Nem az első alkalommal kérdezősködtem efféle könyvek iránt. Voltam nála már néhányszor, jó ideje figyeltem édesanyámat. De Hadnagy Barotán ezen a délutánon igencsak hosszan fürkészett, csaknem zavarba jöttem, végül visszakérdezett. Az ilyen fiatalok, és nézett rám továbbra is jelentőségteljesen, inkább az édesapákat szokták legyilkolni, ha már efféle kedvük támad, halkan beszélt, finoman forgatta a szavakat, alig észrevehető gúnnyal is talán, a karom után nyúlt, ujjaival szépen körülfogta.

Jólesett az érintése, férfias volt, és furcsamód önbizalmat adott, kedvemre esett kimondani a nevét is, de azért korántsem annyira, mint Fifi Puknerét. Egy régebbi korban, amikor én még nem is éltem, Hadnagy Barotán a könyvtár olvasóiról jelentett, s mivel nem öregedett, ahogy sokan elvásnak, megromlanak az idő folyamatos és soha nem szűnő csapásaitól, jogosan megtarthatta az állását, ilyeténképpen a befolyását is.

– Mi a gond édesanyáddal, kislány? – kérdezte olyan hangsúllyal, akárha valami orvosdoktor lenne. Középkorú, napbarnított férfi, az ujján pecsétgyűrű, nyakában aranykereszt. Az ádámcsutkájáig göndörödött a dús, fekete mellszőr. Állítólag a mellszőr savanyú. A könyvtárosok sápadtak szoktak lenni, mint a papi pergamen. Szomorú szájszaguk van, és mindig egy mérettel nagyobb, homokbarna köpenyben járkálnak a polcok között, a rosszul csatolt munkahelyi szandálról nem is beszélve. Legalábbis nálunk, Kelet-Európában így szokott lenni.

De ő mintha egy női magazin virágoskertjéből lépett volna elő, teljes fegyverzetben, eléggé szembetűnő, de azért mégsem tolakodó pompában. Úgy is közlekedett a könyvekkel telt, roskadozó polcok között, mint egy szép, kortalan szellem.

Mit válaszolhattam volna?

Annyit mondtam, hogy hosszas töprengés, illetve a kételyek ideiglenes fölfüggesztése után úgy döntöttem, meg fogom ölni édesanyámat.

– Kit?!

– Az anyukámat.

Aha, aha.

De a pillanatnyi döbbenet után máris zafíros férfifény csillant a szemében.

– Nyilván sokszor átgondoltad… de biztosan ezt kell tenned? – kérdezte.

– Meg akarom menteni a világot – bólintottam. – Az ismerőseink közül legalább néhányat. Például Fifi Pukner urat. Igen, őt akarom megmenteni leginkább.

– Azt a balfácán csodakereskedőt?!

– Igen, bár már lehet, hogy elkéstem. Mondja csak, könyvtáros úr, igaz, hogy Kelet-Európa összes órája rosszul jár?

– Mi dolgod lehet neked Fifi Puknerrel? – mosolygott Hadnagy Barotán, és megnézte az időt. – Igen, azt hiszem, ez az állítás igaz – bólintott, és tűnődött, mint aki komoly fejtörőt kapott, különben azért biztos a megfejtésben. Játszott a kölcsönzési kartonokkal, mert ragaszkodott ezekhez az igazán avítt dolgokhoz. Ki tudja, miért alkalmazta még mindig őket. Forgatta az időtlen, sárga lapocskákat, mint a kártyalapokat, szerencséd lesz, nem volt szerencséd, tromf, tromf, sakk, matt, izé. Az idő belegöndörített néhány ezüstös szálat a barkójába. Kitöltötte aztán a kölcsönzési lapot, úgy firkált, olyan könnyedén és gyorsan, ahogy a receptet írják. Soha nem láttam még, hogy bármelyik ismerős doktor lassan írta volna a receptet. Szélesen rám mosolygott végül, azért szóljak, szólt, ha közeledik a végkifejlet.

– Nem feledkezem meg magáról, uram – bólintottam. Kicsit toporogtam, mert lett volna még mondanivalóm. Még megjegyeztem, mintha magyarázattal tartoznék, azt hiszem, ővele is végzek, ha a tudomásomra jut, hogy viszonyt folytat az édesanyámmal.

– Soha nem randevúztunk – ingatta a fejét, belekeményedett egy kis kvarc a tekintetébe.

– Bárki állíthatja – szóltam. – Széttárják a karjukat, dehogyis találkozgatok az anyukáddal, én aztán soha, nem is gondoltam rá, még egy teszetosza merevedésem se volt miatta, csakhogy aztán más derül ki. Súlyos dolgok derülnek ki, tisztelt könyvtáros úr. Úgyhogy sajnálni fogom, ha magával is végeznem kell.

Elgondolkodott, erős és határozott fogalmazásom nyilván meglepte, hogyan is van fogalmam például a merevedésről. Miért ne lenne. Jó, de ilyen idős lányok, mint én, akkor sem szoktak így beszélni. Ilyen nyíltan, köntörfalazás nélkül, de hát nekem egyszer a Barbie-m is káromkodni kezdett, évek múlva meg is tudtam, cigányul. Fifi Pukner pedig a kötélről köpte le a legszebb nyáltócsát, ezüstözött és szív alakú volt. És nagyon lassan itta föl a kultúrházudvar fűrészpora. Fifi Puknernek volt egy igazán szép mutatványa. A magasból dobálta a bimbózó rózsákat, és mire földet értek, már egészen kinyíltak. Valaki az udvar hátsó traktusában felejtett egy, megnéztem, Zaporozsec típusú autót, azóta ott rozsdásodik.

– Különben miért is lenne baj, ha randevúznék az édesanyáddal?

– Részemről talán szimpla féltékenység az egész. Persze arra is gondolhatok, hogy maguk egy követ fújnak.

– Miféle követ, kislány?

De akkor én már mentem, mint egy kicsi szellem. A hátamon éreztem Hadnagy Barotán kíváncsiskodó tekintetét, amíg be nem húztam magam után az ajtót. Lépegettem lefelé a lépcsőn, integettem a falra függesztett képeknek,

szervusz, Szofoklész,

szevusz, Sekszpirkém,

szervusz, Molír,

szervusz, Gőte,

és közben arra gondoltam, Hadnagy Barotán biztosan úgy bámulja a nevemet a kölcsönzési cédulán, mint aki örökre el akarja felejteni.

Nem fogja, mosolyogtam.

Mindig emlékezni fog rám, erről kezeskedem. Hahaha! A bejáratnál meg is néztem a karomat. Kellemes kis piros foltok maradtak az érintése nyomán. Fölnéztem az utolsó képre.

Meggyógyítod, Csehov úr?

[...]

(Fotó: Burger Barna)