg megkérdem, ők hol szerzik be ezt a finom, éles, békebeli kócot. Akkor, teljesen váratlanul, a bambusszal körülvett, vadrózsával befuttatott kút mellett megpillantottam: az angyalt.

A dalmát szobrász angyalát. És hirtelen beszédes lettem. Beszédesebb, mint amikor beszédes vagyok, lévén hogy hirtelen nagy izgalom uralkodott el rajtam. Évek óta kerestem ugyanis azt a palicsi angyalt. Szaglásztam, tapogattam utána. Tűnődtem sorsán. Hová is kerülhetett. Majdnem azt mondtam, hová is lebbenhetett. A tengerikígyó (csikó?) párjáról van szó. Amely, néhány éve, egyik napról a másikra szőrén-szálán eltűnt. A helyéről. A kígyó hozzánk került. Az angyal meg eltűnt.

Eladó-e, kérdeztem Kakas urat, a kócos futórózsabokrok között térdepelve imádkozó, hibátlanul megfaragott angyal fejére téve a kezem. Milyen jó érzés volt megérinteni. Fantasztikus dolog egy igazi szobor. Egy kőből, márványból faragott műalkotás meg különösen. Azonnal megérzed, akárha élőlény fejére tetted volna a kezed. Meg testmelegét. Szinte megüt. Igen, valami kellemes ütést éreztem. Tehát ez egyértelműen művészi alkotás volt. Mint a tengeri csikó (kígyó?) is, illetve ahogyan a mohaszobor, amely míg meg nem kötött a behemót homokkőfej szemgödrében a moha, nem volt művészi alkotás…

Milyen különös, mondtam, a szárnyait teszi össze imára. Hát mit tegyen, kérdezte rosszkedvűen Dénes, tán először nézve meg a szobrot mint olyant, hiszen nincs keze, tette hozzá, csak szárnya van. Nem faragtak neki. Kispórolták. Tán nem volt több márvány. Csak szárnyakat faragtak neki. Meg valahogy nem is stimmelt volna úgy, kéz is, meg szárny is, valahogy már sok lett volna, éppen elég a szárny, mint a madaraknak… Igen, mondtam, van egy történész, aki szépen írt arról, hogyan készítik a mellükkel a fészket a madarak…. Történész, kérdezte Kakas úr. A történészek a madárfészkekről is írnak? Igen, van egy olyan történész, aki részletesen leírta, hogyan formálja mellével a fészek meleg, belső körét a madár… A keresztre feszített arcát meg a vérző szitához hasonlította… Vérző szitához, kérdezte Dénes. Igen, mondtam. Van egyfajta betegség, próbáltam okoskodni, amikor a pórusokon szivárog a vér… Kakas úr elgondolkodott, abba a történészbe, mondta, én is beleolvasnék…

Ahogy elvettem a kezem az angyalról, Dénes kissé közelebb lépett hozzá, még jobban szemügyre vette. De nem érintette meg. Csak a kócot helyezte a fejére, a kócra pedig az olajos alkatrészt. Eladó-e, kérdeztem. Mi? A szobor, mondtam.
A szobor is a gyereké, mondta. A Solymossy úrtól kapta. Munkadíj fejében. Jól kijönnek. A Solymossy úr valahogy érti a gyerek nyelvét. Tudja, a Solymossy évekig kint énekelte A palicsi rózsákat a Spitzbergákon. A Spitzbergákon, kérdeztem. Lehet, nem éppen a Spitzbergákon, de valahol Skandináviában, mondta. Norvégiában... Sosem értettem, miért énekel mérnök létére. Én is mérnök vagyok, de nem énekelek, mondta. Jól festenék, ahogy a jéghegyeken A palicsi rózsákat énekelem.

Ismerem A palicsi rózsákat, mondtam, A zomboriakat is ismertem, ha nem tévedek, azok voltak először, a zomboriak, a Boros Mirjana énekelte nagy sikerrel, ő
A zombori rózsákat, a Gubik Mira meg A város peremént. Együtt dolgoztam velük az Újvidéki Rádióban, mondtam. Maga is énekelt, kérdezte Dénes, maga is A palicsi rózsákat énekelte, kérdezte. Nem, én tulajdonképpen nem vagyok palicsi, én úgy magamban olykor A város peremént szoktam dúdolni. Meg a barátom dalát, a Sovány bogarat… Olyan dal is van, kapta fel a fejét. Sovány bogár… Igen, van, mondtam. Azt még nem hallottam, morogta Dénes. Meghallgatnám…

De azért aztán, a nehéz időkben mégis jó volt tudni, szólalt meg ő is, előbb úgy tűnt, két külön sínen mozgunk, de aztán egyértelmű lett, két monomániás manusz, így morfondírozik, olykor hangosan is meg-megszólalva, s akkor úgy tűnik, akárha folyamatos lenne a beszélgetésük, hogy valaki A palicsi rózsákat énekli a fjordokon…

Most már kezdtem érteni, hogyan is kerülhetett Kakasékhoz a térdeplő angyal, a nálunk lévő tengeri kígyó (csikó?) párja. Úgy, hogy azt mondta a Solymossy úr a fiúnak, elviheted, ugyanis a fiú eljárt hozzájuk segíteni, behordani a tüzelőt, felásni a kertet, kivenni valami öreg fát, a nehezebb dolgokat, a Dénes fia erős, mint a bika, valamint szenvedélyes gyűjtő, halmozó, a bolhapiacon ő az egyetlen gyűjtő, aki, ha lehetséges, mindenből három példányt vesz…

Úgy valahogy vette kezdetét a dolog, hogy én a Bartók utca bal oldalán, a Solymossy úr szomszédságában üresen álló kis ház udvarán véletlenül felfedeztem volt két szobrot. Valamint egy szép nagy, kockaforma, súlyos kőasztalt, egy súlyos paralelepipedon forma paddal, kissé kisebb kockaforma kőszékekkel. Napi sétáimon rendszeresen megálltam ott, nézegettem őket. Idővel dalmát, méghozzá kitűnő dalmát szobrász munkájának véltem őket. Mert a jó szobrászok számomra a mediterrán szobrászok voltak, mint a Maillol, a Meštrović meg a Kršinić például. De igaz, a fjordokon is sok a félig megmunkált kő. Ezek szerint van forró, meg van hideg, jeges kő. Forró meg hideg szobrász. Igen, ezt a szobrászt, a tengeri kígyó (csikó?) meg az angyal szobrászát dalmát szobrásznak neveztem el. Biztosan horvát volt, mármint az a bizonyos szobrász, bunyevác, de hát a bunyevácok is valahonnan Dalmáciából jöttek, egyesek szerint éppen Kor-čuláról… A korčulai márvány pedig híres, nagyon híres, jóllehet részben Vrniken bányásszák, hová mi különben évekig nyaralni jártunk volt a Végelékkel, ugyanis az egyik legjobb jugoszláv színikritikus, Dalibor Foretić barátunk történész édesapja s az egész rokonság odavalósi, vrniki volt…

Később az történt, úgy folytatódott a dolog, hogy felhívott egy szegedi hölgy, egy Jusztin Harsona nevű szegedi írónő. Mondta, K. Kobalt Karcsi a barátja, tőle kapta meg a számomat, de hát különben ő is palicsi: szeretne meghívni engem egy szegedi irodalmi estre a Bálint Sándor Művelődési Egyesületbe. Ó, mondtam, végre majd beszélhetek a nagy néprajztudósról, a kis szent emberkéről, Bálint Sándorról. Valamint K. Kobalt Karcsi felemlegetésének is megörültem, mondtam, róla is szívesen beszélek, mind a rajzairól, mind irodalmi munkásságáról, de akár még megboldogult édesapja, a vándor templomfestő munkásságáról is, ugyanis immár sorba jártam néhány általa festett kis templomot Alsó- és Felső-Bácskában... Tehát gyorsan el is vállaltam a meghívást. Nem sok idő múlott, az írónő már ott ült a teraszunknál. Mondta, ő is itt, Palicson veszi fel a nyugdíját, mint K. Kobalt Karcsi. Véletlen kérdeztem rá, hol is élt volt ő a háború előtt Palicson tulajdonképpen? Mondta, itt a Bartókban. Hol, kérdeztem. Itt a 8-asban, a Solymossy bácsiék mellett. A 8-asban, kérdeztem elámulva. Igen, a 8A-ban. Ott, abban a kis házban, amelynek udvarán az a két szobor látható, kérdeztem máris fellelkesülve, valamint az a kockaforma kőasztal, a paralelepipedon forma kőpad, meg hát a kockaforma kőszékek. Igen, mondta Jusztin Harsona, kissé meglepődve, ott. És ki az a dalmát szobrász, aki azokat a kitűnő szobrokat készítette? Jusztin Harsona nem értette, mit beszélek. Ki készítette, ki faragta azokat a szobrokat, azt a kőasztalt, a paralelepipedon forma kőpadot, a kockaforma kőszékeket? Hát a volt férjem, mondta Jusztin Harsona. Dalmát volt, kérdeztem. Kicsoda, kérdezte Jusztin Harsona. A férje? Nem, hódsági. Érdekes, hogy én az után is, hogy Jusztin Harsona felvilágosított, nem volt dalmát, én az után is dalmát szobrásznak neveztem, vagy ha nem is volt dalmát, gondoltam, dalmát volt a tanára, talán éppen a kitűnő Meštrović-tanítvány, Kršinić… Később arra gondoltam, ha nem volt dalmát, s ha a tanárai sem voltak dalmátok, akkor a nagy debreceni szobrászok hatottak rá, Medgyessy például. Mindenesetre Jusztin Harsona egykori férje egyike legjobb szobrászainknak, gondolom még ma is, ott látva őt Telcs Ede, Almási, Kiss Júlia, Szilágyi, Dudás és Kovács Antal mellett. Azt azonnal megéreztem, Jusztin Harsona nem ragaszkodik a szobrokhoz. Valamiféleképpen távol került tőlük, megszűntek létezni számára. Kérdeztem, eladná-e az egyiket? Igen, mondta, mind a kettőt nekem adja, nyugodtan hozzam át őket...

És én, ritkán történt ilyesmi velem az életemben, már futottam is a talicskával a Bartók utca felé. Már, akárha ez lenne a foglalkozásom, döntöttem is bele a mázsás tengeri sárkányt (csikót?) a talicskába, már szaladtam is vele vissza, hazafelé a Bartókon. Harsona tágra meredt szemekkel nézett, ahogyan zihálva befordultam a kőszoborral az udvarba. Egyáltalán nem értette, mi történik, mi ütött belém. Lehet, arra is gondolt, megőrültem. Egyszerűen nem értette, hogyan került oda alig 5-10 perc alatt az a súlyos kőszobor. Én se. A másikat, a térdeplő angyalt nem bántottam. Ugyanis éreztem, az már sok lenne, túl nagy ajándék, két dalmát szobrot nem érdemeltem ki azzal, hogy elfogadtam a meghívást a Bálint Sándorba, valamint úgy tűnt, jóval súlyosabb is a tengeri kígyónál (csikónál?), egyedül nem tudnék megbirkózni vele. Túl nagy ajándék lenne, meg túl nehéz, abba tán bele is szakadnék, mert most hogy már áthoztam a tengeri csikót (kígyót?), kifordítottam a talicskából, majd visszaültem Jusztin Harsona mellé, éreztem, kissé így is megerőltettem magam, hajamról nyakamba csöpögött a verejték, titkon tapogatni kezdtem ágyékomat, netán a sérvem is kiugrott.

Jusztin Harsona felbukkanásáig nem tudtam, hogy ezt az én ügyködésemet a nehéz kőszoborral, a tengeri kígyóval (csikóval?) Solymossy úr a kerítésen túlról mind végignézhette, nincs kizárva, meg is volt bízva, tartsa szemmel a házat, ők őrizték, csodálkozhattak is, ahogyan én berontottam a talicskával, és elszaladtam a tengeri csikóval (sárkánnyal?)… Innen származhatott az ötlete, hogy a másik megmaradt szobrot, a térdeplő angyalt elkéri magának Harsonától, később meg az, hogy majd azzal ajándékozza meg a gyereket, nem tudom, de úgy képzeltem, valahogy így történhetett.

Jött Jutka, kezében két szép tulipán csokorral. Egy pirossal. Meg egy sárgával. Nekünk is vágattam egyet, mondta, mutatta a sárgát. Szép, mondtam. Jött a fiú is.

Eladó-e a szobor, kérdeztem a fiút. Az angyal, kérdezte. Az, mondtam. El, mondta. A Solymossy bácsitól kaptam, ledolgoztam neki. Tudja, a Solymossy bácsitól, aki a Spitzbergákon énekelte A palicsi rózsákat… Olyan áhítattal mondta, azt hittem, a következő pillanatban elkezdi énekelni, ott a vadrózsabokrok között Solymossy úr nevezetes szerzeményét, A palicsi rózsákat. Mert akár még azt sem zártam ki, a fiú énekórákat is vett a Solymossy bácsitól. Lehet, ő is tudja már énekelni A palicsi rózsákat, nem tudom. Én semmit sem tudok, ergo nem is lenne szabad mindenbe beleütni az orromat, hiszen már ezek a palicsi szobrok és A palicsi rózsák is milyen bonyolulttá lettek. Mennyit kérsz érte, kérdeztem. 3500 dinárt, mondta gondolkodás nélkül a fiú. Miért épp ennyit, kérdeztem, lévén hogy némileg járatos vagyok a műkereskedelemben, kísérem, a szerb maffiózók, drogbárók mennyiért öntetnek egy Rodint például, mennyiért egy Meštrovićot… Azért, mondta a gyerek, levéve az angyal fejéről, elébem emelve az olajos kócban lévő alkatrészt, mert éppen ennyibe került.

Rendben, mondtam, de el is tolod hozzánk. El, mondta, plusz 200-ért. Rendben, mondtam. És máris segítkezni kezdtem beemelni a talicskába az 50-100 kilós térdeplő angyalt, jóllehet nem szabad emelnem, mert a tengeri kígyót (csikót?) emelgetve valóban kiugrott a sérvem, meg hát azt se tudtam, hol, hogyan is fogjam, öleljem, mert akárhogy helyezkedtem, mindig odaöleltem magamhoz egy-egy szúrós vadrózsaágat is. Nem tudtam, hol, hogyan kell, hol, hogyan is szabad megölelni egy angyalt. Közben Kakas úr egész idő alatt ott állt közel hozzám. És szúrós tekintetével nem győzött vizsgálni, mi ütött belém, mit emelgetem azt a követ. Féltem, de ugyanakkor tán jól is esett volna, ha közben áttörölgeti arcomat az olajos kóccal, mert máris kivert a verejték, máris felkaristolták, kivérezték a tövisek.

Nem értette, mi is történt tulajdonképpen, nem értette, miért ölelgetem a rózsabokrot, a térdeplő pucér angyallal. Finomabban, szólt rám Kakas úr ironikusan, mind összevérezik egymást.

Egyszer csak kellemetlenül éreztem magam Kakas úr előtt. Már magam sem értettem teljesen, miféle helyzetbe kerültem. Tíz perce jöttem, és rózsabokrai között máris egy súlyos angyalt ölelgetek. Abban a pillanatban még azt is észrevettem, a Kisfenyvesről (az Orbánfalva utcából) belát, pontosan ránk lát az Orbán-keresztről a felfeszített. Kakas úr is észrevette, az Orbán-kereszt felé tekingetek.

Cziprián Kakas úr legjobb barátja, őáltala ismerem, szeret ugyanis pletykálni róla. Csak most jutott eszembe, Cziprián arról mesélt, Kakas úr szereti a pornófilmeket satöbbi. Egyre közelebb jött hozzám. Csak most látom, mondta, kicsoda is maga. Maga az az újságíró, akivel a Cziprián kávézni jár a Női strandra meg az OMEGA kertjébe a párizsi öreglányokkal a hatalmas Ádám-levelek alá… Mert én azt hittem, azok a nagy levelek Ádám-levelek, de a tulaj felvilágosított, nem Ádám-levelek, hanem gímnyelvek… Mondtam már Czipriánnak, egyszer majd én is elmegyek magukkal. Kíváncsi vagyok, miről politizálnak, meg arra is kíváncsi lennék, én bírnám-e magukkal a versenyt…

Azt mondják, az a szépasszony, a Rózsa lett az új tulajdonosa. Nem értettem, kiről beszél. Ki szép, kérdeztem. Hát a Női strand tulajdonosa, valaki azt mondta, olyan, mint egy fekete rózsa. Igen, a Rózsa bérli, mondtam, 20 évre. Húsz évre, kérdezte. Igen, mondtam. Közben sikerült az angyalt a talicskába emelnünk. Jutka a két tulipáncsokorral visszament a kocsihoz. Máris többen megkérdezték tőle, hol vette a szép, friss csokrokat. Mondta, a Kakas Dénes fiától, ott a crucifixnél.

És a fiú már tolta is ki az udvarból. Az angyalt. Mentem a fiú mellett, a fűben, ügyeltem, ki ne boruljon. Az angyal.

Mennyi a nyugdíjad, kérdeztem. Nincs nyugdíjam, mondta a fiú. Segélyt kapok. Hatszor évente. Virágot árulok. Meg barackot, földiepret. Láttam a fekete fóliacsíkokat, mondtam. Segítek a Solymossy bácsiéknak. Ásni járok. Idős, magányos hölgyeknek vásárolok be a piacon, az áruházban. Mondom, éppen most telefonált a Solymossy úr. Magának, kérdezte a fiú. Igen, mondtam. Mit akart, kérdezte. Mondta, valami nagyon fontos ügyben hív… És mit akart, kérdezte türelmetlenül a fiú. Elakadt a keresztrejtvényben. És tudott segíteni? Véletlen tudtam.
T. Olivér úr egyik drámájának a címe. Milyen betű van már meg belőle, kérdeztem. A cé, mondta. Paripacitrom, mondtam. Csönd. Majd kiáltás. Zseniális! Hogy jutott eszébe? Én már elfelejtettem, pedig gyerekkoromban mi is így mondtuk…

A fiú megállt. Rátette a kezét az angyal hátára. Megkérdeztem akkor az apát, mondta, mert én nem jártam hittanra, elfogadjam-e a szobrot a Solymossy úrtól. Apa azt mondta, fogadjam el: majd lenyomatjuk vele a káposztát. De valahogy úgy jött, azóta még nem is savanyítottunk káposztát. Elmeséltem, K. Kobalt Karcsi kéziratban lévő, kitűnő regényében olvastam, hogy ők Pecellón a Kossuth-szobor egyik darabjával nyomatták le a savanyítandó káposztát… Az izgalmas lehet, én szoktam olvasgatni Kossuth Lajosról…

Mondom, két szobrom volt addig, a tengeri sárkány (csikó?), meg a nagy Fruška Gora-i (karlócai) kőfej, amit még Bánszky Mária Róza muzeológus barátnőm hozott, mert ledöntötték az oszlopról a Fruška Gorán, bevitték a Vajdasági Múzeumba, de a művészettörténészek értéktelennek minősítették, ezért Róza úgy gondolta, elhozza nekem a csomagtartóban. Elhozza, mint mondotta, megfigyelésre… Ott hevert a kertünkben sokáig, arccal a földnek. Majd később, sokác ügyvédbarátommal, felemeltük valami jó, akárha éppen erre öntötték volna, be-tonposztamensre.

Tényleg nem volt éppen értékesnek mondható, de ott állt a határon, jól megérezte Róza, hogy ugyanakkor értéktelennek sem mondható. Először is markánsan volt elnagyolva. Akárha egy görög drámahős, kimarta saját szemét.

Ott áll azóta a padlás régi, száz év előtti víztartályából táplált, periszkópszerű csap mellett. Igen, akárha egy tengeralattjáró, amely valami csúcson, valami padláson feneklett meg. Mintha a periszkópon keresztül is figyelnének, gondolta olykor T. Olivér. A három nővérke vizeskedhetett a száraz csapnál… Ugyanis, hiába volt míniummal kenve, a nagy paralelepipedon forma víztartály, már rég elrozsdásodott…

Ám egy napon azt vettem észre, a behemót kőfejen megkapaszkodott egy mohafolt, meg néhány gomb, illetve hát szemölcs forma zuzmó is, meg a szemüregébe is bevackolt szépen a moha… Addig azt hittem, vak. Maga marta ki saját szemét. Ám most láttam, lát, mohazöld szemein keresztül, smaragd lényével figyel. Locsolni kezdtem. Előbb csak elvétve. Aztán rendszeresen. Szinte naponta. És egyszer csak arra lettem figyelmes, valami értékes új szobor áll a periszkópforma száraz csap mellett…

Ki tette arcára a mohát, kérdezik gyakran látogatóim. És nincsenek tudatában, hogy az amerikai költészet Nemecsekét, az egyik legnagyobb modern amerikai költőt, Roethkét, az amerikai költészet Nemecsekjét idézik:

Ki tette oda a mohát?

Olykor hallom Solymossy urat, A palicsi rózsákat énekeli, szintetizátorán kísérve magát, a lila akáccal felfuttatott magas, nagyon magas, Palicsfürdő tán legmagasabb feketefenyője alatt, légvonalban alig 100-200 méterre tőlünk. Ha egészen pontosak akarunk lenni, a múltkor kimértem, újabban kimérem – kilépem a relációkat, Kajkáék 100, Farkas bácsiék 150 lépésre vannak tőlünk. Nem meséltük Solymossy bácsiéknak, hogy amikor néhány éve Berlinben éltünk volt, Jutkára egy napon rátört a honvágy. És betette a lejátszóba Solymossy úr kazettáját. És akkor egész nap azt hallgatta. A palicsi rózsákat. Berlinben. Miközben én a Kant-strassén kódorogtam.

A fiú kifordította a talicskából az angyalt. Kért egy pohár vizet. Hoztam neki. Kifizettem. A behemót, mohás fejre pillantott. Meglepődött kissé. Jó társasága lesz, mondta, megveregetve az angyal hátát, ott, éppen ott, ahol a két szárny összeér. És már poroszkált is hazafelé. Hogy az Orbán-keresztnél váratlanul eltűnjön az udvarukban. Visszamásszon az autó alá, a gödörbe. Megkaptad a pénzt, kérdezte Kakas úr a gyereket. Meg, mondta a gyerek, immár a gödörből. Jó van, mondta Kakas úr. Ez a mai jó üzlet volt. Túladtál az angyalon. Meg két csokor tulipánon.

(Fotó: Valuska Gábor)