1823. november 23-ának fagyos éjjelén Sadi Carnot felriadt álmából. Már megint ugyanazt álmodta. Hétről hétre, mindig ugyanazt, ki tudja, hányadszor. Reggelre soha nem emlékezett az álomra, csak tudta, érezte, hogy ugyanaz. A teste emlékezett, de az elméje üres volt. Reszketett, fulladt, szeretett volna szabadulni ettől a fojtogató, kísérteties élménytől, csak azt nem tudta, hogyan. Odakint Párizs ájultan hevert, még fél három sem volt, csak a péksegédek mocorogtak nyugtalanul, nekik mindjárt fel kellett kelni. Sadi csatakos hálóinge hozzátapadt sovány férfitestéhez. Sovány férfiteste még sohasem tapadt női testhez, noha már huszonhét éves volt. A vágy azonban minden éjjel meglepte, végigsöpört rajta, mint valami pusztító tűzvész. Ekkor hirtelen beléhasított. Ez volt az, ezt álmodtam! És ahogy hangosan kimondta, a szavakkal már ömlöttek is a képek. Zuhogtak rá kíméletlenül, szakadatlanul. Sadi tágra zárt szemekkel, megkövülten bámulta a pergő, éles képsort.

Sadi teljes neve Nicolas Léonard Sadi Carnot. De mindenki csak Sadinak hívja. Sadi csodálkozik, vagy inkább titkon bosszankodik, hogy apja, a híres matematikus, a zseniális mérnök, a forradalmi csapatok rettenthetetlen vezére és a direktórium tagja, éppen egy tizenharmadik századi perzsa költő nevét adta fiának. Egy perzsa költő? Miért nem egy hadvezér, miért nem egy tudós vagy filozófus? Mit tudhatott ez a perzsa, töprengett Sadi, ami az apjának ennyire fontos volt. Keresgélt, kutatott apja könyvtárában, felforgatta a Petit Palais minden zúgát, de a perzsa költő műveit nem és nem találta. Az Enciklopédiában is csak ennyi állt: „tizenharmadik századi perzsa költő, a Beszéd Mestereként szólították (kiegészítendő szócikk)”. Mit tehetett, belenyugodott. De amikor tizenhat évesen, az École Polytechnique-ben, a tanév első napján valaki elkottyantotta ezt a titkolt nevét (mindig ez van), és learabozták, Sadi felhördült, és az egyik fiúnak, mi tagadás, bemosott egyet. Ezt később szégyellte, ünnepélyesen bocsánatot kért, de a tekintélyét azonnal kivívta, noha barátja nem akadt. Egy patrióta, a forradalom gyermeke, legyen tágkeblű, legyen nagyvonalú, gondolta Sadi. A név rajta ragadt. Ebben maradtak.

Ahogy a tűz kíméletlen élességgel feltoluló képsorai fokozatosan halványulni kezdtek, Sadi hirtelen elhatározásra jutott. Kiugrott az ágyból, a porcelán, delfti-mintás mosdótálból jeges vizet loccsantott a képére, megtörülközött, majd az íróasztalához lépett, papírt és pennát ragadott, és sietve leírta, amit álmában látott. Ezt írta:

„A Notre-Dame előtt álltunk. Minden tekintet a templom tetejére fordult. Rendkívüli látvány tárult elébünk. A legfölső galériából, a középső nagy ablakrózsa fölött hatalmas láng csapott fel, szikraörvényt hányva a két torony közé; a szilaj, zabolátlan, hatalmas láng foszlányait a füsttel együtt el-elkapta a szél. A láng tövében, a sötét mellvéd alatt, amelynek lóhereívei tűzvörösre gyúltak, két szörnypofájú vízköpő okádta szakadatlanul ezt az égő patakot, amelynek zuhataga ezüstösen vált ki az alsó homlokzat sötét hátteréből. Minél közelebb ért a földhöz, annál szélesebb kévébe nyílt ez a két folyékony ólomsugár, akár az öntözőrózsa ezernyi nyílásából permetező víz. A láng fölött nyersen és élesen vált ki a két roppant torony egy-egy oldala, koromfeketén az egyik, tűzvörösen a másik; maguk a tornyok még óriásabbnak látszottak attól a végtelen árnyéktól, amelyet az égre vetettek. A kőbe faragott, megszámlálhatatlan ördög- és sárkányfej vészjósló kifejezést öltött, szinte életre kelve a nyugtalanul lobogó tűzben. Sárkánykígyók nevettek, vízköpő kutyák csaholtak, szalamandrák fújtak a lángba, szörnyfejek prüszköltek a füstbe. És e rémalakok közül, amelyeket kőálmukból életre keltett a lobogás és a ropogás, az egyik még talpra is állt, és időnként elhaladt az égő máglya előtt, mintha denevér suhanna el a gyertya lángja előtt.”

Amikor ehhez a részhez ért, megborzongott, fázósan húzta össze magán a hálókabátját. Hirtelen úgy érezte, mintha a képzeletével – de vajon valóban a képzelete munkált-e? –, ahelyett hogy csitítaná, inkább tovább táplálja az álmaiban rátörő, rémületes tüzet. Sem az álmot, sem az álom utóhatását nem tudta mire vélni. Úgy érezte, mintha a tűzvészből, a tűz által leadott hőből valamiféle erő keletkezne, amely egyenesen az ő pennáját mozgatja. Leírta. Mintha valamiféle titokzatos energia mozgatná. Ezt is leírta, aztán megrettent. Nem, ezt így nem szabad, rémüldözött Sadi. Az École Polytechnique volt diákja, a reáltudományok kiváló elkötelezettje ezt nem engedheti meg magának. Ez, mondhatni, őrültség. Vagy legalábbis annak mondják majd, akik elviszik és bedugják egy asylumba. Obszesszió, mánia, mondják majd. Eret vágnak rajta és piócákat raknak a testére. Valami más megoldás után kell néznie, de sürgősen. Kell lennie valamilyen formulának, amelynek segítségével megzabolázhatja és ugyanakkor megőrizheti ezt a különös tapasztalatot és a tapasztalatból nyert élő erőt, energiát. Kell lennie valaminek, ami méltó egy mérnökemberhez, egy matematikus és forradalmár fiához, valaminek, ami miatt nem dugják azonnal a sárgaházba (amitől folyton rettegett), valaminek, ami egy addig láthatatlan törvényt decensen tudományos köntösbe öltöztet, és így tesz láthatóvá. Valaminek, ami a tűzről, a fényről, a hőről mint a világot mozgató erőről mégis képes mondani valamit. Ami ugyanakkor nem hat sem őrültségnek, sem istenkáromlásnak, valami, ami képes mozgásba lendíteni és mozgásban tartani a világot. Mire gondolatban idáig ért, a rémülete és kétségbeesése ünnepélyes nyugalomba fordult. Az eddig írtakat gondosan negyedrét hajtogatta, lepecsételte, és betette egy kulcsra zárható faládikába az asztalfiókba. Az apró kulcsot elrejtette az íróasztala titkos fiókjába.

Új lapot vett elő. Ezt írta:

Elmélkedés a tűz mozgatóerejéről

A hőnek tulajdoníthatók a földön végbemenő hatalmas mozgások. A hő okozza az atmoszférikus változásokat, a felhők kialakulását, az eső és a meteorok hullását, a vízáramlásokat, melyek behálózzák a bolygó felszínét, s amelynek az ember eleddig csupán elenyésző részét használta ki. Még a földrengéseket és a vulkánok kitörését is a hő okozza.

Energiát nem lehet teremteni (legyen az a Teremtő kiváltsága, gondolta Sadi, aki ugyan hitt Benne, de csak épp ennyire; hitte, hogy a többi az emberre van bízva, s ezt a többit most igyekezett tőle telhetően legjobban elrendezni), de – folytatta elszántan – az energiát megsemmisíteni sem lehet. Így senki sem nyerhet vagy veszíthet, hanem tudni kell gazdálkodni avval, ami van, az élő erővel. Az élő erő (vis viva), írta Sadi, most már száguldó pennával, képes más és más formákat ölteni, csodálatosan átalakul, és egyik helyről a másikra áramlik. Vagyis, ez a titokzatos mozgatóerő – mert Sadi nem anyagnak gondolta –, az energia (energeia) nem vész el, csak átalakul.

[...]

(Fotó: Ekko von Schwichow)