A városi legenda szerint Bod Péter Ákos, ipari miniszter korában, Kaposvárott fölavatott egy… Hogy is mondjam csak? Egy sörözőt. Gondoltam, mielőtt keresni kezdtem a kapcsolatot a Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi Karának professzorával, tisztázom: van-e alapja a mendemondának? Hátha az olvasót is érdekli, hogy igaz-e a történet. Jó, mostanában nincs ipari miniszterünk, de el tudnák képzelni, amint, mondjuk, az emberminiszter elvegyül a nép között?

– Senki sem akarta elhinni, és nem számított rá senki, hogy tényleg eljön – idézi föl a közel harmincéves történetet Bajer Nándor, aki akkoriban a legnagyobb kaposvári gyár első számú vezetője volt. – Valahonnan jött, valahová ment, de odaért pontosan, közvetlen volt, emberi volt, ivott egy pohár sört, és indult tovább. Amennyire tudom, egy ismerőse nyitotta a boltot. Szerintem ő is örült, hogy avathat valamit, miközben a rendszerváltozás után sokszor romokat takarított és rákényszerült, hogy cégeket zárjon be, nagy hagyományokkal rendelkező bányákat, vállalatokat akár – teszi hozzá.

Bod Péter Ákos 1951. július 28-án született Szigetváron. Szülei gimnáziumi tanárok voltak. Édesapja 1983-ban, édesanyja tíz esztendővel ezelőtt hunyt el. Az apa korai halálát az a rengeteg megpróbáltatás is magyarázza, amelyekről alant hamarosan olvashatnak. Általános és középiskoláit Péter (akkor még csak ezt a nevet viselte) Miskolcon végezte, a Földes Ferenc Gimnáziumban érettségizett 1969-ben, majd a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen diplomázott. Első, illetve majdnem első (ezt majd még tisztázzuk) munkahelye 1975-től a Tervgazdasági Intézet volt, kezdetben tudományos munkatársként, majd osztályvezetőként dolgozott. Közben megírta, és 1977-ben, illetve 1987-ben megvédte doktori, illetve kandidátusi disszertációját. 1990-ben országgyűlési képviselőnek választották. 1990 és ’91 között az Antall-kormány ipari és kereskedelmi minisztere volt. A nagyközönség számára a taxisblokád alatt vált ismertté, a kollektív emlékezet úgy őrizte meg alakját, hogy komoly érdemeket szerzett a konfliktus elsimításában. Fölidézzük ezeket a napokat is mindjárt. Amint beszélünk hamarosan a Magyar Nemzeti Bank élén elnökként eltöltött három esztendőről (1991–94), illetve lemondásának okairól. 1995 és ’97 között a magyar, a cseh, a szlovák és a horvát érdekek, fejlesztések szószólója volt az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank Igazgatótanácsában, Londonban. Miután mandátuma lejárt, itthon újraindította akadémiai karrierjét. Még 1997-ben, Miskolcon habilitált, majd Veszprémben töltött be professzori állást. 1998 és 2010 között a Károli Gáspár Református Egyetemen is egyetemi tanár volt, majd visszatért alma materébe, a tanszékvezetői és darab ideig az intézetvezetői székbe. Mainapság is professzor ugyanott, ráadásul hallgatói 2016-ban az Év oktatójának választották.

Közben oda-odasodródott a politika mellé, illetve meglehet, pontosabb úgy fogalmazni, hogy a politika sodródott őmellé. Így lett viszonylag rövid szolgálat erejéig az első Orbán-kormány idején a Miniszterelnöki Hivatal gazdasági főtanácsadója, és így vált lehetségessé, hogy Orbán Viktor 2006-ban őt ajánlotta a Fidesz és az MDF közös miniszterelnök-jelöltjének a választások két fordulója között.

Hogy szakmai pályájáról mondjunk valamit még: volt vendégtanár az USA-ban, Hollandiában, Németországban. Kutatási területei pedig a monetáris politika, Kelet-Közép-Európa gazdaságpolitikája, továbbá a rendszerváltozás. Legutóbbi kötete Megint utat tévesztünk? címmel jelent meg a Noran Libro Kiadó Progress-könyvek sorozatában.

A professzor szobáját a célszerűség határozza meg. Nagyon puritán, és bár az íróasztalára nincsen rálátásom, dísztelen is. A falon tábla az aktuális órarenddel és számomra értelmezhetetlen jelekkel, valamint egyetlen fotó: egy ifjú hölgy mosolyog rajta.

Bod Péter Ákos rutinos nyilatkozó. Pillanatok alatt megteremti a bizalom légkörét. Finoman más időpontot kér a betoppanó kollégától, elnémítja a telefonját, ráfüggeszti a tekintetét a kérdezőre, és figyel. Megadja a partner, a beszélgetés, az együttlét tiszteletét. Ha egy kicsit is érzékeny az ilyesmire az ember, ha értékeli a nyílt, szemkontaktust kereső tekintetet, akkor meg van főzve. A professzor odaadó érdeklődését a legnagyobb vállalkozások közé sorolom. Elsőként persze a gyerekkor kerül szóba, magam pedig örülök, hogy a történet pár kilométerre a lakhelyemtől kezdődik.

Bod Péter Ákos: – A család anyai ágon baranyai papcsalád. Nagyapám, Ákos, akiről az egyik keresztnevemet kaptam, majd később esetleg szóba jön, hogy miért, egy Nagyváty nevű községben szolgált esperesként. Nagyváty a Szigetvár és Pécs közötti hadiúton volt található, de az ott lakók idővel beljebb költöztek a török elől. Kis falu. Édesanyám ott volt velem várandós. Apám pedig akkoriban keresett, majd kapott állást Miskolcon. Amikor eljött az idő, édesanyámat szekérrel beszállították Szigetvárra. Lehetne hintónak is nevezni, de inkább csak homokfutó volt. Egyéves koromban kerültem Miskolcra. Tehát ha kérdezik, hogy hova valósi vagyok, akkor azért jövök zavarba, mert életemből fél évszázadot Budapesten éltem, de hát Szigetváron születtem, és Miskolcon voltam általános és középiskolás, ott érettségiztem, ott értek az első szerelmek, az első kalandok.

Sz. Koncz István: – Sőt, mintha basszusgitárosként ott lett volna az első munkahelye is.

– A Borsod Megyei Vendéglátóipari Vállalatnál, diákként, nyáron. Mindent egybevetve azt szoktam válaszolni az ön által föl sem tett kérdésre, hogy miskolci vagyok. Ez abban az értelemben igaz, hogy ha érettségi találkozót szerveznek az osztálytársaim, akkor Miskolcra megyek. Édesapám ott halt meg, és egészen addig, amíg el nem hoztam az urnáját, ő is oda kötött.

– Említette az előbb, hogy egyik keresztnevét nagypapájától kapta, s hogy esetleg ez később szóba jön még. Hozzuk szóba!

– A Bodot is idehozom. Erdélyi hétszilvafás nemes lehetett Bod Péter, a jól ismert irodalomtörténész, prédikátor, Bethlen Kata papja és a magyar protestáns irodalom jelentős alakja. Utóbb ez az erdélyi ág kicsit nyugatabbra húzódott. Bod nagyapám, Lajos, már karcagi. Lehettem volna karcagi tehát, ha a család ott visz engem, illetve édesanyámat kórházba. Ugrom most egy nagyot. Érettségiztem, elmentem katonának, mert hívtak. 1970 és ’75 között jártam ide, a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre. Ez volt akkoriban a becsületes neve. A dinamikus programozást, azt hiszem, harmadévben, egy bizonyos Bod Péter tanította, aki a matematikai kutatóintézet munkatársa és egyetemi oktató volt. Amikor kiderült, hogy két Bod Péter létezik, nem okozott gondot, de az első publikációnál figyelmeztetett a szerkesztő. Bod elvtárs, van egy másik Bod elvtárs, szúrjon be a nevei közé egy megkülönböztető betűt! Nem tetszett ez a megoldás. Hogy hívják a nagyapját? Lajos. És a másikat? Ákos. Jó. Ez olyan jól jön ki. Nézze, válaszoltam, írja be! Ez a hetvenes évek végéről származó publikációs név azután rajtam ragadt. A családtagok és munkatársak Péternek hívnak, a politikába lépve azonban már két keresztnévvel kerültem be, így ismertek meg. Az emberek kétharmada tehát Ákosnak szólít. Mindkét keresztnevemre megfordulok az utcán.

– Visszatérve a borsodi évekre: hogy került sor arra, hogy először muzsikusként foglalkoztatták?

– Arra a legegyszerűbb a magyarázat. A kamaszkorom évei egybeestek a Beatles működésének esztendeivel. A családban volt zenész, nővérem például gordonkázott, édesapám hegedülgetett. Engem is beírattak zongorázni, de nem volt hangszerünk. Otthon papírzongorán kellett gyakorolnom, ám az nem az igazi. A Süss fel napot egy kartonlapon lejátszani egy hat-hét éves gyereknek…

– A billentést nem lehet megtanulni.

– Így van, abba is maradt ez. Amikor viszont jött a gitárkorszak, nagyon olcsón szereztem egy orosz akusztikus héthúrút, Szemisztrunnaját. Leszereltem egy húrt, és elkezdtem pengetni. A szüleim voltak olyan kedvesek, hogy befizettek magánfoglalkozásra Soóki Pista bácsihoz, aki zenetanárunk volt. A klasszikus gitárt most is szoktam pengetni. A nagyobbik kisfiam zongorázik, mégpedig egyre szebben. Meghallgatjuk egymást, és játszom a kottájából a magam hangszerén. Na, ez a zenei háttér. A többi pedig adódik. Kamaszkorban, mikor az emberben mozognak a hormonok, és a zene is lüktet, beatzenész szeretne lenni, vagy focista, talán színész. Kinek mi adódik. A gimnáziumban két osztályból formálódott a zenekar. Négy-öt muzsikus. A felállás néha változott. A csapatot aztán szerződtette nyárra a markáns nevű BAZ megyei vendéglátóipari vállalat, így ki kellett váltani a munkakönyvet, letenni egy vizsgát. C kategóriájú vizsgát. Az volt a legalacsonyabb.

– Mindez az OSZK-ban történt?

– Igen, el kellett menni a szórakoztatózenei központba, fiúk, tudnak kottát olvasni? Igen. Az jó, akkor csak egyet kérünk, ne énekeljenek! Azt mondtuk, gé, ef, há, e, nagyon jó, ezekkel nem lesz gondunk, már ki is dobtak. Pontosabban átengedtek. Így a vendéglátó volt az első munkaadóm, zenész az első munkaköri bejegyzésem. Ezeket most szedem elő, mert a korom alapján lassan már érdekel a nyugdíj.

– Professzor úr, arra hogy került sor, hogy idejött egyetemre?

– Azért is logikus a kérdés, hiszen a felmenőim apai ágon lelkészek és tanítók, anyai ágon lelkészek, az egész családban nincs közgazdász. Mármint addig nem volt.

– Jut eszembe: szülei hogy találkoztak?

– Nem tudom a pontos választ.

– Mondjuk, engem is zavarba hozna, ha visszakérdezne…

– Annyit tudok, hogy ez egy, a háború által megnyirbált szerelem. Édesanyám bölcsész volt, és nyelvjárásokból írta a szakdolgozatát, édesapám német–angol–magyar szakos volt az ELTE-n. Egyetemi kapcsolat volt tehát. Azért mondom mégis, hogy a történelem közbejött, mert apámat elvitték a frontra, pár hónapra rá pedig megszületett a nővérem. Amikor apám hazajött, elvitték málenkij robotra. Amikor onnan is visszatért, és végre elhelyezkedett a civil életben, akkor születtem én.

– Köszönöm. Akkor talán térjünk vissza az A vágányra.

– Igen. Az időpont megint nagyon fontos. 1968 az új gazdasági mechanizmus éve. A gimnáziumban latinos osztályba jártam. Lehetett érezni, hogy valami változik, és úgy gondoltam, hogy a gazdasági terület szabadabb. El kellett döntenem, hogy gépészmérnöknek menjek-e a helyi egyetemre, jártam is fizika–matek előkészítőre, vagy történelemtanárnak a humán családi hagyományt követve. Elég jó matekos voltam, versenyeken indultam, és a történelmet is nagyon szerettem. Akkor derült ki számomra, hogy a közgázra matek és történelem a felvételi. Úgyhogy elsőre fölvettek. Volt, akit csak másodikra. Például egy fiatal miskolci lányt, aki később a feleségem lett. Ebből a frigyből született az a szép kislány, a nagylányunk, akit a fényképen lát.

Ahogy a rockzene felé a klasszikus muzsikától elvitt a Beatles és a Rolling Stones, a közgazdaságtudomány felé elvitt az az érzés, amit az előbb említettem. Hogy ott valami változik. Más kérdés, hogy mire ideértem 1970-ben, az új gazdasági mechanizmus…

– …kicsorbult?

– Egy kicsit kicsorbult, igen. Már ’68 őszén, miután a Varsói Szerződés megszállta Csehszlovákiát, az eredeti, nagyratörő koncepciót visszanyesegették. Amikorra 1975-ben munkába álltam, nem lehetett tudni, hogy egyáltalán van-e még új mechanizmus.

[...]

(Fotó: v21.hu)