A néma szellem

Délről, a Duna jobb partja mentén széles sík határolta a várost, tágas legelőkkel, foltokban sűrű parkerdőkkel és eldugott lápokkal, amelyeket gyerekkoromban idegen, ősi lényekkel népesítettem be a képzeletemben. Biztos voltam benne, hogy vérszomjas sakálok lesik az erre járók minden mozdulatát, az óriási túzokok pedig, amelyeknek ez volt az utolsó költőhelyük az országban, az áthatolhatatlan bokrok mélyén emberhúst öklendeznek fel túlméretezett fiókáik csőrébe. A városból kivezető Pannon út már a nevében is ősi korokat idézett, és akárhányszor erre jártam, hallani véltem a hatalmas lovashadak robaját, amint átcsörtetnek a tájon. Tudtam, hogy az én őseim is itt vágtattak valaha, és még azt is tudtam, hogy errefelé győzték le a frank seregeket, a dicsőséges pozsonyi csatában, és messzire űzték őket nyugatra, amivel egyszer és mindenkorra megvetették a lábukat azon a gyönyörű, titokzatos vidéken, ahol most az én arcomra vetülnek minden reggel a felkelő nap sugarai.

Mégis, amikor Zuzka felvetette, hogy költözzünk a nemrég létesített Napra-forgó lakóparkba, az ötlet rémülettel töltött el. Jól emlékeztem a tájra, amelyen keresztül hazafelé szoktam utazni, az apám házába, amikor már a városban laktam. Erre nyílt meg az a nagy laposság, amely keletebbre a Csallóközbe és a Szigetközbe torkollott, és számomra éppen itt volt a legrejtelmesebb. Ahogy annak idején a hevesen rázkódó busz egyik hátsó ülésén bámultam kifelé, egyszerre éreztem magam végtelenül magányosnak, és éreztem azt is, hogy valami szól hozzám odakintről, valami, amit soha nem érthetek meg igazán. Talán ugyanez a rémület tért most vissza hozzám.

A domb még mindig ott magasodott a város bejáratánál. Az apám történeteiből maradt meg az emlékezetemben. Az apám akkor már súlyos állapotban volt, és engem Ali bácsi vett a szárnyai alá. Miután kijártam az alsó tagozatot a faluban, ahol más iskola nem volt, be kellett adniuk a felső tagozatra, de apám a kisujját se mozdította, és én szeptember elsején nem mentem iskolába. Ali bácsi régóta ismerte apámat, sokszor adott neki munkát, amíg még munkára alkalmas volt, és mindig jól bánt velem is; azt szokta mondogatni, hogy nem baj, én nem tehetek semmiről. Azt már nem tette hozzá, hogy akkor ki tehet bármiről is, meg hogy egyáltalán miért fontos ez. Ő adott be a pozsonyi egyházi suliba, és intézte el a kollégiumot is, amiért kivételt kellett kérni, mert szigorúak voltak a kritériumaik, és minden félévben meg kellett hosszabbíttatni ezt a kivételt, ami egészen addig csak Ali bácsi közbenjárásával sikerült, amíg az apám másfél év múlva meg nem halt. Miután árva lettem, már megfeleltem minden kritériumnak.
A szívének elege lett a dologból, mondta Ali bácsi az apám haláláról, de azt soha nem tette hozzá, hogy miből lett elege. Tudtam az apámról, hogy iszik, de az ital nem a szívbe folyik bele, hacsak nem válik vérré, mert a szív vérrel van tele, semmi mással. És onnantól úgy képzeltem, az apám vérré változtatta a bort. De erről nem beszéltem senkinek, ahogy arról sem, hogy az apám hiányzik, még akkor is, ha nem foglalkozott velem túl sokat. Egyetlenegyszer sem jött el hozzám Pozsonyba, hogy meglátogasson a bentlakásos egyházi suliban, és az idő előrehaladtával én is egyre ritkábban ültem buszra, hogy hazalátogassak. Amikor mégis, mindig errefelé jöttem: a petržalkai lakótelepen át, majd Oroszvár és Dunacsúny következett, és a rajkai magyar határátkelő előtt balra fordultunk a Csallóköz irányába, át a dunacsúnyi vízlépcsőn, amelynek a felnyitható hídja előtt időnként meg kellett állni, amíg egy hajó áthaladt. Amikor hazamentem, az apám olykor beszélt nekem a dombról. Ez volt az egyetlen dolog, ami megragadt bennem. Zavaros, kusza történetek voltak a hetvenes évekből, amikor a nagy lakótelep épült. Vagy talán a nyolcvanasokból, az is lehet, ezt soha nem pontosította. Csak azt tette mindig hozzá, milyen fényes idők voltak. Azok között volt, akik azt a dombot építették, a nagy petržalkai mesterséges dombot, amely Közép-Európa legnagyobb lakótelepének a szélén állt, és az építkezési hulladékból halmozták fel. Micsoda fényes idők voltak! És mi mindent maga alá temetett az az időszak! Először egy hatalmas gödröt ástak, amíg a lakótelep építéséhez kavicsra volt szükség. Százával dolgoztak ott a fiatal csallóközi férfiak, akiknek ez volt életükben az első hegy, amelyet közelről láthattak. A nagy kupac sok mindent magába fogadott, az egész régi városrészt, amelyet egykor Ligetfalunak neveztek. Sőt, az egykori, lerombolt Váralja maradványait is. És az apám csontvázakról is beszélt, amelyeket ott és akkor látott, a nagy domb építésénél. Ő talált rájuk, talán daliás vitézek, talán utolsó gazemberek maradványai voltak, és rendőrök szálltak ki a helyszínre, akik még valami régészféléket is kihívtak. Nem mesélte tovább, de én mindig úgy fűztem tovább a mesét, hogy a dicsőséges pozsonyi csata harcosainak a csontjaira bukkantak a föld mélyén.

Zuzkától néhány napos gondolkodási időt kértem, amit ő enyhe megdöbbenéssel fogadott, de hamar túltette magát rajta. Néhány nap múlva ott felejtett egy színes katalógust a konyhaasztalon a lakóparkról, majd véletlenül nyitva hagyott egy honlapot a nappali kanapéján heverő laptopján, amikor pedig vittem le a szemetet, az egyik tolakodó modorú szomszéd azzal üdvözölt, tényleg az új petržalkai házak egyikébe költözünk-e tavasszal. Nyeltem egy nagyot, széttártam a kezem, mire a szemeteszsák szétszakadt, és minden szemét kiömlött a lépcsőházban.

Tibor akkor kezdett el járni, és Zuzka számára teljesen egyértelmű volt, hogy kinőttük ezt a szűkös kétszobást, ráadásul a közelgő válság előtt most tudunk rajta a legkedvezőbb áron túladni. Mindenki arról beszélt, hogy idén már biztosan beüt a krach, és az ingatlanárak zuhanni kezdenek. Mi öt éve költöztünk be ebbe a petržalkai lakásba, amelyet elég borsos áron vettünk, és csak annak köszönhetően nem nyomott agyon bennünket a jelzálog, hogy az apám örökségéből a vételár nagyobbik részét ki tudtam fizetni. Erre tartogattam a pénzt évtizedek óta, soha nem nyúltam hozzá addig. Zuzka felnézett rám ezért. Ahogy azért is, ahogy még gyerekként a saját lábamra álltam. Így mondta legalábbis, akkor egyszer, a megismerkedésünk éjszakáján, egy katolikus nyári táborban a Kis-Kárpátok vadonjában, ahol kettesben elkóboroltunk a sűrűben, amiért másnap ki akartak bennünket zárni. Ők itt nem kerítőemberek, mondta a táborvezető, és ide azért jöttünk, hogy a saját lelkünkben mélyedjünk el, és közelebb kerüljünk az Úrhoz. Nem tudtam magam visszafogni, csak nevettem, amikor a táborvezető szembesített a kilátásba helyezett büntetéssel, és ahogy vörösödött az arca, engem teljesen legyűrt a röhögőgörcs. Zuzka azt mesélte, vele pont ugyanez történt. Aznap éjjel, amikor elkóboroltunk, annyit beszélgettünk, mint azután soha. Elmeséltem neki, hogyan alakult a gyerekkorom, kezdve az anyámmal, aki ötéves koromban lelépett, folytatva az apámmal, aki tizenegy és fél éves koromban halálra itta magát. Zuzka azt mondta, nagyra becsül, amiért képes voltam a saját lábamra állni. Addig soha nem gondoltam erre így. Soha nem gondoltam erre sehogy, hiszen nem volt választásom. A táborból nem zártak ki bennünket, hülyeség is lett volna, huszonévesek voltunk, és világi pályára készültünk mindketten. Én ugyan az egyház mellett maradtam, Zuzka azonban később teljesen eltávolodott a vallástól, és hosszan töprengett azon is, belemenjen-e, hogy Tibort megkereszteljük. Végül belement, de úgy csinált, mintha az én kedvemért tenné.

Tavasszal még semmi nem utalt arra, hogy itt lenne a válság, a lakást több mint tíz százalékkal drágábban adtuk el, mint amennyiért öt évvel korábban vásároltuk, és az azóta gyűjtögetett tőkénkkel együtt elég pénzünk volt egy háromszobásra a Napraforgó lakóparkban. Egy háromszobásra, amelynek a nappalijából és a hálószobájából épp a nagy petržalkai mesterséges dombra nyílt kilátás.

Zuzka imádta a helyet, és hamar összeismerkedett a szomszéd anyukákkal, akikkel összefogtak, hogy kijárják egy vadonatúj játszótér kiépítését a házunk mellett. A mesterséges domb tövében leraktak egy járdát, amely egy újonnan épült petržalkai bevásárlóközponthoz vezetett, és arról beszéltek, a lakóparkban óvodát és iskolát is nyitnak egészen hamarosan. Zuzka minden egyes sétából új hírekkel tért haza, mindennap új szomszédokat ismert meg, és mindennap dicsérte a helyet és azt, hogy ide költöztünk. Azt mondta, odabent a lakótelep mélyén sötétségben és idegenségben éltünk, míg itt fény van, nyílt tér, szabadság és otthonosság.

Otthonosság. Tartottam ettől a szótól. Tudtam, hogy változni fognak a dolgok, és úgy éreztem, ez az első jele. Először az változik meg, milyen szavakat használunk, és hogyan használjuk őket. A hit a szavakban gyökerezik. Csak a nyelvben hiszünk, nincs semmi más. És Zuzka komolyan vette ezeket a szavakat. Talán mert látta, ahogy Tibor növekszik, és úgy érezte, ez is komoly dolog. Hogy végre komoly dolgoknak vagyunk a részesei. És időnként faggatni kezdett engem olyan kérdésekről, amelyekről évek óta nem beszéltünk. Sőt, tulajdonképpen azóta nem beszéltünk róluk, hogy együtt elkóboroltunk az erdőbe a katolikus táborban.

Sokszor elméláztam a közösségi házban délutánonként, amikor álmosabb volt a hangulat. Néha úgy kellett a gyerekeknek felrázniuk. Valami belső filmet néz, mondták nevetve, és én zavartan nevettem velük, aztán visszatértünk a feladatokhoz. Matekházi és fogalmazásírás, kreatív foglalkozás, végül a szokásos pingpong. Már nem voltak olyan mesteri csúsztatásaim, mint egykor, és ilyenkor arra gondoltam, majd Tibor lesz az, aki ezt helyettem fogja csinálni. De ki tudja, lesz-e kedve valaha is pingpongozni, és beteszi-e a lábát valaha olyan helyre, ahol az egyház szabályai érvényesülnek?

Amikor időm engedte, kerestem a túzokokat a határban, bár mindenhol azt írták, hogy már nem fészkelnek erre. Pedig néha, olyan őszi estéken, amikor a Pannon út forgalma elcsendesült, és finom ködtakaró ereszkedett a látóhatárra, annyira finom, hogy egy hirtelen mozdulatra elillanhatott, távoli, panaszosan rezgő torokhangokat véltem hallani az oroszvári erdőszél felől, amelyek nem származhattak mástól, csak gigantikus, magányos madaraktól. Talán egy utolsó, öreg pár itt maradt, még ha nem is költenek már, de lehet, arra várnak, hogy ezen a régi csatamezőn érje őket a végzet. És éppen a végzetet szólongatják ezeken a ködös őszi alkonyokon.

Amikor Tibor beszélni kezdett, Zuzka megkérdezte, nem gondoltam-e arra, hogy magyarul is megtanítsam őt. Minek, kérdeztem vissza. Talán nem ártana neki, ha még egy nyelvet beszélne, mondta Zuzka, a magyar határ itt van egy köpésre, egyszer még hálás lehet érte. Ettől még szlovák marad, tette hozzá Zuzka, de őt nem zavarná, ha én magyarul beszélnék hozzá. Hiszen már évek óta nem beszéltem senkihez magyarul, mondtam. Ali bácsi volt az utolsó, ő több mint tíz évvel túlélte az apámat. Lehet, hogy neked is jólesne, mondta Zuzka, enyhe mosollyal a szája szegletében, de tovább nem erőltette a témát.

Elültetett bennem valamit, ami lassan növekedni kezdett, és én csak azt éreztem, ahogy szorít belülről, de fogalmam sem volt, hogy mi az valójában.

Sok idő telt el a nagy petržalkai domb árnyékában. Minden este oda húzódott be a nap, e mögé a monstrum mögé. Egy sportpályát létesítettek rajta, terepmotorokkal és quadokkal száguldoztak a lejtőin, télen pedig, amint pár centi hó leesett, ellepték a szánkózó gyerekek. Kiálltam az erkélyünkre, és mereven bámultam, ahogy a szomszédok a kutyájukat sétáltatják a domb tövében. Sokáig nem merészkedtem a közelébe. Már két éve is ott lakhattunk, amikor először elsétáltunk arra Tiborral, és én alig bírtam levenni a szememet a dombról. Miután hazaértünk, és Tibort lefektettük, kimentem az erkélyre, és egyre csak a sötét halmot bámultam. Akkor vettem a fejembe, hogy meg kell pillantanom ott az apám szellemét. Ha elég sokáig fogom nézni, elő kell bukkannia. Zuzka rémülten jött ki értem éjfél után pizsamában, nyúzottan rángatott be a lakásba, és én azt mondtam, csak hallgatóztam odakint; nem kérdezett rá, miért.

Nem firtatta többet a magyartanítást, és nem érdeklődött a múltbéli dolgok iránt. Talán csak elfogadta, hogy nem beszélünk róluk, talán inkább a jövőbe akarta fektetni minden bizodalmát. Egyetlenegyszer hozta még fel a múltat, egy borozgatásunk alkalmával; vendégeket fogadtunk, de viszonylag korán távoztak, és mi még folytattuk az iszogatást, amikor azt mondta, mégiscsak furcsa, hogy a szüleink szinte semmit nem mondtak nekünk arról, mik azok a dolgok, amikhez ragaszkodnunk kell az életben. Hiszen a te szüleid máig sokat beszélnek arról, hogy a család az első, mondtam, mire elmosolyodott, és azt mondta, hogy erről nem lehet eleget beszélni. És hogy szerinte ő is sokat fog erről beszélni Tibornak. De mi lesz vajon, ha nem fogja megérteni? Mi lesz, ha egyszer elfelejti? Az kizárt, válaszoltam, és folytatni akartam, de inkább csak megismételtem, hogy az kizárt. Erre Zuzka azt kérdezte, hallottam-e az új hírt, a dombról. Megrázkódtam, és kiszáradt szájjal kérdeztem vissza, hogy mi van a dombbal. Az ingatlanfejlesztők, akik a Napraforgót is építették, szanálni akarják a dombot. Széthordani, parkosítani, beépíteni. Végre. Micsoda új tereket lehetne odaálmodni, micsoda távlatok nyílnak, ha nem fogja minden este felfalni a napot ez a csúfság. Hiszen olyan ez a domb, mint az átok hegye, és mennyivel csodásabb lenne, ha Tibornak nem egy nagy halom szemét mellett kellene felnőnie.

Akkortól amikor csak tudtam, a domb környékén sétáltam. Nem tűnt szemétrakásnak, egyenletesen benőtte a gaz mindenhol, és nem árasztott szemétszagot, aki nem ismerte az eredetét, nem tudhatta, hogy nem természetes képződmény. Talán csak amiatt lehetett furcsa, mert magányosan meredt ki ebből a széles síkságból. Hatalmasnak tűnt számomra, pedig tudtam, hogy száz méter magas sincs, de nekem nagyobb volt a Tátránál. Mulattam magamon, amikor ilyesmin járt az eszem. Napközben kivittem magammal Tibort is, aki mindig örömmel kószált velem a dombon, és azt szerette a legjobban, ha jó magasra másztunk fel. Erről persze, amikor felmásztunk, soha nem beszéltem Zuzkának. Amikor Tibor elfoglalta magát valamivel, kavicsokat gyűjtött vagy bogarakat kergetett, én csak álltam, és nézelődtem. Ezt folytattam odahaza is, Zuzka már pontosan tudta, hogy az erkélyen mindig megtalál, ahogy a domb felé bámulok.

Vártam, hogy megpillantsam az apám szellemét. Azt mondtam magamban, bármennyi időt megadok neki, de ha egyszer felbukkan, talán beszélni fog hozzám. Elmondja, amit el kell mondania.

[...]

(Fotó: Somogyi Tibor)