Utólag lehet mondani, olykor mondtam is magamnak, mennyire megtisztelő volt ez a barátság egy időközben tényleg klasszissá, ikonná váló költőtől. Régen is megtisztelt, ezer ok volt rá, és talán egy darabig nem is hittem, hogy igazán barátok lehetünk, annyival nagyobb súlya volt a szavainak, mozdulatainak. Nem volt még igazán jelentős élettapasztalatom, hacsak nem valami generációkon átöröklődő, szépérzékben, érzelmi hullámokban és belső lázadásokban megnyilvánuló örökletes tudás… Így nem is igazán fogtam fel, nem kutattam, milyen szenvedések, összeszorított fogú küzdelem árán lett ő az, aki. Engem főleg a formák érdekeltek az életben és az írásban is, és az ő alakja biztos pontnak mutatkozott. Társaságban gyakran meg is szeppentem a verbális sziporkáitól, ahogy másokéitól is, nekem ez nem volt erősségem, olvasmányaimban és naplóimban éltem, sokszor megragadtam a néző, a megfigyelő szerepében. Jánosnak köszönhettem, hogy a kilencvenes évek végén, az újhullámos, eklektikus, popkultúrás, interdiszciplináris Törökfürdő-világ után valódi „klasszikus” irodalmi közegekbe is eljutottam, legfőképpen Keményék Wallenberg utcai szalonjába, ahol valódi önszervező irodalmi kör járt össze csütörtök esténként. Jánosék Poós Zolival és Peer Krisztiánnal elválaszthatatlan hármast alkottak akkoriban, én felőle kapcsolódhattam be legalábbis voyeurként ebbe a kiváló színvonalú szellemi körbe. Kemény, illetve elsősorban Bartis, Kun és Vörös égisze alatt számtalan nálam valamivel idősebb vagy velem egykorú író, költő, fordító, irodalmár, leendő szerkesztő fordult itt meg. Én még épp csak néhány rövidprózát tettem le az asztalra, illetve az első műfordításokat.

A Törökfürdő köre nagyjából addigra halványult el teljesen, majd tűnt el végleg, amikorra az én életem is más pályára fordult. 2000-re lényegében elhallgattam, amikor éppen végre megszólaltam volna. Utolsó, sokadik diákévemben, ’98–99-ben megírtam máig egyetlen regényem. Szegeden laktam abban az évben, elvileg PhD-t készültem írni, a régi zsinagóga és a gyufagyár közötti vonalon béreltem ki egy szebb napokat is látott kertes házat a mostoha sorsú Bakay Nándor utcában. Éjjelente iszonyú robajjal ezen az utcán rohantak végig a városi buszok a remízbe, majd hajnalban vissza. Rászoktam a füldugóra, és amikor lehetett, a kis szürke házban és kertben nagy mulatságokkal feledtettem az illetlen utcazajt. Egyfajta állandó szorongásban töltöttem azt az évet, egész egyszerűen féltem ilyen távol lenni a városomtól, a pesti élettől. Ebből is táplálkozott az őrült írástempó. Meg szerencsére éreztem, hogy valamilyen formába kell önteni annyi év naplóíró, körmölő, formát kereső fanatizmusát, presszózását, aktív álmodozását. Lezárni valamit. Ebből az évből datálódik Jánossal az első közös fényképünk, a szegedi belváros hátterével (túlméretezett, lógó lódenkabátjaink szépiás emlékműve…). Együtt vettünk részt egy Dekonferencián, a szegedi irodalom tanszék nevezetes műhelyén a MoJóban – én ezúttal is puszta nézőként, neki sistergő, pazar verse született az alkalomból, az Interpretátorhoz szóló.

Szeged, 1998

Ő lett egyébként a készülő könyvem első olvasója, ajánlást is írt hozzá. Ahogy később az első műfordításomat is beemelte az írásaiba, maradandóan, a Toussaint-ről írott esszéje helyet kapott a Teremtés vagy sem című válogatásában is sok évvel később. Támogatott, tapintatosan, hathatósan. Éppenséggel lehetett volna benne távolságtartás vagy akár cinizmus is egy magamfajta, igazi tapasztalati mélységekkel nemigen rendelkező, álmodozó „dandy”-vel szemben, aki nem tudja igazán, hogyan kellene betörnie a porondra, sőt, ha be is törne, lehet, hogy nem tudná, mit is mondjon. De őt csak a tartalom, a szellem érdekelte, és a hűség a barátságokban, persze mindig súlyos kompromisszumok nélkül. Szegedi találkozásunk fontos állomás volt nekem. Bármilyen furcsa is visszagondolni rá, a közelgő 2000-es év még szinte fikciónak tűnt egyébként akkor, hiába volt a nyakunkon. Még teljesen a kilencvenes években éltünk, én legalábbis biztosan. Azután micsoda termékeny valóság lett az az év: nemcsak az a bizonyos könyv, Az éjjeli hatos köre született meg (amit a kiadó egyébként ’99-re visszadátumozott), hanem Marci fiam is, aki egészen új irányt szabott az életemnek. És persze ez a sorsdöntő esemény egyben megritkította egy időre a bohém gesztusokat is részemről. Ráadásul „disszidálni” készültünk, új életet kezdeni. Szabadultam a ballasztoktól, eladtam az egyetem alatt gyűjtögetett meglehetősen kiterjedt könyvtáram döntő részét. Az egyik utolsó kép a kilencvenes évekből a Nyelvterület egyik koncertje, János, Poós Zoli és Peer Krisztián rapköltő-zenekarának fellépése az Olof Palme házban. Marci már úton volt, innen minden megváltozni készült. A kilencvenes évek hirtelen véget ért.

A következő évek lendületében sok minden elmaradt mögöttem, hosszú évekre maga az írás valósága is álomszerűvé halványodott, de a könyvtáram megmaradt kötetei között ott volt az összes egykori törökfürdős könyv, illetve a teljes, egyre gyarapodó Térey-életmű, ami ma is ott van a polcomon. Sok kötete megjárta Párizst, Brüsszelt, hogy mindenféle kitérőkkel végül Luxemburgban kössön ki. János mindezen évek alatt rendületlenül írt és teremtett, minden időkben, hivatásszerűen, evidensen. Monumentális művek kerültek ki a keze alól, ekkor még, ugyebár, megrögzött agglegényként, bohémként alkotott – neki később jött el a családalapítás pillanata, ami nem hozott alkotói válságot, csak édes terhet tett a vállára, amit cipelt hősiesen, anélkül, hogy költői minőségéből, státuszából bármit is feladott volna. Jó néhány év kihagyás után kezdődtek újra a találkozásaink, és ezek az alkalmak mindig felizzították azt az elvékonyodott, de soha el nem szakadt szálat, ami az eredendő álmokhoz nyílegyenesen visszavezetett és vezet máig is. Mielőtt eltűntem az irodalmi radarokról, 2002-ben megjelent az Eufória „irodalmi bédekker”, ahol együtt szerepeltünk. Ő a „valóságos” Varsót írta meg (Termann alteregója intim kapcsolatot ápolt ezzel a képzelt várossal), én Brüsszelt, „a másik városomat”. Majdnem tíz éve volt, hogy először jártam ott.

Leuven, 2012

Brüsszel és Varsó, a két szeretett, félig képzelt város. De a közös városunk Budapest lett és maradt örökre. Keresztbe-kasul belaktuk mindketten, száz presszó, kávézó, kocsma, alkalmi és állandó mulató, mozi, pince és terasz, kert és lakás, később romkocsma és színházi büfé pultjainál, asztalainál, parkettjén keresztezték egymást útjaink. Annak idején a Törökfürdőnek volt egyébként egy Budapest-könyvterve is, a kerületeket írta volna meg egy-egy szerző. Ha írtam volna bele, a lapályos, klerikális, kispolgári, budai, de mégis Pest felé vágyakozó XI. kerületet írom meg. De volt nálam avatottabb lokálpatrióta, nem is egy, Péterfy Gergő vagy épp Jánossy Lajos. János akkoriban leginkább a XIII. kerületet adoptálta, amíg a 2010-es évekre fel nem vonult családjával a budai hegyekbe. Bárhol lakott éppen, mindig is úgy éreztem, nálam sokkal biztosabb léptekkel jár abban a városban, amelyikbe én beleszülettem. Kívülről fújta a kerületek, házak, eltűnt helyszínek történetrajzát, látta a jelen mögött az egykor volt épületeket és hangulatokat, beleírta magát Budapest diskurzusába, valódi és átélt történetét, szöveggé átlényegült szövetét sokkal jobban ismerte nálam, azt hiszem, attól fogva, hogy ifjú titánként megjelent a városban. Emlékezetében az enyémnél százszor jobban megragadt minden történet és kép a múltból és a jelenből. Én alapvetően elképzelt, más, avagy inkább másik városokat írtam meg, amikor írtam. Ezek gyűjtőpontja lett Brüsszel, az álmaimban is kísértő németalföldi boldogságváros, ahova álmaimban szó szerint visszajártam, és ahol valóságos, varázslatos szerelmek és felfedezések voltak már mögöttem.

Aztán 2009-ben eljutottunk oda együtt is, egy évvel a Hadik nyitása előtt. Életemben először repültem „fapados” géppel, vissza a diákkoromban megismert városba. Egyáltalán, olyan régen nem repültem, hogy Unicumokat kellett inni a félelem ellen. Jánossal ez volt az első közös utazásunk kettesben, amit később sok követett, ahogy az én életem újra Nyugat felé orientálódott. Oostendében lefényképeztem őt, ahogy a tengerparti sétányba kövezett Pessoa-emléktáblán állt. Közben azon gondolkodtam, miért vélem olykor legalább olyan ismerősnek ezt a belga tájat, mint mondjuk a Balatont, holott csak huszonegy évesen – közvetlenül a Törökfürdő előtt – lettem olvasója a belga íróknak, és átmeneti lakója az EU alatt és mellett élő másik Brüsszelnek. Még annak idején, a kilencvenes években beszéltük meg, hogy egyszer eljövünk ide, és lám, másfél évtizeddel később ott voltunk, és egyetértettünk, hogy Oostende jó város, a maga békebeli, egységes homokkőszín házsoraival, még akkor is, ha a háború előtti, színesre festett üdülővárosból szinte semmi sem maradt hírmondónak. Babonából megfürödtem az Északi-tengerben, alsónadrágban, mert a tengerben fürödni kell, ha egyszer eljut oda az ember – ő az elmaradhatatlan zakót nem vette le, csak a lábát merítette be a szürkés hullámokba. Aztán irány Brüsszel, ahol különös izgalommal cipeltem őt kocsmáról kocsmára, mintha sajátjaim lettek volna azok a brüsszeli bohémnegyedek, ahol első ösztöndíjam alatt végleg írásfüggő lettem, és ahol később, ’98-ban rá kellett jönnöm, hogy előbb-utóbb el kell hagynom a kávéházi álmodozó narcisztikus, imádott pózát. Jánossal ekkor már annyi minden volt mögöttünk, egy hasonlóan régi belga barátomnál szálltunk meg, múltunknak mélységei voltak, egyfajta ódon, víz alatti csillogása…

[...]