Amikor annyi hiábavaló, hízelkedő könyörgés, sőt időnként a fenyegetőzésig elmérgesedő követelőzés és ultima ratióként bevetett kíméletlen zsarolás után mégiscsak kötélnek állt, vagy pontosabb volna, ha azt a szót használnánk itt, hogy megtört, végül egyetlen feltételt szabott csupán.

Egészen pontosan rögzíthető az a pillanat.

Kint ült a teraszon, a fásultan sárgás, ősz végi napfényben, amely úgy csöpögött le a fákról, mintha éppen most oldaná ki belőlük a nyár színeit, hogy aztán tócsává gyűljön alattuk, amibe a levelek megfakulva, színükvesztetten és immár szárazra pöndörödve hullanak majd alá kivétel nélkül mind, közben ujjai közt ideges mozdulatokkal füstszűrő nélküli cigarettát sodorgatott, mint aki pontosan tudja, hogy többé sohasem gyújthat rá, de a mozdulatra még mindig szüksége van az előtte álló nap túléléséhez. Annyit mondott csak a hosszú hallgatástól elrekedt, a körülményekhez képest közönyösnek szánt hangon, amiből azonban mégis kiérződött az elfogódott izgatottságnak egy bizonyos finomra hangolt tónusa – mert mi tudtuk, hogy valójában mégiscsak erre a pillanatra várt –, ahhoz az egyhez azért ragaszkodna, hogy a végéről kezdhesse.

Az az igazság ugyanis, hogy a legvégén tényleg ott volt maga is, és a saját szemével látott mindent. Ezzel az időszakkal kapcsolatban tud tehát csak garanciát vállalni. Az összes többiről értelemszerűen valóban csak, ahogy fogalmazott, „szép szomorú hallomásokból” lehet tudomása, így aztán a továbbiakkal kapcsolatban nem tehet felelős kijelentéseket, és egyetlen kimondott szó, sőt egyetlen kiejtett hang hitelességét sem garantálhatja. Mert kénytelen belátni, hogy bizony az emlékezete megcsalta az utóbbi időben jó néhány alkalommal még őt is, és olyasmiket vélt valóságnak, amikről később mások elbeszéléseiből világosan kiderült, hogy biztosan nem úgy zajlottak le, ahogyan azt felidézte, és olyasmikről feledkezett meg, amik viszont egészen más megvilágításba helyezhették volna az eseményeket.

Azt hozzáfűzte azért, még mielőtt bármi visszavonhatatlan is történt volna, hogy vegyük tudomásul, attól, hogy enged ennek a kiszámított tudatossággal adagolt, kitartó erőszaknak – mert mi másnak is tekinthetné, hogy hónapok óta a nyakára járunk –, egyáltalán nem biztos benne még most sem, hogy helyes, amit tesz, és hogy tényleg eljött-e az ideje annak, hogy megszólaljon. Nem arról van szó, mintha bármiféle morális fenntartásai is lennének a dologgal kapcsolatban, mert úgy látja, hogy mindaz, amire készül, minden szigorú etikai megfontolás mércéjét kiállja, bár azt belátja, hogy a mások életével való sáfárkodás egyéb esetekben akár súlyos erkölcsi aggályokat is fölvethetne. (Mert mi másnak is nevezhetné mindazt, amire kényszerítjük, ha nem egykor volt életek aprópénzre váltásának, ha tetszik, felelőtlen elkótyavetyélésének.) Legfeljebb azon morfondírozhatna mindennemű kielégítő válasz reménye nélkül a végtelenségig, hogy ugyan ki hatalmazta fel mások élete felett rendelkezni, vagy egyenesen ítéletet mondani.

És még csak azt sem állíthatná, hogy a feladat elől menekült eddig, hiszen valójában – mert ezt azért kénytelen volt belátni és elfogadni, sőt be is vallotta előttünk, hogy együttműködésre való hajlandóságának tanújelét adja – erre készült az elejétől fogva. Inkább csak annak a rettenete tartotta vissza mind ez idáig, hogy talán mégsem lesz képes elég pontosan és szabatosan megfogalmazni mindazt, amire emlékezni szeretne. Hogy már az első kiejtett és esetlegesen hamisan csengő szó is ahelyett, hogy abban segítené, hogy minden apró emlékfoszlány a helyére kerüljön végre, a hallgatás katatóniájába dermeszti őt magát, a felejtés martalékává téve pedig mindazt, ami egykor tényleg megtörtént, vagy legalábbis amit más körülmények között képes lett volna felidézni. Másfelől viszont attól is retteg, hogy úgy jár, „mint Lót asszonya, aki meglátta, amit nem szabad”, és olyan emlékek kerülhetnek a felszínre, amelyek átírják mindazt, amit magában dédelgetett róla és árnyalatokban gazdag, de baljós árnyaktól mentes kapcsolatukról. Számunkra ebből a körmönfont szabadkozásból annyi vált nyilvánvalóvá, hogy attól a csalódástól fél leginkább, amit magának okozhat, ha elvéti már most az elején mindazt, amiről azt gondolja, hogy egykor volt, vagy legalábbis lehetett volna. De igazából ekkor még nem értettük, hogy honnan ered bénítóan fojtogató szorongásának valódi forrása. Azt hittük, egyszerűen csak féltékeny irigységgel őrizgeti a történeteit, hogy még csak véletlenül se sajátíthassa ki őket senki.

Mindeddig a kezében sodorgatott cigarettára meredt, amelyből már-már az összes dohány kipergett a lába elé a földre, néhány szemcse a nadrágjára hullott, amit egyetlen bosszús mozdulattal szintén a földre söpört, és fölemelve a fejét, láthatólag a tekintetünket kereste. Főleg azért kell különösen körültekintően eljárnia, folytatta most már egyenesen a szemünkbe nézve, mintegy kifürkészendő esetleges rejtett szándékainkat, mert ugyan igaz, hogy „nem a saját történetét” fogja elmondani, hiszen neki magának nem is nagyon van története, éppen elég feladat volt ennek a terhét cipelnie, mások múltját őrizgetnie féltő gonddal mind ez idáig, mégis – mivel most már késő volna saját után néznie – úgy kell mások történeteire emlékeznie mint a sajátjaira, mert valójában ezekből lett ő is. „Idegen emlékek testetlen, szavak nélküli árnyaként” élt mind ez idáig, ami csak az emlékezés során ölthet alakot. Szóval meg kell értenünk, hogy ha belekezd, akkor nem hibázhat, mert akkor belőle sem marad semmi, amire még egyáltalán érdemes volna időt pazarolni.

Muszáj itt megjegyeznünk, hogy nem egészen értjük magunk sem, mire is gondolhatott, amikor a saját történet hiányát panaszolta, egyébként minden különösebb keserűség nélkül a hangjában, mert valójában elképzelhetetlennek tartjuk, hogy valakinek ne legyen külön bejáratú, így vagy úgy, de mégiscsak elmesélhető múltja. Nem tudni persze, mert sohasem tartotta szükségesnek kifejteni, hogy végső soron mit ért saját történet alatt, hacsak nem valami eposzi nagyságrendű kalandsorozatra, heroikus tettre, esetleg valamiféle történelemformáló eseményben való részvételre gondolt, ami ebben a formában azért magunk közt szólva mégiscsak megmosolyogtatóan szánalmasnak tűnhet.

Ugyanakkor azzal mégiscsak kezdenie kellett valamit, hogy ő volt az első, és mindeddig egyetlen halottja.

Már ha bárki is elmondhatja magáról egyáltalán, hogy saját halottja van – tehetnénk hozzá rögtön kételkedve –, és magától értődő természetességgel bejelentheti a nyilvánvalóan jogosulatlan igényét egy másik ember halálának birtokba vételére, hogy aztán mindenestül kisajátítva, következmények nélkül élősködhessen rajta. Talán éppen ezért szükséges itt óvatosabbnak lennünk, és inkább úgy fogalmaznunk, hogy ő lehetett az első ember, akit valóban látott meghalni.

Hiába is igyekeznénk, akkor sem írhatnánk le másként és pontosabban mi sem, mint ahogyan ő látni vélte, „ahogy a szeméből fokozatosan hunyt ki az amúgy is bizonytalan tétovasággal derengő fény”, amely gyengén pulzálva hol felerősödött, hol elhalványult – mint később kiderült számára is – a haldoklás fiziológiájának, azaz a vér egyenetlen és elégtelen oxigénfelvételének hatására kialakuló hypoxiának a törvényszerűsége szerint. Eleinte kissé ugyan csalódottak voltunk, hogy csak közhelyekkel képes elmondani mindazt, ami történt – őszintén szólva többet vártunk tőle, legalább itt az elején –, de aztán rájöttünk, hogy a halál banalitása nem is nagyon igényel, és nem is nagyon tűr egyebet, így aztán jobb híján mi is kénytelenek vagyunk az ő szavait használni: „mintha egy láthatatlan kéz lekapcsolta volna benne az életet”. Még a bakelit diszkrét kattanását is hallani vélte. A legfurcsább az volt azonban, hogy mégse egyszerre lett minden valaha látott színt, alakot magába nyelő sötétség a beszűkülő pupillákban, hanem fokról-fokra. „Hirtelenjében ahhoz tudnám csak hasonlítani – mondta, mintha éppen akkor jutott volna eszébe, pedig pontosan tudtuk, hogy hosszú ideje alakítgathatta már magában ezt a mondatot –, ahogyan egy színházi nézőtér sötétül el fokozatosan a több tucatnyi izzószál lassú kihűlésének következtében.”

Úgy fogalmazott, még ha a hosszas csiszolgatás miatt túlságosan metaforikusra sikerültek is szavai, jóllehet valami nagyon is kézenfekvőre, tovább már nem bontható valóságra szerette volna fölhívni a figyelmünket, hogy „a létezés vakfoltjainak egyike” volt ez is, amik után egy ideje, úgy látszik, szinte eszelős és persze önfelszámoló igyekezettel kutatott. Minden látszólagos fellengzőssége ellenére csak az foglalkoztatta az utóbbi időben, hogyan tisztíthatna vissza mindent a maga dísztelenül elemi egyszerűségére.

Úgy próbáltuk utólag értelmezni, amit ezekkel a „vakfoltokkal” akart mondani, mintha azokról a kivételes, szinte a megvilágosodásra emlékeztető, autonóm pillanatokról beszélne, amikor az ember minden óhatatlanul is rárakódó, zavaró és felesleg tényezőtől – amit persze mind közönségesen nyüzsgő életnek hívunk magunk között – megszabadulva legalább egy pillanat erejéig képes önmagát olyannak látni, amilyen, vagyis jobb híján kissé zavaros szavaival élve: „a vákuumnyi tér és a végtelenségig lelassuló idő senkiföldjén találja magát, ahonnan rálátni az élet és halál között meghúzódó, csábítóan vonzó, mégis lakhatatlanul kietlen tisztásokra”.

Egy idő után, bár pontosabban nem tudta meghatározni, hogy percek, másodpercek, esetleg a másodperc töredéke alatt történt-e meg mindez – „mert akkor és ott mintha az idő helyét tökéletesen kitöltötte volna az alig enyhülő szenvedés” –, egyszer csak a szeme, az akkorra már megtört fényű, vakotás tükörré homályosult szeme, csupán a kíváncsi pillantását verte vissza, amikor fölébe hajolva belenézett. Kicsit el is szégyellte magát amiatt, amit látott benne, a miatt a kutakodó, és akárhogyan is szépítgetnénk a dolgot, a helyzethez mégiscsak méltatlan, legalábbis semmiképpen sem odaillő, mohón fürkésző kíváncsiság miatt. Mintha csak az érdekelte volna mindennél jobban, hogy tetten érhető-e ennyire közelről, a szó szerint karnyújtásnyira lévő halál, hogy rajta lehet-e kapni valami alig észrevehető mismásoláson, ravasz trükközésen, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy valami jelentéktelennek tűnő hibán, aminek leleplezésével azonban egyszeriben visszafordítható lenne a látszólag egy irányba tartó folyamat.

Mi tagadás, MacDougall doktor feszült arckifejezése körvonalazódott előtte, ahogyan fegyelmezetten a mérleg fölé hajol, a tudományos megfigyelő józan arroganciájával lesve a pillanatot, amikor a mutató elmozdul végre. Talán azért odáig ekkor még elméletben sem merészkedett, hogy elébe menjen a vég siettetésének. Apró izomrángásokban megnyilvánuló türelmetlenséggel, de fegyelmezetten magára erőltetett önuralommal várakozott. Úgy tudni, később kutyákon is elvégezte a méréseket, és akkor már maga is tevőlegesen közreműködött a pusztulás folyamatának felgyorsításában, de végül kénytelen-kelletlen arra jutott, hogy – mivel a műszereit elég érzékenynek találta, a választott módszertannal kapcsolatban sem voltak kételyei – az állatoknak valóban nincsen lelkük. Legalábbis szignifikáns eltérések a kiinduló és a végállapot között nem voltak kimutathatók. A részvétlen tekintetének kitett, leszíjazott és a legkülönfélébb gázok, nedvek felfogására szolgáló eszközökkel becsövezett, mindenfajta érzékelőkkel bedrótozott emberi testek látványa azért mégiscsak beleégett az ő retinájába is.

Pontosan 21,26 gramm, ennyit sikerült végül mérnie, háromnegyed unciányi halhatatlanságot tudott csak kimutatni.

Ráadásul ebbe a kíváncsiságba valami szemérmetlen – ki kell mondanunk egyenesen, bár ő ezt így sohasem ismerte volna el –, valójában csak a kukkolás izgalmához hasonlítható érzés is vegyült, legalábbis olyasféle izgatottság kerítette hatalmába, mint amikor a lelepleződés veszélye nélkül beleshet kivilágított szobák mélyére, szemmel végigtapogatva idegen életek eddig szemérmes titokként takargatott, most pedig védtelenné vált meztelenségét.

Az biztos, hogy kényelmetlen és hirtelenjében megmagyarázhatatlan szégyenérzet töltötte el akkor, még óvatosan, a fejét alig mozdítva, körül is nézett, hogy nem vette-e észre rajta valaki, mert még az is meglehet, hogy elpirult. Furcsa módon, félt tőle, hogy valaki leleplezi, hogy rájönnek a többiek, valójában semmi keresnivalója sincs ott. Tudta jól, a helyzet természetéből adódóan szomorúságot kellene éreznie, a majdhogynem a massachusettsi doktoréra emlékeztető részvétlen és tolakvóan mohó kíváncsiság helyett. A legnagyobb megdöbbenésére mégis kénytelen volt tudomásul venni, hogy nem érez semmit a gyász vigasztalanságából, legalábbis ahhoz foghatót nem, mint amire számított, vagy elvárható lett volna, talán mert valódi veszteségérzete sem volt, tehetjük hozzá rögtön mi magunk is, hanem inkább valamiféle fölszabadító megkönnyebbülés árasztotta el minden porcikáját. Nem öröm lehetett ez persze, azt azért tényleg nem mernénk állítani magunk sem, de mégis valami a továbbiakban már rákérdezhetetlen megnyugvás, mert valahogy rendjén valónak találta mindazt, aminek tanúja volt, mi több, a józan világosságnak olyan érzése kerítette hatalmába, amely csak abból a bizonyosságból fakadhatott, hogy így van rendjén minden: a halál a lehető legjobb dolog, ami mostanra már történhetett vele.

[...]